Azt gondolhatnánk, ha valaki munkanélküli, annak az az előnye, hogy ideje legalább van. De ha valaki tényleg komolyan keres állást, az rengeteg időt felemészt, szinte olyan, mintha dolgozna. Minden nap jól át kell böngészni az álláshirdetéseket,a cégeknek utánanézni, a profiljukhoz szabni az önéletrajzunkat. Aztán persze a kísérőlevelek írása, a bizonyítványok és egyéb anyagok fénymásolása és postázása. A lehetséges kapcsolatok felkutatása. És mindemellett, ha hatékonyan csináljuk, rendszeresen interjúkra kell járnunk és ezekre felkészülni. Most pár érdekes és vicces, máskor fárasztó, néha pedig egészen ijesztő interjú élményeimet szeretném megosztani az olvasókkal.
Már jó pár helyre elküldtem az önéletrajzomat, amikor végre hívnak. Persze fogalmam sincs, hogy ez éppen melyik hely, és milyen pozícióról lenne is szó. Örülök, hogy a tömött villamoson sikerül felfirkantanom az interjú idejét és helyét. Utána jól átnézem a jegyzeteteimet, és a címre is rákeresek a neten, de még így sem derül ki, hogy melyik cégről van szó. Nagyon rejtelmes. Az adott időpontban már jó páran várakozunk. Végigkérdezem, de kiderül, hogy a többieknek sem teljesen világos, hogy milyen pozícióról van szó, és az sem, hogy melyik céghez, csak azt tudjuk, hogy csoportos interjúra hívtak be minket. Ketten interjúztatnak, és heten várjuk a kérdéseket. Itt végre megtudjuk, hogy melyik cég számára keresnek alkalmazottakat, és az is kiderül, hogy az oktatásszervező pozíció azt takarja, hogy konferenciákat kell értékesíteni. Ekkor páran felállnak és elmennek. Én kitartok. Most az a rész következik, hogy mindenki pár szóban bemutatkozik angolul, és tömören elmondja, mivel foglalkozott eddig. Egy magabiztos, kissé arrogáns lány búgó hangon közli: my work is my passion. A munka a szenvedélyem. Na, asszem meg is van, hogy kit fognak visszahívni a második fordulóra. Amikor végzünk, beszélgetésbe elegyedem egy lánnyal, aki elmeséli, hogy az interjú közben jött rá, hogy ő már járt ennél a cégnél. Egy nagy open air irodában dolgoznak az alkalmazottak, telefonálnak, és mindenki mellett egy csengő van. Ha valakinek sikerül eladnia egy konferenciát, megnyomja a csengőt, és a többiek tapsviharban törnek ki.
Tovább keresgélek, és a következő helyszín egy multinacionális cég. Első körben a toborzóval találkozom, aki egy kedves, fiatal lány. Azzal kezdi, hogy angolul kitöltet velem egy kétoldalas adatlapot, ahol korábbi főnökeim nevét és elérhetőségét is megkérdezik. Utána a szokásos beszélgetés, mivel foglalkoztam eddig, majd átváltunk angolra, és így folytatjuk. Elégedettnek tűnik. Mivel a munka spanyol nyelven folyna, mondja, hogy hív egy másik kollégát, hogy leteszteljük ezt is. Rendben. De addig is, hogy ne unatkozzak, ad egy személyiségtesztet. A legjobban az a kérdés tetszett, ahol két válaszlehetőség közül kellett választani. A válasz: néha, B válasz: ritkán. Na, én magyar szakon végeztem, de nehezen tudnám meghatározni, hogy a kettő közül melyik jelöl nagyobb gyakoriságot. Arra pedig kiváncsi lennék, hogy egy pszichológus ebből mit szűrhet le a zsemélyiségemet tekintve. Mindegy, kitöltöm a bevállt módszerrel: ecc, pecc, kimehetsz…
Majd megérkezik a várt kolléga, és folytatjuk a beszélgetést spanyolul. Ő is elégedettnek tűnik, visszajön az első leányzó. Biztos vagyok benne, hogy már végeztünk, mert lassan másfél órája vagyok itt. De nem. Kiderül, hogy a munka egy másik épületben lenne, és most át kellene mennem oda is, hogy bemutatkozzak a csoportvezetőnek. Útravalóként megkapom az épület fotóját, nehogy eltévedjek.
Megérkezem, felhajtom a csoportvezetőt, aki egy újabb teszttel, és egy számológéppel magamra hagy egy szobában. Ezúttal matematikai feladványokat kell megoldanom, a leírásuk angolul. Húsz perc elteltével ketten jönnek vissza, és túlesünk a szokásos beszélgetésen, hogy mivel foglalkoztam eddig, és mondjak pár szót magamról. Közben váltogatjuk a nyelveket, hol angolul, hol spanyolul, hol magyarul beszélgetünk. Mire végzünk, olyan vagyok, mint a mosogatórongy, három óra telt el az interjú kezdete óta.
Na, ide sem vettek fel, folytatom a keresgélést. Ezúttal Zugló külső részére hívnak, délután, és már besötétedett. Családi házak között keresem a megfelelőt, házszám persze sehol. Végül rábukkanok, csengetek, semmi válasz. A kertet egy kutya őrzi, ezért nem próbálkozom meg a benyomulással, hanem továbbra is csengetek. Semmi válasz. Itt, mint egy intuíció, megfordul a fejemben, hogy le kéne lépni. Sajnos nem hallgatok a megérzésemre, addig erőlködöm, míg végül beengednek. Egy fiatal lány tipeg ki tízcentis magassarkúban, és bevezet. Az épület többszintes, de az alsó szinten nincsen semmi, csak egy ócska narancssárga kanapé, mellette pedig egy asztal. A terem közepén egy széles márvány lépcső vezet fel a következő szintre. A lány, aki bevezetett, már el is feledkezett rólam, most épp a telefonba üvöltözik oroszul. Kényelembe helyezem magam, és a kitett százéves magazinokat lapozgatom. Nahát, az ember végül a Holdra lépett, hogy mik vannak. Ebből az idilli állapotból egy egyre erősődő kopogás térít magamhoz. A menedzser asszony érkezik lefelé a lépcsőn. Fiatal, agresszív nő, akinek energiái nagyrészét az köti le, hogy sikerességet sugározzon, szintén tízcentis magassakrkúban. Jól megszorongatja a kezemet, majd elindulunk felfelé. Na, és itt kezdődik a döbbenet: a lépcső mellett pucér lányok képei sorakoznak. A dolog pikantériája, hogy, -legakábbis a nevében- egy oktatással foglalkozó cégről van szó. A tárgyaló teljesen üres, egy hatalmas asztal van csak benne, és egy szúette golfütő készlet, gondolom, mint valami presztízs tárgy. Teljesen szürreális az egész, egyetlen vágyam, hogy kint legyek innen, és közben sűrűn szídom magamban az álláskereső portálokat, ahová mindent fel lehet rakni. Mivel a motiváció hiánya nyilvánvaló, az interjú egy kérdés után véget ér. Kőszikla esik le a szívemről, amikor végre kint vagyok. A cég azóta is köszöni, jól van, és továbbra is rendszeresen hirdeti magát és munkaerőt keres. Ennél a pontnál megfogadom, hogy semmi anonim hirdetés, és minden cégnek jól utánanézek, mielőtt elküldöm az önéletrajzomat, amiről azonnal törlöm is a címemet.
Azt hiszem, ezek után egyet érthetünk azzal, hogy a munkanélküliség igencsak stresszes szituációkat eredményezhet, ezért hasznos, ha megőrizzük a humorérzékünket, és nem lepődünk meg semmin egy-egy problémás interjú