A szeretetet nem lehet kiérdemelni. A szeretet van. Nincs előfeltétele. Az már nem igazi szeretet, ha előfeltétele van. Nem arról van szó, hogy ha te tisztává teszed magad, akkor majd én szeretni foglak téged, mert ki kell érdemelned, hogy szeresselek, hanem csak szeretlek. És ennek a szeretetnek lesz következménye.
Az Eucharisztiában a szerető Istennel találkozunk. Talán sokakban felmerül a kérdés, hogy ki veheti magához az Oltáriszentséget?
A választ nagymértékben befolyásolja az, hogy milyen az istenképünk.
Az egyik irány, hogy a Szent felől közelítem meg az Oltáriszentséget. Így ez a jel a Legszentebb, hiszen maga az Isten van jelen benne. Emiatt is mondjuk a szentmisében a pogány százados szavait: „nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj”. Való igaz, a Szenthez soha nem lehetek elég méltó. Egy nagy és félelmetes titok ez, Rudolf Otto kifejezésével élve. A nagy kedvencem Pavel Florenszkij is beszél erről. Ő azt mondja, hogy nem döbbenünk rá arra, hogy a leghatalmasabb valóság, a legnagyobb tűz, a legerősebb fény van jelen az Eucharisztiában, ami azért zárja, takarja el magát, hogy ne tegyen tönkre bennünket embereket. Ha a maga teljes valóságában szemlélnénk az Oltáriszentséget, akkor elégetne bennünket. Nem bírnánk létezni a jelenlétében, mert a Szent jelenlétében az ember csak a saját kicsiségét vagy semmiségét éli meg.
A nem-hívők is megtapasztalhatnak egy-egy ilyen szent pillanatot, hiszen ezek a hétköznapi ember életében is ott vannak, például egy megrendítő erővel való találkozásban. Nekem akkor volt ilyen élményem, amikor Dél-Amerikában voltam az Iguazu-vízesésnél. Megtapasztaltam az erőt, ami fölöttem van, ami fölött nincs hatalmam, pedig „csak” víz. Számomra ez egy szent-élmény volt, ahogy a víz lezúdul, és én nem tudok semmit sem csinálni vele szemben, csak állok és védőkorlátok vesznek körül, hogy nehogy elsodorjon és tönkre tegyen. Ezeket a védőkorlátokat az ember építette magának, hogy a víz ne tegye őt tönkre. A Szenttel való találkozásainkban is ez jelenik meg. A szertartások a védőkorlátaink, hogy valahogy közünk lehessen a Szenthez, de még biztonságos, emberi közegben maradhassunk.
A Szentet magát nem vagyunk képesek kifejezni. Jézus példabeszédekben próbálta ezt a kimondhatatlan, leképezhetetlen, megfoghatatlan dolgot valahogy megfoghatóvá tenni és belesűríteni olyan képekbe és emberi dolgokba, hogy legalább valamelyest felfoghatóvá váljon számunkra is. Az Oltáriszentségben is valami hasonló történik. A Szent „takarékra teszi” magát, hogy találkozhassunk vele. Ha erről az oldalról közelítem meg, akkor igazából tényleg soha nem vagyok méltó a vele való találkozásra. Viszont akkor legalább tegyek meg valamit azért, hogy én magam is szent lehessek, hogy méltó és alkalmas legyek arra, hogy ez a végtelen tökéletesség belépjen az életembe. Olyan ez, mint amikor jön egy vendég, aki fontos számomra és előkészítem a lakást, rendet lakok, hogy felkészüljek a fogadására.
Ez az egyik megközelítése az Oltáriszentség magunkhoz vételének. Ezt a nézőpontot lehet felfedezni abban, amikor azt mondták, hogy csak ajakra lehet áldozni, kézbe nem. E szerint csak a pap – akinek felszentelt keze van – alkalmas és méltó arra, hogy a megérintse a Szentet. Egy hétköznapi ember, aki nem kiválasztott, nem érhet hozzá a szenthez, tehát csak az ajkára lehet tenni. Ez a megközelítés húzódik meg a mögött is, hogy sokan úgy gondolják, az ostyát nem lehet szétrágni. Megtanulták, hogy meg kell várni azt, amig szétolvad a szájban és csak utána lehet lenyelni. Ez a Szent oldaláról való megközelítés. Innen nézve tökéletesen érthető az a gondolat, hogy a kegyelem állapotában kell lenned, szentnek kell lenned, amikor te a Szenttel találkozol.
A másik megközelítés szerint az Isten emberhez való közeledését hangsúlyozzuk, vagyis Jézus embersége kerül a fókuszba. Ez ugyanúgy igaz. Én azt érzem, hogy mi emberek általában „vagy-vagy”-ban gondolkodunk, de Jézus nem „vagy-vagy”, hanem „és”. Az Ige testté lett, pontosabban hússá, nem is „csak” testté. Fel sem fogjuk ennek a szónak a súlyát. Itt nem csak arról van szó, hogy test lett, hanem vérző, érző eleven hús lett. Pontosan olyan lett, mint bármelyikünk. Ez egy nagyon erős mondat. Hússá lett, amit meg lehet ölelni, meg lehet ütni, ami vérzik, ami fáj, ami fárad, ami örül… Ez mind benne van a „hússágában”. Ugyanolyan, mint bármelyikünk, ezért ugyanúgy lehet vele találkozni, mint bármelyikünkkel és ugyanúgy ki lehet alakítani vele szeretetkapcsolatot, mint bármelyikünkel. Ez az emberi megközelítés.
A szeretetet nem lehet kiérdemelni. A szeretet van. Nincs előfeltétele. Az már nem igazi szeretet, ha előfeltétele van. Nem arról van szó, hogy ha te tisztává teszed magad, akkor majd én szeretni foglak téged, mert ki kell érdemelned, hogy szeresselek, hanem csak szeretlek. És ennek a szeretetnek lesz következménye. A szeretetkapcsolat következménye, hogy fontossá válik az, hogy amikor a másikkal találkozom, akkor úgy tudjak jelen lenni a másik számára, hogy az neki ne legyen rossz. Ha szeretem a másikat, akkor mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy a bennem lévő rosszat, szeretetlenséget, sötétséget, önzőséget ne vigyem magammal a kapcsolatunkba. Elindul bennem a vágy, hogy tiszta legyek ebben a kapcsolatban, hogy fényesen érkezzek meg a másik számára.
Innentől kezdve az, hogy mikor vehetem magamhoz az Oltáriszentséget azon múlik, hogy én hogyan viszonyulok ehhez a kérdéshez. Mind a két oldalnak igaza van. Egyikre sem tudom azt mondani, hogy egyik jobb, mint a másik.
Mi az egyház tanítása, arról, hogy ki veheti magához?
Az egyház mindenképp a tisztaságot ajánlja, hogy úgy legyek jelen. Az a nehéz ebben, hogy létezik egy alapelv és az, hogy ebből te papként mit tartasz fontosnak, az rajtad múlik, a te személyiségeden keresztül szűrődik át. Ez az emberi tényező az egyházban, hogy hogyan értelmezel dolgokat és mi az, amit kiemelsz, és hogy hogyan emeled ki.
Akkor ebben van szabadságotok.
Van. És éppen ezért nehézséget is tud okozni, hogy ki mit emel ki, vagy mit hangsúlyoz. Számomra a katolikusság az IS-ről szól. Az is katolikus, aki a szentet hangsúlyozza és az is katolikus, aki a profán oldalról, a hétköznapiság oldaláról közelít. A pap felelőssége, hogy mit hogy közvetít, hogy ad tovább, hogy szűr át magán. Ez egy alapkérdés a pap szempontjából is, hogy neki az Oltáriszentség mit jelent, hogy viszonyul hozzá. A pap emberszűrőként működik ebben a helyzetben.
Hányszor lehet egy nap áldozni?
Hivatalosan egyszer lehet egy nap, maximum kétszer. Igazából akárhányszor magadhoz vehetnéd az Oltáriszentséget, de kérdés, hogy akkor ezeknek a találkozásnak lesz-e valódi mélységük, súlyuk és minőségük. Misézni is csak kétszer lehet egy nap, de a háromhoz pedig már püspöki engedély kellene, mivel a pap bele tud szürkülni a rutinná váló misézésbe.
Van két lehetséges módja annak is, hogy hogyan vesszük magunkhoz az Oltáriszentséget – kézbe vagy ajakra.
Aki ajakra áldozik, az leginkább a szent felől közelít. Persze itt is még kérdés, hogy utána szétolvasztja-e valaki vagy szétrágja. Nem olyan régóta lehet újra kézbe áldozni. Itt sem mindegy, hogy aki ezt választja, az hogyan veszi magához a szentséget. Én igen sokféle megoldással találkoztam már. Például van, aki megvárja, hogy a tenyerébe kerüljön az Oltáriszentség, de előfordul olyan is, hogy tartja a kezét, hogy beletegyem, de nem várja meg, míg ez megtörténik, hanem kiveszi a kezemből. Elvileg egy kicsi trónust kellene készíteni a kezeddel, és annak a kezednek kell alul lennie, amelyikkel magadhoz veszed a szentséget.
Kézbeáldozásnál is kérdés, hogy mennyire tiszta a kéz a Szenttel való találkozásra. Még a mezei munkát végző ember is megmosta a kezét, amikor evett. Aki kézbe áldozik, annak fontos, hogy tiszta legyen a keze. Ez is lehet egyfajta „liturgikus” rákészülés, ahogy a felajánlásnál a pap kézmosása, ami eredetileg arról szólt, hogy miután a hívek odahozták a természetbeni adományokat, a pap megmosta a kezét. Mára mindebből egy rituális kézmosás maradt. A papok is csak egy pár csepp vizet szoktak elmorzsolni az ujjaikon. Én arra szoktam kérni a ministránsokat, hogy öntsék a kezemre az összes előkészített vizet. Egészen más, mint egy átlagos kézmosás. Ez mindig egy tisztaságélmény. Ekkor imádkozom el az 50. zsoltár részletét: „Mosd le Uram bűneimet és vétkeimtől tisztíts meg engem!”. Erre azért van szükség, hogy tisztán találkozhassak majd a Szenttel, mert a kézzel együk a szív is megtisztul.
Ha az Oltáriszentség „ostyaságát”, vagyis anyagát nézem, akkor kétféle változattal találkozhatunk. Jellemzőn a vékony, „fagyitölcsérszerű” változatot használjuk, de van egy kemény változata is, a kenyérostya, amit szét kell rágni, ami nem olvad szét a szájban. Én ezzel misézek. Az ostyával, amit szét kell rágni, amivel nem lehet finomkodni. Itt a kenyérségen van a hangsúly… a tápláló kenyéren.
Szerencsés Dorka
Az illusztráció Pesti Ráhel alkotása