Néhány hete értesültünk arról, hogy elhunyt Bud Spencer, eredeti nevén Carlo Pedersoli, a nagy csattanós pofonok mestere, korábban úszó és vízilabdázó. Ezzel talán mi is elvesztettünk valamit a gyermekkorunkból, és abból az ártatlanságba vetett hitből, hogy a rosszfiúk valójában nem is olyan rosszak, és néhány jól irányzott pofonnal jobb belátásra bírhatóak.
Négyen egy Ave Mariáért*
Az írásom címe kissé megtévesztő lehet, ugyanis nem a színész vallásosságát, hanem hogy teljesebb legyen a képünk róla, egy Terence Hillel készült, kevésbé ismert filmjét mutatom be. Ez a Bosszú El Pasó-ban című, 1968-ban forgatott spaghetti western, mely egy westerntrilógia második része, az Isten megbocsát, én nem! és a Csizmadombi fenegyerek között. Ezekben a történetekben – melyek az első, tudatosan a két színész főszereplésével készült filmek – még nem a megszokott karaktereket láthatjuk: Terence Hill itt még könyörtelen westernhős, Spencer – nos, ő jobban hasonlít a később kialakult karakterére, csak talán a megszokottnál is morcosabb egy kicsit.
Nem nagyon tudom hova tenni, hogy bár az első és a harmadik rész egyáltalán nem vicces, nagyon rossz bennük a kamerakezelés, és szinte semmi Bud Spencer-Terence Hilles jellemzőjük sincs, a Bosszú El Pasóban viszont simán beilleszthető abba a képbe, amit a párostól megszoktunk (hogy van az tehát, hogy a harmadik rész az első rossz tulajdonságait hozza vissza?). Annak ellenére tartom a Bosszú El Pasóban-t az első igazán Bud-Terence filmnek, hogy a legendás vállra ütés, amitől az ellenség először indokolatlanul, mint egy lelőtt galamb felugrik (mint Bud Spencer új találmánya), valamint Terence-nek az ütések elől elugrása már az első részben is előfordult.
A művelt rendező és a formálódó színészpáros
A filmtrilógia rendezője a fiatalon elhunyt Guiseppe Colizzi. Bár a páros a legnagyobb sikereket nem feltétlenül vele érte el, mégis rendszeresen megemlítik a nevét az interjúkban, egyrészt műveltsége, másrészt a köztük kialakult szoros kötelék kapcsán. Az önéletrajzi könyvében Bud Spencer így ír róla: „Sajnos Guiseppe nagyon fiatalon, 1978-ban itt hagyott bennünket. Az hogy barátok, bajtársak voltunk, vigaszt és örök emléket jelent számomra (…)”. Miután a színészpáros az E.B. Clutcher rendezésében készült Az ördög jobb és bal kezével befutott, Colizzi, mivel anyagilag nem állt abban az időben a toppon, felkérte kettejüket egy új filmhez. Egyből el is vállalták rendezőbarátjuk kérését, így született meg a Mindent bele, fiúk!, aminek abban állt az újdonsága, hogy a páros végre a western környezeten kívül is bizonyíthatta, hogy meg tudják nevettetni a közönséget. Valamint Bud rövid időre ismét visszatérhetett Amazóniába, ahova korábban még fiatalon, úszókarrierje hajnalán utazott, hogy felelőtlen fiatalkora után megtalálja önmagát és az életének a célját.
Elli Wallach közbeszól
A Bosszú El Pasóban története ott kezdődik, ahol az előző rész véget ért. Ugyanakkor csupán a film legeleje nem lehet teljesen egyértelmű annak, aki nem látta az első részt. Röviden, az első részben a két főhős Bill San Antóniót, a vonatot kirabló banditát egy fegyverpárbaj után felrobbantja. A Bosszú El Pasóban itt indul tehát: betérnek abba a városba, ahol vérdíjat tűztek ki San Antónió fejére. A sheriffnél nem fogadják el a benyújtott bizonyítékokat, így a városban működő bank igazgatóját látogatják meg, aki, mint kiderül, egy követ fújt a bűnözővel. Miután szó szerint kiverik belőle a bandita által összerabolt pénzt, elszakadunk az előző epizódtól, és kezdődik a teljesen új történet: a páros boldogan tervezi a jövőt a rengeteg pénzzel, ugyanakkor a jókedv nem tart sokáig, mivel egy csirkefogó hamarosan kirabolja őket. Így hát a nyomába erednek és igyekeznek menteni a menthetőt: a rabló ugyanis pompásabbnál pompásabb bálokat, valamint messze földön hírhedt adományozásokat intéz a pénzből.
Ezt, a főszereplőket megrabló és folyton átverő, ugyanakkor szerethető figurát az az Elli Wallach játssza, akit Sergio Leone legendás, A jó a rossz és a csúf című filmjéből a csúfként ismerhettünk meg. Innen a Bosszú El Pasóban másik, enyhén erőltetett magyar címe is: A pirinyó, a behemót és a jófiú. A már említett önéletrajzi könyvből kiderül, hogy Spencer angoltudása finoman szólva is hagyott kívánnivalót maga után, így mivel a filmek angolul lettek felvéve, majd utólagosan lettek szinkronizálva a különböző piacokra, csak a mondatok elejét és végét tanulta meg pontosan, közte pedig motyogott valami angolszerűséget. Ez a kis trükk Wallach-nak bár elég hamar feltűnt, de nem akarta éreztetni. Helyette rengeteg tanáccsal segítette a még pályakezdőnek számító Spencert a hitelesebb alakításért („Az ilyen dolgokban is megnyilvánul az igazi tehetség: amikor valaki nem akarja eltaposni a nála rosszabb képességű vagy kevésbé gyakorlott társát, hanem inkább hozzásegíti, hogy jobb lehessen”).
Tipikus Bud Spencer – Terence Hill momentumok – először a mozivásznon
Bár összességében egy komolyabb westernfilmről beszélünk (nem annyira vicces tehát, mint a westernkorszak leáldozásakor – vagyis ideális időben – forgatott paródia, Az ördög jobb és bal keze), de ebben a filmben bukkannak fel először a páros jellemző mozdulatai és a már említett karakterbeli különbségek ellenére néhány, a későbbi filmekben is visszaköszönő tulajdonságuk.
- Itt történik az első igazi pofonosztogató verekedés, miután egy kisvárosban Bud fényképet akar készíttetni magáról, de a fényképész galambját lepuffantják a helyi suttyók.
- Itt jelenik meg először a nők védelme: a film negyedik főszereplőjének, egy fekete kötéltáncosnak a feleségét molesztálják egy másik kisváros kevésbé tapintatos ifjoncai, aminek Bud hatalmas pofonja vet véget. A jelenet egy fegyverpárbajjal végződik a főhősök és a galádak között, de itt sem kell véres leszámolásra számítanunk.
Spencer azt írta az önéletrajzi könyvében az ártatlanok védelme kapcsán:
„A nő azonban képes újrateremteni az életet. A média tömeghipnózisa tehet arról, hogy egyesek tárgynak tekintik a női testet: figyelemfelkeltésre, marketing célokra használják. Bud Spencer a filmjeiben igyekszik rámutatni ezekre a problémákra: a gyermekeket, öregeket és magát a család intézményét mindig csattanós pofonokkal védi meg a gonoszoktól, akik a valóságban gyakran kegyetlenkednek velük, vagy faragatlanságból, vagy mert abban a közegben, ahonnan ők jöttek, ezt szokták meg. Ha igaz az, hogy egy kép többet ér ezer szónál, talán remélhetem, hogy a filmjeimből „átjön” ez a védelmező szándék, az alázat és tisztelet.”
3. Az asszonyok védelme mellett ez az első film, ahol ugyan csak néhány röpke másodperc erejéig, de megjelenik egy kisgyerek is, aki a penészes kenyerét rágcsálva, érdeklődve figyeli Spencert, aki rákacsint, majd ő ügyetlenül igyekszik visszakacsintani.
-
-
4. Még egy tipikus momentum: a lusta Terence Hill, aki képes végigaludni egy több mérföldes utazást, vagy akár egy város elfoglalását is. Ez a tulajdonsága elsősorban, bár nem kizárólagosan Az ördög jobb és bal kezében is visszaköszön.
Egy próbát megér
Nem állítom, hogy a filmtörténelem ékkövéről beszélünk, azt sem, hogy a legjobb filmje a párosnak. Ugyanakkor ajánlom megtekintésre mindazoknak, akiknek kedvük szottyan egy jó kis Bud-Terence filmre, és a megszokottak helyett valami kevésbé ismertet szeretnének látni. Gyanítom, ezt a filmet is sokan láttuk már, de biztosan nem annyiszor, mint mondjuk a Nincs kettő négy nélkül-t. Ez egy westernfilm néhány poénnal, nem kell tőle sokkal többet várni, ugyanakkor a jól eltalált történet és a remek alakítások kellemes időtöltést ígérnek. Ha magyar szinkronnal nézzük, én mindenképp a Bosszú El Pasóban című, Bud Spencert Vajda László által szinkronizált változatot ajánlom, amely a megszokottnál valamelyest szókimondóbb, ugyanakkor Bud Spencer első, tragikus színvonalon lefordított mondatától eltekintve, a másik szinkronnál sokkal hitelesebb változat.
*A bemutatásra kerülő film eredeti, olasz címének közvetlen magyarra fordítása (I quattro dell’Ave Maria)
Források:
Carlo Pedersoli (2010): Különben dühbe jövök. Nyitott Könyvműhely, Budapest. p. 29., 65., 73.
Terence Hill beszéde Bud Spencer temetésén
Bosszú El Pasóban (1968). Rendezte: Guiseppe Colizzi. Főszereplők: Bud Spencer, Terence Hill, Elli Wallach, Brock Peters