Mongólia északi peremén él egy közel 300 fős réntartó közösség, amely mai napig az ősök életmódját követi. A cátánok a magas, szinte megközelítetlen hegytetőkön legeltetnek szarvasaikkal, és csak a téli hónapokban ereszkednek le a völgyekbe. Kultúrájuk ezért rejtve maradt mások számára, még a helyi, mongol kutatók sem tudnak túl sokat róluk.
Mivel ennek a kis népcsoportnak nem maradt fenn írásbeli története, csak töredékesen, néhány mongol feljegyzésből és ősi ábrázolásból ismerhetjük meg a múltját. A legkorábbi ábrázoláson, a mai Uvsz megye Szagil járásában lévő sziklarajzon egy olyan harcos látható, aki rénszarvason ül, és lándzsát tart a kezében. Ez a rajz igazolja, hogy rénszarvastartással foglalkozó népcsoportok nemcsak Európa északi részén, Lappföldön, illetve Szibériában éltek, hanem feltűntek a sztyeppvidék peremén is, ahol a nagy lovas népek – türkök, ujgurok stb. – szomszédjai voltak.
A cátánok korai történetéből
A cátán modernkori mongol elnevezés, jelentése: rénszarvastartó. A mongolok korábban urjanhajnak nevezték a tőlük északra élő szibériai, úgynevezett erdőlakó népeket, amelyek hű szövetségeseik voltak a XII. században. A források szerint előbb Mongólia keleti felén, Hentij megyében éltek, majd átvándoroltak nyugatra, a mai Hövszgöl megyébe, és néhányan eljutottak egészen az Altaj hegységig. Az urjanhajok 1207-től a Mongol Birodalom részeivé váltak, Dzsocsi, a nagykán elsőszülött fia ugyanis integrálta őket a birodalomba. Két híres hadvezért adtak a mongoloknak. Egyikük, Dzselme Dzsingisz kán szolgája, majd hű hadvezére lett, aki háromszor mentette meg ura életét, a másikat, Szübőtejt pedig szinte be sem kell mutatni a magyar olvasóknak, hiszen ő volt kora legkiválóbb stratégája, aki Muhinál legyőzte a magyar sereget.
A későbbi források hol az ujgur, hol a szojot urjanhaj elnevezést használták, de ismert volt a duha/duka név is. A harcos urjanhajok utódai jelenleg Mongólia északi részén, Hövszgöl megyében, Ulaan-uul, Rencsimlhümbe, Bajanzürh és Hanh járásokban élnek, és mongol szavakkal kevert török nyelven beszélnek. Azokat a korábban lakatlan helyeket foglalták el, ahol a mongol nagyállattartók már nem tudnak megélni. Megközelíteni őket máig nehézkes, a nyári időszakban vagy lóháton, vagy motorkerékpáron lehet eljutni hozzájuk.
Szálláshelyek
A kényelmes városi életmódhoz szokott európai emberek el sem tudják képzelni, hogy több száz fős közösségek hosszú távon megmaradjanak a tajga és a tundra határán jellemző zord éghajlaton. A cátánok viszont megtalálták a módját annak, hogyan éljenek meg a magas hegycsúcsokhoz közel egyetlen állat – a rénszarvas – tartásából.
Ahogyan a mongol pásztorok, úgy a cátánok is évente négyszer váltanak szállást. Szálláshelyeik az állatok igényeit követik. A rénszarvasok nagyon kényes állatok, nem bírják a legyek csípését és a meleget, ezért csak hűvös vagy hideg helyen lehet őket tartani. Még nyáron is olyan helyre kell vonulni velük, ahol a nappali hőmérséklet nem haladja meg a 23 oC-ot. Nagyon gondosan kell megválasztani a legelőterületüket, hogy elegendő táplálék legyen számukra. A rénszarvasok füvet legelnek, de a nyári tundrán hozzájutnak az igazi csemegéjükhöz, a zuzmóhoz is. A réntartók télen lehúzódnak a völgyekbe, és ilyenkor sok család él egymás szomszédságában. Tavasszal és ősszel szétszóródnak, hogy az állatok megerősödjenek, majd nyáron megint összegyűlnek.
A modern korban néhány cátán már motorbiciklivel jár vásárolni, de költözködéskor és az állatok terelésekor még mindig maga a rénszarvas a fő hátasuk. Költözködéskor ez a legfontosabb málhás állatuk is, rájuk kötözve szállítják a holmijukat, a sátortartó rudak kivételével, mert azokat a folyómederben összegyűjtve hátrahagyják.
Hagyományos életmód
A cátánok életmódja sokban eltér a mongol pásztorokétól. Az indián vigvamokra emlékeztető, 3-4 m magas gerendákból összeállított, csúcsos sátrakban élnek, amelyeket mongolul urcnak, tuva nyelven öükének neveznek. Ezt régen rénszarvasbőrrel fedték be, de manapság inkább már ponyvát használnak külső borításul. Télen nagyon hideg van, a hőmérséklet még a sátorban is alig emelkedik fagypont fölé, kint pedig nem ritka a mínusz 50 oC. A magas hegyi legelőkön még nyári hajnalokon is fagypont körüli a hőmérséklet, a sátor közepén ezért mindig ég a tűz. A kályha nemcsak meleget ad, hanem azon készülnek az ételek is. Este körülötte gyűlnek össze a családtagok és a barátok, hogy közösen beszélgessenek, énekeljék népdalaikat és megtanítsák az ifjú nemzedéket a régi hagyományokra.
A közösséghez még csak részben értek el a civilizációs vívmányok, de a műholdas telefon működik náluk. A természet is szinte érintetlen, csak a nyáron odaözönlő turisták verik fel a csendet. A cátánok szinte egy közösségben élnek rénszarvasaikkal: reggel megfejik az állataikat, majd a férfiak és a gyerekek kihajtják őket a legelőre. Estefelé visszaterelik, éjjelre pedig kikötözik a sátor mellé a rénszarvasokat. Húsuk és tejük adja ételeikhez a legfőbb nyersanyagot, amit hasonlóan dolgoznak fel, mint a mongolok. Nyáron aludttejet és tejes teát fogyasztanak, télre pedig sajtot tartósítanak, amelyet a sátorbelsőben keményre szikkasztanak. A rénszarvas teje nagyon sűrű és tápláló, és ugyan naponta alig egy litert ad, de az különböző betegségekre is gyógyírt jelent. Előszeretettel fogyasztják gyomorbetegségekre, és jó hasmenésre is. A rénszarvas húsa kissé száraznak tűnik, de rendkívül tápláló. Ezt szintén a sátor belsejében szárítják egészen keményre, ugyanúgy, mint a sztyeppei lovasok a borcot, majd porrá törik, forró vízzel felöntik, és már készen is van a tápláló húsleves. A kenyér sem ismeretlen számukra, a lisztet a kb. 50-60 közeli járásközpontból szerzik be, és a kályha hamujában lepénykenyeret sütnek belőle. Zöldséget és egyéb élelmiszert szintén ott vásárolnak, és motorbiciklivel viszik fel a sátrakhoz.
A rénszarvas bőre remek szigetelőanyag, de régen a cátánok belőle készítették csizmájukat, táskájukat, sőt még téli köntösüket is. A helyiek azt mondják, hogy aki ilyen bundát ölt, az még a hóban is aludhat, mert olyan jól szigetel, hogy egyáltalán nem engedi át a hideget. A jószág egyéb részeit is felhasználják, csontjából faragásokat, agancsából pedig szerszámokat készítenek. Utóbbi ma fontos exportcikknek számít, mert a távol-keleti gyógyászatban kedvelt afrodiziákum, ezért jó pénzért értékesítik keleti szomszédaiknak.
Ősi kultúra
A cátánoknak önálló nyelvük, kultúrájuk van, amelyről keveset tud a világ. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy nehezen megközelíthető helyen élnek, másrészt annak, hogy vallási tárgyaikat elrejtve tárolják, és ünnepeiket is a szálláshelyüktől messze rendezik meg.
Mongollal kevert török nyelvük átalakulóban van, egyre több új kifejezést már csak mongolul használnak. A hitviláguk is nagyon hasonló a közelben élő darhat mongol népcsoporthoz, de azért vannak különleges egyedi vonásai. Az egyik legszembetűnőbb különbség az, hogy a cátánok nem alakítanak ki házi oltárt a sátron belül, csupán egy borókaágat akasztanak fel a bejárattal szemközt. Általában a sátor északi peremén helyezik el az ősök szellemeit jelképező bálványokat, de gondosan elrejtik őket az idegenek elől: vagy egy kis zacskóban, vagy egy táskában kapnak helyet.
Vallásukba nem szivárogtak bele buddhista elemek, tisztán megőrizték ősi természeti hitüket, a sámán- vagy táltoshitet. Nagy a sámánnők aránya, amit a kutatók az anyajogú társadalom maradványának vélnek. A sámánruhát nagyon sok különlegesség díszíti. A gonosz erőket elűző fémcsengők mellett helyet kapnak fegyverek is, például nyílhegyek és baltaforma díszek, amelyek a sámán másvilági utazásához szükséges kellékek – és talán a cátánok régi, harcias életmódjának maradványai. A sámán ruháján levő 81 szalag szintén az ártó erők elleni védelmet szolgálja. Különlegesek a cátán sámándobok is, amelyekre a férfiak és a nők más és más ábrát rajzolnak. Abban megegyeznek ugyan, hogy mindegyiken szarvast ábrázolnak, a sámánén azonban olyat, amelyiknek 15 ágú szarva van, a sámánnőén pedig a nőstényszarvas mellett feltűnik a Nap és a Hold, a sámánhit két ősi, a világ egységét szimbolizáló jelképe.
A cátánok nem áldoznak nyilvánosan az ősöknek, és szertartásaikat nem helyben végzik, hanem a sátortól jó messzire, ahol a színes szalagokkal megjelölt, megszentelt fák vagy kőhalmok találhatók. Ezekhez a helyekhez évente egy-két alkalommal látogatnak el, és ott áldoznak az isteneknek, a helyi szellemeknek és az ősöknek. Csak a hozzájuk vezető úton áll egy szent halom (obó), ahol idegenek is megállnak és áldoznak. A cátán sámánok nem vesznek részt a családi ünnepekben – tehát nem adnak össze párokat és nem temetnek el halottakat –, ők az égiekkel való kapcsolattartást végzik. Nemcsak szertartások révén gyógyítják a betegeket, hanem 4 juh bokacsonttal vagy 41 kővel jósolnak. Ismerik azt a szokást, hogy állatokat ajánlanak fel az égieknek – ezt szétérnek nevezik. A közösség kiválaszt egy ereje teljében lévő szarvast, azt háromszor megkenik tejjel, és a nyakára egy kék selyemszalagot, hadagot kötnek. Ezt a jószágot nem szabad leölni. Hiedelmük szerint ezzel felébresztik az életerőt, megóvják a közösséget a betegségektől, a járványoktól, átjutnak a nehézségeken, és a nyáj is jobban szaporodik.
Nehéz a párválasztás
A cátánok kicsiny, zárt közösségben élnek, ami megnehezíti a párválasztást. Az alig 300 fős csoport tagjai – a beltenyészettől tartva – nem szívesen házasodnak egymás között. Mivel az északi, orosz határ hosszú ideig le volt zárva, nem tudtak átmenni a tuvai réntartókhoz, ezért – más mód nem lévén – csak a közeli mongolokkal, a darhatokkal köthettek és köthetnek ma is házasságot. Ez viszont azzal a veszéllyel jár, hogy a vegyes házasságban élő gyerekek nem tanulják meg anyanyelvüket, csak a mongolt. A félelem jogos, hiszen a 40 év alatti cátánok közül már alig van olyan fiatal, aki beszéli az ősei nyelvét. A helyzetet tovább rontja, hogy a gyermekek mongol iskolába járnak, és ott nincs helyi, cátán tanár, aki az anyanyelvükön oktatná őket. Ráadásul a darhatokkal házasodók közül sokan a szomszédos járásokban, például Cagán úlban telepednek le, ahol jelenleg körülbelül 150 cátán él ott. Vannak, akik Ulánbátorba költöztek, és csak nyáron járnak haza. Közéjük tartozik Handaa sámánasszony is, aki mongol férjet választott, és a jobb megélhetés reményében költözött a fővárosba.
A költözés
A cátánok évszakonként váltanak szálláshelyet, ezért gyakran kell fölszedniük a sátorfájukat. A költözködés különleges forgatókönyv szerint zajlik, és a család minden tagja részt vesz benne. Korán reggel, miután fölkelnek, az asszonyok megfejik a rénszarvast, és tejéből sós tejes teát készítenek. A férfiak közben kihajtják a legelőre a szarvasokat. A gyerekek segítenek kihordani a sátorból a család már előző este összecsomagolt holmiját. Csak a könnyen szállítható tárgyakat viszik magukkal, ezért a kövekre rakott deszkaágy részei a helyszínen maradnak. Ezt követően leszedik a sátor ponyvaborítását, majd szétoldják a tartórudak köteleit, és szépen szétszedik a sátrat. A rudakat és az ágydeszkákat a közeli védett helyre hordják. A férfiak elkezdik felmálházni a szarvasokat, és régi köntösökbe csomagolják a holmijukat. Az asszonyok közben kitakarítják a szálláshelyet, hogy ne maradjon szemét utánuk. Végül visszaterelik a szarvasokat, és elindulnak az új szálláshely felé.
Obrusánszky Borbála