Nem csak az időtálló gondolat értékes, de csak az értékes gondolat időtálló. Ez jutott eszembe most, hogy közelít annak a négy ével ezelőtti hideglelős reggelnek az évfordulója.
Egy évvel később megpróbáltam írni a szerelmem, feleségem haláláról. Most újra olvasva be kell látnom, nem sikerült. Kevés volt az egy év. Az életemről, szeretteimről, a nemzet és a világ dolgairól írtam inkább. Nem örülök, hogy az akkori gondolataim közül, amelyek a világra és az országra vonatkoztak, ma is igazak. Akkor jött éppen Placid atya halálhíre, s olyasmit éreztem, hogy nem csak egy év múlt el, de egy évszázad is, és a rettenetes népvándorlással talán egy évezred is. Aki ellenőrizni akarja, igazat írok-e most, megteheti a „Mindenki tudja ország” könyvemben, ha van hozzá kellő kitartása és a magyar könyvterjesztés útvesztőiben még rábukkan egy példányra. Nem lebeszélni akarom: kísérteties raktárakban ott raboskodnak valahol a bujdosó kötetek. De már megint másról beszélek, nem ez a fontos. Csak az emlékeztetés. In memoriam Földesi Margit (1961-2016).
Három év azóta is elmúlt. A 2017-ben oviba szokó Mária unokám most iskolába illeszkedik. Betűkkel, számokkal ismerkedik, de főleg egy a családnál szélesebb közösségbe tartozás bonyodalmaival. Ez még nem a világ a maga csupasz érzéketlenségében, de megjelenik már csirájában a gonosz is, a kegyetlen is. Legyőzi majd a jóság, a barátság, a szépség mindig a rosszat, de nem mindegy mikor és hogyan. Drukkolok nagyon, nehogy elfutkosson mindenfelé a szépséges lényéből a szeretet. A suliban is van egy magas gyerek, akivel volt némi probléma. Mindig, mindenhol ott van az a „magas gyerek”. Most mondom el, hátha nem lesz rá már mód: a fiúk nem ilyenek. Mindig csak a lány szavára várnak. Szép szóra, simogató szóra. Talán most még nem, s talán van fiú, aki menthetetlen. Zajos, buta, értelmetlen. Igaz, láttam ilyen lányokat is! De ez nem fontos. Mert a lány is a fiú szavára vár. Nem hallják meg mindig egymást, főleg, ha körös körül nagy a ricsaj. Tanító nénik, s tanár urak itt a kis iskolában, s kint a nagyvilágban is: ezt a ricsajt tessék lecsendesíteni, hogy könnyebb legyen a sok szép tudást felszívni, és egymáshoz szólni. S majd egyszer lesz egy nyár, amikor megtelnek a szívek furcsa élettel, örömmel, reménnyel, mosollyal. S akkor semmiségbe foszlanak a rossz emlékek, vad hangok, mozdulatok, szorongások. Megérkezik a herceg, nem is: a király! A szerelem. S akkor az emlékek gyönyörű széppé válnak, s jó lesz felidézni a lúdbőrző várakozást.
Az akkor kétéves Erzsébet, aki holnap öt lesz, ovijának üdvöskéje. Tekintetében ott hódít minden vidámság, remény. Tincseiben játék és tánc, pörgés forgás, hódítás, álom. Csak rám néz, s az ősöktől az utódokig sugárzó titkokat látok. Látom a szén gyémánttá izzását a szemében, egy fényben álló lány százféle villanását. Áldást a mosolyában, varázslatot, könnyet is. Látom mindazt, amit lányban, nőben keresni érdemes. Mert benne ragyog, benne mosolyog. S most elhallgatok. Felemellek kisbabám, játszom veled. S talán egyszer sétálunk majd egy réten, kiszakadunk a zsúfolt szobákból, udvarokból, szűk utcákból. Háztetőkön járunk, fényes nagy csillagokat látunk. Vézna karommal átölellek: senki ne bántson, semmi ne fájjon. Öt éves vagy! Maga a virradat. S, hogy valami titkos szomorúságot látsz a szememben? Semmi az, csak fázom. Boldog szülinapot Kisbabám!
S már hozzám hajol itt a legkisebb unokám, bizonyos Péter Károly, a kétéves világra csodálkozó, csillagba bámuló, imbolyogva kísérletező kaján felfedező. „Anya! Hatalpas torony” – mondja fejét egészen hátrahajtva, hogy lássa, miként éri el a fehérvári Szent Sebestyén templom két tornya az ég kékjét. A csodát. S ő eléri minden nap az biztos. Mindezt a szavak, hangsúlyok és mozdulatok, gondolatok boldog kuszaságával teszi. „Ez nem toszos ez tiszta” – mondja minden kétely nélkül, s a padlótjárt csoki már el is tűnt a szájában. S valóban, mit aggodalmaskodsz balga ember! Ez az élet, az ember, az Isten csodája. Mi járhat a fejében a tornyokat bámulva? Neki kell újra megfejteni a teremtés rejtvényét. Benne semmi kevélység nincsen. Semmi dölyf és semmi szégyen. Ahogy a templomokat építették rajongva, engedelmesen Vajk korában őseink, s építeném újra én is, ha még Élnék, s nem csak itt lennék e Földön.
Édesanyjuk már kisbabákat tanít egy nyelviskolában, én meg néha „vigyázok”, a kisrácra, ami komoly feladat, mert meg tud ám orrolni, ha kétpercenként nem hozok valami új játékot, vonulok vele egy másik szobába, vagy csak éppen néhány perce ücsörgök egy pamlagon. Neveljük egymást, s ő a határozottabb. Ez azért lehet, mert a tízedik felállás után olyan fáradt vagyok, mintha egész nap lapátoltam volna a szenet, méretes szívlapáttal a ferencvárosi teherpályaudvaron. Elfáradok, de belefáradni nem fogok. Mert körülvesz az ember valaha volt legnagyszerűbb alkotása: az isteni kegyelem tiszta, romlatlan, őszinte burjánzása. S ez akkor is lesz, ha kihűl a Nap, elszabadul a Hold.
A babákról írok, pedig más volt a tervem. Egy ember lelkének idő előtti örökkévalóságba ringásáról megemlékezni. Vagy épp ezt teszem? Tudom, hogy a feleségemet nem feledték, akik ismerték, akiket tanított, akik hallották előadását, vagy akik látták műsorait. Néha most is kapok levelet, amelyben Róla írnak. „A szívem szakad meg a mai napig, ha eszembe jut! – írják messziről, vonalas papírra, szépen rajzolt betűkkel. – Egy nemzetnek nagyon ritkán adatik meg olyan tehetség, mint amilyen ő volt! Pótolhatatlan űrt hagyott maga mögött, hiszen nem csak kiváló történész, tudós volt, hanem nagybetűvel írta: IGAZ MAGYAR EMBER!” Ő nem jön már vissza, s talán nem is találkozhatunk már soha. De talán megérezhetik egymást majd testetlen, anyagtalan, táncoló lelkeink. Nagy adomány lenne ez, többre aligha vágyhat, aki körül ilyen váratlanul szétterült az egyedüllét. Kapaszkodnék én minden mosolyba, sikerbe, nevetésbe, még minden emlékező szomorúságba is. Tudom, hogy négy éve akkor sokan féltettek, hogy összeomlok. Én is féltem. De eltakartam, mindig mindenki elől elrejtettem a legszomorúbb arcom. Egyre nehezebb! Ezért bujdosok, ezért navigáltam magam valami álságos izolációba, fatalizmusba, amiről már azt hiszem, hogy hit. De ez most nem fontos.
A fontos az, hogy az értékeink, minden gonosz, poklos, óránként húszszor, naponta százszor, hetente ezerszer ismételt semmiségek miatt ne szoruljanak ki az emlékezetünkből. Ne szoruljon ki a nemzet kollektív emlékezetéből mindaz ami érték, a szépség, a szeretet. Ha harag, düh, gúny akkor se, mert az is lehet a termő múlt része. Nem a semmi körforgása a végtelen. A végtelen nem az értéktelen, talmi csillogás, nem is az egymást váltó örvények pusztító állandósága. Ennek megértetésére kevesen képesek. Ő ilyen volt, erre vállalkozott. Bátor volt, mert az igazsága, tudása, szépsége, magabiztossá tette. Meggyőzővé. Hitelessé. Nagy dolgok ezek. Igaz, voltak, akik szaladtak ide, oda, feljelentettek, bejeltettek, írogattak, fenyegetőztek. De leginkább orvul támadtak. Ő harcolt. Harcolt értem is. Mentem vele. Betegen is vonszoltam magam. De aztán ő még a betegségében is, kísértetfehéren is szép és bátor volt. El tudott menni. És gondolatai, érzései, üzenetei mind értékesek és időtállóak maradtak. Azért még együtt éreztük meg, hogy egyetlen szerelmes ölelés ezerszer többet ér minden átkozott tarka-barka címnél, rangnál. S a hívás, a búcsú, ha itt az idő, nem bezár, hanem tágra nyitja a lélek előtt a kaput.
Súlyos cezúra volt az életemben az a négy évvel ezelőtti nap. Legtöbbünk életében van ilyen boldogtalan pillanat. Amikor elhagynak. Az Őrangyalom még valahogyan itt tart, biztosan tudja miért. Illene nekem is tudnom, de hencegésnek tűnne, megégetne minden fennhéjázó gondolat. Mindez szomorúan hangzik? Talán. Repülnék én még magasra, de szegett szárnnyal bajos dolog vidáman szállni. Aki reptetett, ő hiányzik, de annyira, hogy most már a földtől percnyire elemelkednem is nehéz.
Szerencsés Károly