World Press 2021 a Magyar Nemzeti Múzeumban
In medias res: bal oldali falon, első kép egy hulla, az érzések hullája. Betekerve fóliába, arcát se látni. Nem lehet tudni nő volt-e vagy férfi, szép volt-e vagy milyen vonásokat rajzolt meg rá az ég. Nem tudni a halál okát se: Covid, szerelem, gyilkosság?
Fekete fekete fekete feketél a szívem közepe, vonaton emberek hallgatag, szívemet bú eszi- balga csak: nézik a hullát. Sok-sok ember körbe állja és nézi. De egy hullával nem lehet kommunikálni, egy hullának már nincs vágya, nincs reménye és szavai sincsenek rá, hogy jelezze hulla voltát hogyan éli meg. Egy hulla mindig agnosztikus, de semmiképp sem a David Hume fèle értelemben.
Egy hulla csak rémisztő lehet egy élőnek, aki retteg, nehogy idejekorán hulla legyen belőle is.
Lelki hullák vagyunk, ha lemondunk az identitásunkról, a vágyainkról, megtagadjuk álmaink s beletörünk a “kell”-be. Nem, nincs olyan hogy kell. Nem kell az az élet, ahol hullák kell legyünk. Az élet a hulla állapoton túl kezdődik. Elkezdődik, ha úgy akarjuk. A hulla lét legszebb formáját Radnóti írta meg: “ Nem tudhatom, másnak e tájék mit jelent… belőle nőttem én mint fatörzsből gyönge ága s remélem testem is majd e földbe süpped el”.. igaz, hogy ezt inkább hazaszeretetnek értelmezzük, de ha a vers megírásának körülményeire gondolunk, nem csak a Hetedik ecloga de ez is a hullává tett emberi lélek szögesdrótjainak leirata.
A jelen hulla állítólag Covid áldozat volt. A múzeum sajtó anyaga szerint: A kórházi ápolók műanyagot tekertek a holttest köré és lefújták fertőtlenítőszerrel az indonéz kormány előírásainak megfelelően, amelyek a COVID-19 áldozatok gyors eltemetését is megkövetelték, hogy megakadályozzák a vírus terjedését. Ez azt jelentette, hogy a gyászoló hozzátartozók nem követhették a hagyományos temetési szokásokat. Az Egészségügyi Világszervezet óvott a fertőtlenítőszer használatától és ruhaszövetet ajánlott a holttestek bepólyálására. A COVID-19 áldozatok tetemével foglalkozni kevésbé kockázatos, feltéve, hogy megfelelő egyéni védőfelszerelést (PPE) viselő, képzett egészségügyi személyzet végzi a feladatot. Az év végéig Indonéziában közel 743 000 COVID-19 megbetegedésről és több mint 22 000 halálesetről számoltak be.
Túl sok kép anyag is válthat ki olyan hatást, hogy sok, hogy fulladunk, hogy nem bírjuk már nézni, mindenhol csak a baj, a bombák nyomai vagy a nyomor, a félelem, a kihasználás, a politikai manipuláció—- bárhová tekintünk visítanak a képek, mint rossz mellű agyonhasznált, könnyen eladott huszasokat összedolgozó huszonéves szűznek hazudott unalmas lábak tartozékai, egy régi Kedves kezei között. De nekünk mi közünk mindehhez? Miért ezt kell látnunk? És disszonánsak a képek, van hogy obszcenitás vagy transzneműek iránt érzékenyítő szólamok hallatszanak, életre kelnek a kamera előtt. És ott a többi, ami csak a BLM mozgalom propaganda fotósát dicséri, vagy éppen verstelen gondolat nélküliség a pure news- ért. Miközben szaladgáltunk a zsúfolt kis termekben, képről-képre értetlenkedtünk is: a fotózás szerelem, de ezek a fotók korántsem érzésekből fakadtak, kizárólag manipulációs szándékkal. Erre utal mind a tematika mind a kivitelezés. Szánkba rágja az érzéseket nem hagyja, hogy azokat a kép csodája szülje meg bennünk, általunk egy misztikus felfedezésben. Unalmas. Egysíkú. Elhasznált ötletek. Nem értettük miért a Nemzeti Múzeumban kaptak helyet, inkább egy kis budai pricsniben kellett volna teret nyerjenek, ahol az unatkozó budai háziasszonyok felfedezhették volna, és sajnalkozhatnának a nyomorgó kisembereken a fotókon. Három kép miatt mégis megérte elmenni. Volt három, amiről a Happy Days és A játszma vége jutott eszünkbe. Mint ismeretes olvasóinknak a Beckett féle Happy Days– ben szemetes kukába bújva beszélget a házaspár. Félig már holtan. Ezek a boldog szép napjaik. És a mi boldog szép napjaink tulajdonképpen abból állnak, hogy szétbombázott szír városban meztelen vères férfit nézhetünk megingani, és talán ebben a képben benne van a tűz, az akarás, a vágy, hogy megváltsuk a világot, miközben éppen arra döbbenünk rá, hogy csak magunkat nem tudjuk legyőzni, nem hogy megváltani.
Albee mondja a Nem félünk a farkastól-ban: “ A Hold nem süt, a Hold lement. A Hold fenn van és igenis süt”— közvetlenül azelőtt, hogy a képzeletbeli gyerekükről beszélnek. Martha agresszor és nem tudja, mi az anyaság. Albee képei erőszakosak és az élet legszebb értékeit parodizálják. A múzeumi képsorok önmagunk paródiája, pont azt mutatja meg, mennyire képtelen az ember az életre.
Adalék azok számára akik nem jutottak el erre a kiállításra:
World Press Photo Foundation története
A World Press Photo Foundation független, non-profit szervezet, amelynek székhelye a hollandiai Amszterdamban van. A pályázat története 1955-ben kezdődött, amikor egy holland fotós csapat megszervezte az első nemzetközi „World Press Photo” versenyt, amely idővel a világ legrangosabb fotópályázatává vált. Kiállításai emberek milliói számára mutatnak meg fontos történeteket szerte a világon.
Valós eseményekről, lényeges problémákról és valódi emberekről szóló igaz történetek ezek, amelyek jelentést hordoznak és hatást gyakorolnak az egyénekre, csoportokra és társadalomra.
A World Press Photo támogatja a vizuális újságírást és a történetmesélés feltételeit, beleértve a véleménynyilvánítás szabadságát, a kutatás szabadságát és a sajtószabadságot. A kiállításon és online csatornákon látható színvonalas tudósítások fontos dolgokat mondanak el a világról.
A WPP évente megrendezett kiállítását 50 ország több mint 120 városában több millióan látták. Amszterdami bázisáról vizuális műveltséget oktat, segíti a sajtófotózás fontos ügyeinek megvitatását és kutatását. A kiállításon a 64. alkalommal megrendezett World Press Photo verseny díjazott munkái voltak láthatók.
A verseny a hivatásos sajtófotósok legjobb tavaly készült képeit díjazza. Idén 130 ország 4 315 fotósa 74 470 fotóval nevezett.