Nekem ez a boldogság definíciója: szeretek és szeretve vagyok.
Korábbi beszélgetéseinkben már szóltunk az örök életről és megjártuk a poklot is. Most azt kérdezem, hogy hol van a helye a tisztítótűznek? Mit értünk ez alatt?
Mint ahogyan a poklot, a tisztítótüzet is állapotnak nevezném inkább. Erről is egy félelmetes kép él bennünk, hogy a tűz miatt ez az állapot is fájdalommal és szenvedéssel jár. Azt szoktam mondani, hogy ez egy jó fájdalom. A gyűlölet rossz fájdalom, szenvedés és kínlódás. A tisztítótűzben viszont a hangsúly a tisztuláson van. Ez nem más, mint a sebek összehúzódásának a fájdalma. Igaz, hogy fáj, de közben gyógyulok.
A mennyországban, vagy a tökéletes szeretés állapotában az „egészségesek” vannak, akiknek nincsenek olyan küszködéseik, hogy szeretve vagyok-e vagy sem. A földi életünk során egy csomó sebzettség éri a szeretésünket, akár úgy, hogy én sebzek, akár úgy, hogy én sebződök, de mindkettő hatással van rám és dolgozik bennem. Itt válhat érthetővé a búcsú fogalma. Amikor elmegyek gyónni, belátom, hogy nem jól szeretek, akkor az Isten megbocsát nekem. Gyakorlatilag elkezdek gyógyulni. A gyógyulás folyamatában viszont benne van, hogy viselnem kell a seb következményeit. Ha kihúzom a tüskét a kezemből, akkor az már nem árt, de a helye ott marad és egy ideig még dolgoznia kell a testemnek, hogy az érintett terület rendbe kerüljön. Így hordozzuk magunkban a bűn következményeit is. A búcsú is egy gyógyítási folyamat. Olyan, mint egy antibiotikum, amit ha beveszek, akkor segít a gyógyulásban.
Nekem nagyon tetszett az a gondolat, amit egyszer egy prédikációban hallottam, hogy úgy is el lehet képzelni a tiszítótüzet, mint egy ölelést az Istentől.
Igen, így is meg lehet közelíteni. Ha belegondolunk, egy ölelés nagyon sokat jelenthet. Amikor tele vagy egy csomó teherrel, feszültséggel és kapsz egy ölelést, akkor ez az egész eltűnik.
Ha viszont így nézzük, akkor miért kell a tisztítótűzben „szenvedőkért” imádkozni? Hiszen végső soron valami jó történik velük.
Én egyébként úgy szoktam mondani, hogy a tisztulás állapotában lévő testvéreinkért imádkozzunk. Szerintem itt is az a helyzet, hogy bennünk maradtak ezek a kemény, erős képek. Nem mondhatom azt, hogy a pokol ne létezne, hogy ne lenne ott szenvedés, hogy a tisztulás állapota ne egy nehéz helyzet lenne, de azt gondolom, hogy ezek inkább pedagógiai célzatúak.
Maga a tisztítótűz fogalma tételesen nem jelenik meg a Szentírásban. A korintusiakhoz írt első levél beszél tisztulásról:
„Az (Úr) napja ugyanis nyilvánvalóvá teszi, mivel tűzzel érkezik, és a tűz majd megmutatja, kinek mit ér a munkája. Akinek építménye megmarad, jutalomban részesül. De akinek műve elhamvad, az kárt vall. Maga ugyan megmenekül, de csak mintegy tűz által. (1Kor3, 13-15)
Ahogy tüzet használnak arra, hogy az aranyból kiégessék a salakot, úgy ég ki a salak a mi életünkből és lelkünkből. Istennel a maga tisztaságában csak a legtisztább egyesülhet, ezért kell a tűz által megtisztulni. Ebben a logikában ez lehet egy szenvedés, egy nem jó állapot, ami mégis a jó felé visz.
Az mindig is benne volt a tisztítótűz tanában, hogy ez egy jó felé vivő állapot, de aki éppen benne van, az nem biztos, hogy jól érzi magát benne. A kislányaid éppen azt mesélték, hogy szurit kaptak. Ez egy jó dolog persze, hiszen az egészségük érdekében kapták, de amikor bennük van a tű, akkor szabadulni akarnak, azt szenvedésként élhetik meg, pedig valami jó származik majd belőle. Talán ez a kép az, ami rávilágít arra, hogy mire gondolunk, amikor azt mondjuk, hogy a tisztítótűzben szenvedő lelkekért imádkozzunk.
Ha azt mondjuk, hogy a „tisztítótűzben szenvedő lélek”, akkor az a kép ugrik be, hogy valaki iszonyatosan kínlódik és fájdalmai vannak, ugyanúgy, mint a pokolban. Itt is tűz, ott is tűz, ez is szenved, az is szenved, mi a különbség akkor a kettő között? De nagyon nagy a különbség, mert a pokolban örök tűz van, ami éget és fáj, a tisztítótűzben meg az a tűz van, ami kiéget. Lehet, hogy fáj, de ez a jó felé vivő szenvedés.
Mennyire van jelen még a ma Egyházában a pokol pedagógiai célzattal való használta? Én már nem találkoztam olyan pappal, aki riogatásként használta volna a poklot és ennek nagyon örülök, mert ez a módszer szerintem abszolút nem arra tanít, hogy szeressem az Istent, hanem, hogy féljek Tőle. Milyen szeretet az, ha csak, azért vagyok jó, hogy ne kapjak büntetést?
Szerintem azzal, hogy a körülöttünk lévő világ hat ránk, akár pszichológiailag, akár pedagógiailag, ez sokat finomodott bennünk, papokban is. A másik csapdája ennek a kérdésnek viszont az, hogy átbillenünk a másik oldalra.
Amikor azt mondjuk, hogy nyugodtan vétkezz, Isten úgyis megbocsát?
Igen. Ez nagyon nagy csapda tud lenni. Ha úgy veszem, hogy bármit teszek, az Isten akkor is megbocsát nekem, akkor nincs következménye se a tetteimnek, se a szavaimnak. Márpedig nem mondjuk azt, hogy nincs. Van következménye a tetteinknek.
Nem látom, hogy lennének papok, akik riogatásként használják a poklot. Azzal viszont már inkább találkozom, hogy mennyire bűnösök vagyunk, milyen rosszak vagyunk. Ez jobban megjelenik, mint az, hogy „majd az Isten lesújt rátok”. Papi prédikációkban nem találkozom ezzel. De mint gondolati irány azért jelen van. Ezek a félelmetes képek tovább élnek. Mivel nagyon erős képek, ezért sokakra hatnak és mozgalomszerűen fel-feltörnek. Például Máriával kapcsolatosan, hogy „imádkozzatok, mert már alig tudom visszatartani az Isten lesújtó kezét rátok.” Bár nem a papoktól, de ilyen formában van ennek egy búvópatakszerű jelenléte a keresztény gondolkodásban.
Te hogy képzeled el a mennyországot?
Az az állapot, amiben jó lenni. Szokták kérdezni, hogy mit fogunk csinálni a mennyországban? Azt szoktam mondani, hogy semmit.
Számomra ez egy elég riasztó (és unalmas) kép…
Abba gondolj bele, hogy milyen az, amikor egy jó ölelésben vagy benne és azt mondod, hogy olyan jó így lenni. Nem akarok belőle kiszakadni és nem akarom, hogy vége legyen, hanem csak úgy vagyok és engedem, hogy betöltsön ez a csodálatos érzés. Szerintem ez a mennyország. Valami ilyesmi lehet… Egy olyan állapot, amikor nem gondolkozom, hanem csak vagyok és élvezem azt a létezést, ahogy akkor és ott vagyok. Mert akkor megélhetem, hogy az vagyok, aki vagyok, olyan vagyok, amilyen vagyok, és a másik is így fogad el. Azt hiszem nekem ez a mennyország és ebbe is bele lehet kóstolni időnként a földi életünkben is.
Ez a különbség a pokol és a mennyország között. Aki a pokolban van, az azért gyűlöli az Istent, mert nem úgy szereti, ahogy ő akarja, hogy szeressék, aki meg a mennyországban van, az annak az örömében van, hogy szeret és szeretik. Nekem ez a boldogság definíciója: szeretek és szeretve vagyok. És ez olyan jó!
Szerencsés Dorka
Az illusztrációk Pesti Ráhel alkotásai.