Konrád György megint levelet írt nekünk. A címzett a miniszterelnök volt. A (levél)író pár éve a New York Timesban szimplán „bóvliországnak” nevezte hazánkat, ahol diktatúra, egypártrendszer, udvaroncok hatalma érvényesül. Tanulságos írás volt, mert egyetlen szava sem volt igaz. Nehéz ilyet írni. Válaszoltam rá. Angolul is.
A mostani levél Soros György önzetlen áldozatkészségéről szól, amelyet a jóember a tanulás, a világ jobb megismerése érdekében fejt ki. Nem egészen biztos, hogy csak ez a célja, de fogadjuk el. Tíz dollárral indult ez a zseni is, de legalább a garázs-legenda, vagy valami derűs érték is lenne a milliárdok mögött!
Viszont Konrád megint ablakot nyit a múltra. E szerint az egykori „Gyuri” úgy döntött, nem akar itt élni. Megértem, azok után ami az 1944-es német megszállást követte. Erről a megszállásról viszont a levélíró elfeledkezik. Lehet, hogy szerinte inkább mi szálltuk meg a Harmadik Birodalmat. Valahogy így lehetett. Magyarország története Konrád szerint nem más, mint, hogy a „nemzeti szocialista bőrkabátos fiatal férfiakat a kommunista-szocialista bőrkabátos fiatal férfiak váltották fel”. Ez lenne tehát a mi történelmünk az utóbbi időkben. Kizárólag a kívülről nyakunkra ültetet „bőrkabátos” gazemberek tobzódása. Szálasi és Rákosi története, esetleg Kádáré meg Tutsek Gusztávé. Az állítás logikája is sántít, mert, ha a kívülről nyakunkra ültetett „bőrkabátosok” tettei alkotnák a történelmünket, miért is vennénk a nyakunkba megint a kívülről protezsált pillanatnyi (momentum) „bőrdzsekiseket”?
E lenéző történelmi felütés után következik az ostor. Jön a „göbbelsi lendület”, a „két marokkal” mért antiszemitizmus. Az ürügy a CEU. Az ostorhegyet Konrád újra és újra felénk rántja. De vajon miben bízik? Hogy az arcunkon ott marad a nyoma? Silány cél. Van az arcunkon elég ránc és heg. A Közép-európai Egyetem megszüntetését – úgy gondolom – senki nem akarja. A működésében lévő szabálytalanságokat majd kiküszöbölik. Hacsak – most már csakazértis – a hatalomért folyó küzdelemben Soros és brigádja fel nem áldozza az egyetemet is. Kár lenne érte. Egy olimpiát már feláldoztak.
Nyilván ezt is másként látjuk. Mint más állításokat is. Ezek szerint nekünk nem kell a „sokféle Közép-Európa”. Éppen nekünk, akik a „visegrádi együttműködést” kezdeményeztük, és soha nem látott önuralommal fenntartani és fejleszteni akarjuk. Akik nem csak a magyarság erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki megmaradását akarjuk, hanem akik minden kisebbség jogaiért kiállunk, itthon is, de egész Európában is. Közép-Európa itt van „bejegyezve”, nem az Óperencián túl. Az Európai Unió is szívügyünk és tudjuk, hogy Brüsszel a központja. Ez a szövetség nagyon sokat tett ezért a kontinensért, nagy érték, de ha most a nemzetek, kultúrák, vallások, nyelvek feletti tumultussá akarja gyúrni a földrészünket, valami birodalommá, abból tényleg nem kérünk. Főleg, hogy megint „másodpolgárok” legyünk a kétütemű limuzinban. Ebből már elegünk volt a Trabantban meg a Wartburgban.
Egyébként Brüsszel tényleg nem egy megszálló hatalom, ha a „hatalmat” hagyományos értelemben vesszük. De mi tudjuk, hogy a megszállás nemcsak fegyver dolga. A sarc és a deres, a szivárvány iskolatáblán csattanó, ezer színre hullása sokkal veszélyesebb. Mint a trikolorunk szétesése is, ha csak háromra színre is. S ezzel el is jutottunk Konrád György legsúlyosabb állításához, amelynek lényege, hogy a magyar beruházások kilencven százalékát „európai adófizetők támogatásából fedezi” a kormány. Az állítás lényege, hogy Magyarország Nyugat-Európa kitartottja. Élősködő. Másképpen van, mint láttuk 1990 után, hogyan tüntették el iparunkat, kötötték gúzsba mezőgazdaságunkat, hogyan adósítottak el, s tartanának adósrabszolgaságban. Nem a nyugat degradálta puszta piaccá, s még ebben is a másodlagos minőségű áruk felvevőhelyévé Közép-Európát. Nem úgy van az, hogy egyazon cégnek az alkalmazottja többszörösét keresi ugyanazért a munkáért Németországban, mint itthon. Konrád György úgy hiszi, mi élősködtünk Konstantinápolyon, Bécsen, Berlinen és Moszkván, s most Brüsszelen is. Azon a városállamon, amely maholnap már az élősködés szimbólumává válik. S e mellett évszázadok óta, de negyed évszázada biztosan kizsigereljük a gyanútlan „nyugati adófizetőket”?
A levélíró nyilván nem látja ennek az állításának – amely tételesen sem igaz – kiterjedt értelmetlenségét és romboló hatását. Hasznosabb lenne, ha hamut szitálna a kellemes itáliai fuvallatokban. Mert azt talán tudnia kellene, hogy a beruházásainkat támogató brüsszeli források – nem adományok-, hatvan-hetven százaléka vándorol is vissza oda, ahonnan jött. A pályázatok úgy vannak meghirdetve. Sőt.
Konrád György nem hagyja ki a „stadionkát”, meg Felcsútot sem. Ziccer? Nem tudom járt-e már ott? Harminckét kilométerre van Budapesttől. A stadionba háromezer háromszázan férnek be. Egy sportra koncentráló bentlakásos oktatási intézmény. Iskola. Az egész országból, külföldről is fogad jelentkezőket. A stadion nagyon szép. Nem a „Felcsút” játszik benne, hanem a Puskás Akadémia. Talán ezt nem tudja, mert Knézy Jenő országos sportriporter sem tudja. Nemzetközi tornákat, koncerteket is tartanak ott, érdemes meglátogatni. Turistákat is fogad. Munkát ad a környéken élőknek. Nyilván ezt is másként látjuk.
Viszont Konrád György „játék-vonatocskát” is említ. A kisvasúton még utaztam, amikor Bicskéről Székesfehérvárig járt. Nagymamám, és a sínpár mellett élő asszonyok vasárnaponként azzal jártak a piacra, árulni is meg vásárolni is. A vasút összekötötte az egész Vál-völgyet. Közösséget teremtett. Az emberek zöldséget, virágot vittek a városba, onnan meg szappant, ruhaneműt, gyufát, edényt s néha felesleges luxuscikkeket hoztak. Még könyvet is! Ha kellett a rendelőbe mentek Bicskére, kórházba Fehérvárra. Ennek a vasútnak egy szakaszát most újjáépítették. (Hogy kik hagyták elpusztulni, ellopni, egy másik írás témája lenne.) Ez a szakasz már csak turisztikai célokat szolgál. A Kárpát-medence egyik legértékesebb arborétumához visz látogatókat. Ovisokat, iskolásokat, turistákat. Hóvirágot csodálni tavasszal. Őszi színvarázst szeptemberben. Micsoda méltánytalanság!
Meg kell mondjam, hogy e vasútról – pusztulása után – én írtam először nosztalgiával, s örülök neki nagyon, hogy újra működik. És legyen is egyre több ilyes múltból a jövőbe vezető ösvény. A Budai vár se a legutóbbi ostroma képét mutassa, de a János Korház, meg az egyetemi előadótermek sem. A buszpályaudvarok, metrók és hidak sem. Ugyanis ezek az új és felújított stadionkák, vonatocskák, múzeumocskák, parkocskák, utacskák, kórházacskák, gyáracskák, hidacskák, erőműcskék, magtáracskák, gátacskák, óvodácskák, laborocskák és műtőcskék szerte az országban együtt jelzik, hogy élni és fejlődni akarunk. Nem vegetálni, nem csak túlélni. Mostani szorongattatásunkban sem.
Ezek a létesítmények éppen azt szolgálják, hogy az emberek élvezhessék a boldog gyermekzsivajt, figyelhessék az ifjak sugárságait. Akik aztán méltó környezetben tanulhassanak – a Közép-európai Egyetemen is -, dolgozhassanak és élhessenek. Különben úgy járunk, hogy fiaink és lányaink elhagynak minket. Unokáink pedig a szavunkat sem értik. És akkor magányunkban elvész a népünk.
Konrád György „legderekabb hazafias cselekedete” az lenne, ha elégedetlenségét, amely a legállandóbb tulajdonságunk, amióta Európába érkeztünk, s mennyire jogos is -, értünk, s nem ellenünk fogalmazná meg. Mert a mi makacs élni akarásunk önmagában is egy rebellió és nem kevés kiközösítő szándék forrása. Élet! És ebből mégse engedhetünk!
Szerencsés Károly
Forrás: Magyar Hírlap