Január óta sokan ünnepelték már gróf Széchenyi István születésének 225. évfordulóját.
Sok fotográfus kapta ismét lencsevégre a Széchenyi nevéhez fűződő, sok ezerszer lencsevégre kapott látnivalókat, s ha nem is sikerült vizuálisan újat mondania, aktualizálta felvételeit egy-egy Széchenyi idézettel.
Mind között talán legközelebb kerültem ahhoz, hogy Széchenyit a maga elevenségében állítsam a ma élők körébe. A legnagyobb magyart szenvedélyesen polémikus írásain keresztül idézem kiállításom látogatói elé, még hozzá egy játékos csavarral: Parafrázisokat írtam Széchenyinek főképp a magyar nyelvről írott gondolataira, úgy, mintha azok a fotográfiáról szólnának.
Csak az ötlet az enyém, a közlés stílusa sértetlenül Széchenyié maradt. A kiállítás falain kínálkozó játék szemünk elé hozza „a legnagyobb magyar” gazdag és sajátos írói stílusát, másrészről tréfás és csipkelődőn kritikus pillantást kínál a magyar fotográfiára, melyben a fotográfiai szakma bizonyára kiismeri magát, s amit most a sajátos csomagolás okán talán senki nem fog mellre szívni.
Egy példa arra, hogyan működik ez a parafrázis játék:
„Azon ifjú, aki nem romlott keblében, az első szerelem édes kínjait érzi, s az által válik nemesebbé. De ugyan ki tudja-e szóval csak a század részét is ejteni annak, amit öröm- és fájdalom-szaggatta mellében tapasztal? S vajon a legfenköltebb költő és a legvalódibb bölcs, akinek a szó és a nyelv a legnagyobb hatalmában áll, tudja-e csak félig tökéletesen is kifejteni azt, ami néha lelkén villan keresztül, vagy abban mélyen, de világosan fekszik? S csak egy szép tavaszi hajnal, egy őszi nap-alkonyat, egy kies vidék nem foglalják-e úgyannyira egész létünket el, hogy szívünk áradtában, csak némán szívjuk a lelkünkkel rokon természet bájörömeit!”
(Világ – Vallomások – A magyar nyelv)
Azon ifjú, aki nem romlott keblében, az első kattintás édes kínjait érzi, s az által válik nemesebbé.
De ugyan ki tudja-e fotóval csak a század részét is fejteni annak, amit öröm- és fájdalom-szaggatta mellében tapasztal?
S vajon a legfenköltebb költő és a legvalódibb bölcs, akinek a szó és a nyelv a legnagyobb hatalmában áll, tudja-e csak félig tökéletesen is kifejteni azt, ami néha egy fotón villan keresztül, vagy abban mélyen, de világosan fekszik?
S csak egy szép tavaszi hajnal, egy őszi nap-alkonyat, egy kies vidék nem foglalják-e úgyannyira egész tekercs filmünket el, hogy szívünk áradtában, csak némán kattintgatunk, s így szívjuk a lelkünkkel rokon természet bájörömeit!
Szerző: Dozvald János