A király hadjáratát befejezve letelepedett hatalmas seregeivel a meghódított tájékon. Egy melegedő tavaszi napon apródjával útnak indult megszemlélni a füstölgő romokkal csipkézett vidéket. Egyszer csak paripája lába megbicsaklott, patkója eltörött és nem folytathatták az utat. A reszkető apród félve tudakozódott a földön futó, leigázott népségtől, hogy van-e közöttük patkolókovács. Előállt hamarosan egy szegénylegény, aki a város népességét irányítgatta a feldúlt föld rendbe hozásáért. Kovácsműhelye a közelben működött. Világéletében kovács volt, tevékeny, dolgos ember. Szemügyre vette a lovat, sejtette, hogy nem nagy a gond. Lecserélte patkóját, megvezette a paripát pár lépéssel, majd átadta a királynak, akit nem ismert fel az út pora miatt. A király megköszönte tettét, majd eltávozott apródjával. Jutalmul másnap gazdagon megajándékozta étellel a kovácsot. A szegény dolgos ember megtudta, hogy a vidék urával volt dolga, aki birtokolja most a tájékot. Hamarosan a király harcosai hozzá vitték lovaikat patkoltatni, s gyakran el is hívták egyes lovakhoz munkálkodni. Megszerette őt a vezér, egy idő után magához vette apródjai közé, majd végül a király lovásza lett, ő kísérte mindenhová urát, ő hajtotta fogatát.
A király szeretett horgászni. Egy Duna parti falucskában, szegény emberek háza táján volt a kedvenc horgászhelye. A vendéget fogadó szegény halászember kilenc gyermekét bő kézzel ajándékozta meg a király. Hű lovásza ide hozta őt pihenni, s miközben halakra lesett a parton, elé járultak ország-világ követei, hadurak és alvezérek tájékoztatni az uralkodót földje ügyeiről. Egy ízben, miután megérkezett érte lovásza, befutott egy hadvezér tajtékozó paripával a király elé. Ám ügyet sem vetve környezetére, gyorsléptű lovával eltiporta a szegény halászember minden vagyonát, ami a kis kertjében növögetett borsó, hagyma formájában. Miután ezt megtudta a király, olyan éktelen haragra kelt, hogy összetörte hálója botját, bedobta a Dunába, a paripás hadurat pedig azon nyomban száműzette. A lovász ember ezt szemlélve megbizonyosodott róla, hogy ilyen jó ember a királya.
A népmesei történet valós alapokon nyugszik. A király Vorosilov marsallnak, Sztálin bizalmasának, a meghódított föld Budapestnek, a kovács egy közmunkát vezénylő autószerelőnek felel meg, aki 1978-ban beszélte el az eredeti történetet, ami szinte a fentiek hangján szól az utókorhoz.
A romos főváros új élete 1945 tavaszán a lakosságra háruló hatalmas terhekkel indult. Az ostrom minden kínját, éhezést, szerettek elvesztését, betegséget, pszichikai nyomást, nyilas terrort, szovjet bűntetteket, az élettér pusztulását, anyagi veszteséget túlélő lakosság feladata lett az újjáépítés megkezdése. A közmunkákkal zajló romeltakarítás, temetkezés, gépjárműroncsok összegyűjtése, tatarozás, szemétgyűjtés, élelemszerzés, és még sok más feladat is mind a civilekre hárult. A munkálatok szervezésében, a közigazgatás alsó szintű helyettesítésében potenciális szerep jutott a ház és háztömbmegbízotti rendszernek. A fővárosi polgármester első, 1/1945. sz. p. m. rendelete határozott feladatkörükről. A legfelsőbb diktáló szerv a szovjet parancsnokság volt, ami beleszólt az egyes munkálatok szervezésébe, és szorgalmazta a közállapotok minél előbbi helyreállítását, hogy biztosítva legyen a folytatódó harcok számára a stabil háttér.
Vorosilov marsall, Sztálin bizalmasa a XII. kerületben lakott az ostromot követő hónapokban. A marsall kifinomult ízlésére vall, hogy szállását a dekoratív modernséget tükröző villában, a Bajor Gizi múzeum épületében választotta meg. A kerületet felügyelő szovjet parancsnokság a MOM központi épületében foglalta el helyét. Innen utasították a körzetekre osztott XII. kerület lakosságát a körzetvezetőkön, tömb- és házmegbízottakon keresztül. Jó kapcsolat alakult ki a szovjet elvtársakkal, mert már a pergőtűz alatt is segédkezhettek a civilek lövegvontatással, lőszerhordással. Valóban, Vorosilov szeretett halászni, Tasra vitette magát a megszeretett autószerelővel, aki sofőrjévé lett, miután megszerelte gyújtáshibás gépjárművét a Győri út-Avar utca sarkán. Tason egy halőr portáján pihent a Duna partján, ott gázolta le a kiskertet oldalkocsis motorral egy jelenteni érkező százados, akit ezután a marsall elparancsolt a várostól jó messzire, majd kettétörte mérgében horgászbotját, s orsóstól a folyóba dobta. „Nem tűrte a rendetlenséget, és szerette a tevékeny, dolgos embereket.” Ezt jelzi az is, hogy a horgászás megkezdése előtt dolgozni küldte sofőrjét, nehogy kárba vesszen a nap. Mindezt az érte felelő sofőrtől, az autószerelőtől tudjuk, aki visszaemlékezésében a főváros 1945 tavaszán meginduló életére vonatkozóan felbecsülhetetlen értékű forrást hagyott hátra. Ezt az iratot és számos, 1945-ös közmunkával kapcsolatos dokumentumot ma a XII. kerületi Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény őrzi. Nem messze Vorosilov egykori szálláshelyétől, egy kiszenvedett város kétkezi, verejtékes munkával újjáépített vidékén.
Molnár Álmos
egyetemi hallgató
ELTE BTK.
fotó:mti.hu