Mondják, a pénz nem boldogít, de jó, ha van. Megszerezni nem könnyű, elkölteni viszont annál inkább. A 21. század emberének létszükségleti ranglétráján az anyagi javak szerepelnek a dobogó legtetején. De milyen árat kell mind ezért fizetni?
Zöld hasú kis barátaink nem adják magukat egykönnyen. Legyünk őszinték: Magyarország nem kimondottan az a hely, ahol a Kacsamesékből jól ismert Dagobert bácsi – féle medencében fürödhet az ember. Nem véletlen menekülünk külföldre. Mind emberi lojalitás, (ami a magyarokból kihaló félben) mind munkavállalás szempontjából kedvezőbb. Itthon egy jól fizető állás nem feltétlen azon múlik, mennyit tanult valaki, sokkal inkább a szerencse és a kapcsolatok dominálnak. A pénz sajnos nagyúr, az ember pedig telhetetlen. A legfőbb értéket egy köteg húszezres testesít meg, amiért mindenre képes a társadalom. Az ezért folyó harcban az egyik játékszabály pedig az, hogy gázolj át a másikon. Ez a módszer előszeretettel alkalmazva is van. Két fajta ember típus létezik: aki uralkodik, és aki hagyja, hogy uralkodjanak rajta. Azt kell mondjam, (annak ellenére, hogy enyhe feminista beütéssel rendelkezem) a nők az első kategória képviselői közé tartoznak. Tapasztalatok azt bizonyítják, a hím társadalom rendelkezik némi toleranciával, a gyengébbik nem pedig mindent megtesz azért, hogy a hatalom az ő kezében maradjon (persze néhány úr sem képez kivételt ez alól). Ennek tökélyre fejlesztése érdekében pedig mindenre képes. Amennyiben nem magaslesből való távolra nézéssel szeretnél foglalkozni, kénytelenek vagyunk elviselni, hogy „felettesünk” (vagy akár egy olyan személy, aki nálunk kevésbé tanultabb) kénye-kedve szerint kiszipolyozza maradék energiáinkat. Még ha legszívesebben be is olvasnánk ennek a bizonyos személynek, nem tehetjük, mert nem biztos, hogy másnap lesz hová bemennünk, dolgozni. És természetesen egy egészséges normákkal rendelkező ember nem süllyed le más szintjére sem, mert könnyen legyőzhet a sok éves tapasztalat alatt összegyűjtött rutinjával. De vajon megéri kicsinálni magunkat ez által? A maradék önbecsülésünket érdemes sutba vágni? Épp elég zongorista jut minden egyes idegszálunkra, felesleges még többet elviselni. Nem kötelező szürke kisegérként leélni az életünket, aki hagyja, hogy minden macska üldözze. Nem árt kiállni saját magunkért, és kell, hogy legyen tartásunk, mert emberek vagyunk, nem állatok. Még ha környezetünk az utóbbit is próbálja elhitetni.
Hajlamosak vagyunk a legalpáribb munkát is elvállalni, csak, mert muszáj, és mert rákényszerít a sors. Ha kell, lábtörlőként funkcionálunk, ezáltal feladva önmagunkat, elveinket, valamint tartásunkat, ergo: az önbecsülésünk minimális szintre jut. De nem feltétlen önfeladásról szól ez az életnek nevezett valami, amit nap, mint nap űzünk.