„Észak-Afrikában a berber törzsek újszülöttei hófehérek és csak néhány hónap után sötétedik be a bőrük. Itt Közép-Kelet-Európában meg az emberek lelke sötétedik be néhány évtized után.”
(Jancsó Miklós: Utolsó vacsora az Arabs Szürkében)
Furcsa a sors játéka. Ezen írást néhány nappal a párizsi vérengzések előtt fejeztem be, a mottónak szánt idézet a terroresemények függvényében azonban most furcsán csenghet azok számára, akik a terroresemények alapján általánosított és pontatlan véleményt fogalmaztak meg bizonyos országokról, emberekről és vallásról. Sokan sokféleképpen írtak már a második és harmadik Orbán kormány tevékenységéről, hazai és nemzetközi megítéléséről. Most az aktuálpolitikai kérdéseket mellőzve – azok akarva-akaratlanul elérnek minket – azt a gondolatot próbálom végigjárni, hogy milyen tényezők miatt válhatott sikeressé a Fidesz gyakorlatilag program nélkül 2010-ben, és hogy az azóta folytatott nem szokványos kormányzási mód mennyiben tükrözi a mai magyar társadalom lélekállapotát. Kicsit inkább erről szól a mottó is.
Az optimizmus ereje
Amikor Ronald Reagen 1980-ban megnyerte az Egyesült Államokban az elnökválasztást, sikere több tényező mellett nagyban 
2010-ben Magyarországon többek közt hasonló okok is magyarázhatták a Fidesz és Orbán Viktor kétharmados, „fülkeforradalmi” sikerét. A Bajnai kormányzat válságkezelő programját hiába ismerték el külföldi elemzőkön túl olyan magyar, job
Václav Havel zöldségese
Miért is volt szükségünk erre az optimizmusra, miért válhatott ez hazánkban is döntő szerephez a 2010-es választások során? Talán abból a kérdésből érdemes kiindulni, hogy mennyire tudják irányítani a politika alakulását a hétköznapi emberek, mekkora beleszólásuk van az ország sorsába. Mint minden kérdésre, természetesen erre is létrehozott a tudomány, nevezetesen a politológia definíciókat. Ha az állampolgár úgy érzi, ő maga képes tevékenyen formálni a politikát és meg tudja magát védeni a hatalom túlkapásaival szemben, akkor a szubjektív kompetenciáját magasnak érzi. A másik, a számunkra most érdekesebb kategória a politikai cinizmus, ha úgy érezzük, hogy a „fejünk felett döntenek rólunk”, és nem hiszünk a saját érdekérvényesítő képességünkben, amely hozzáállás természetesen elidegenedéssel is jár az állami intézményektől. Talán senki nem fog megdöbbeni, hogy Magyarországon a lakosság többsége így érez. Alighanem a szocializmus öröksége a leginkább felelős ezért. 1948-tól a Rákosi féle totalitárius diktatúra idején a terror elől sokan a politikai életből a privát szférába, a család oltalmába menekültek. Ez a sztálini jellegű kormányzás még Kádár hatalomra jutásának kezdetén is megfigyelhető volt egészen 1963-ig, amikor politikai amnesztiát hirdetett. Az elnyomás innentől csökkent, ugyanakkor a politikától való általános idegenedés, távolmaradás, valamint a közösségi élet leépülése a lazább diktatúra idején is folyamatos volt. Freund Tamás agykutató egy előadásában kiemelte, hogy a szocialista diktatúra valódi eszményképe (a hirdetett „szocialista élmunkással” szemben) a magányos ember, akit a legegyszerűbb az aktuális hatalmi céloknak megfelelően manipulálni. Így a közösségek lebomlásával megszűnik az a védőháló, ahol meg lehet vitatni a világ dolgait és egy közös értékrendet lehet felállítani, amely mentén az ember meg tudja határozni magát, így egyúttal értékrend híján depolitizált is lesz. Hankiss Elemér szerint a közösségek leépülésével és az elnyomással egy árnyéktársadalom alakult ki hazánkban sajátos viselkedés és normarendszerrel. Ide értendő a „gulyáskommunizmus” ideje környékén kialakult második gazdaság, vagyis a maszekolás, fusizás, valamint a „megoldjuk okosba’” elintézési módok. Ismerjük a szocializmus ideje alatt kialakult mondást: „Ha ők úgy tesznek, mintha fizetnének, mi úgy teszünk, mintha dolgoznánk!”.
Václav Havel Csehszlovákia, majd a Cseh Köztárság első elnöke A kiszolgáltatottak hatalma című művében fogalmazta meg találóan egy a zöldségárus példáján keresztül, hogy milyen lelkület él egy elnyomás alatt élő ország kisemberében, és annak politikai hozzáállásában. Ami mint látni fogjuk, nem is igazán politikai hozzáállás, inkább védekező mechanizmus:
A zöldségbolt üzletvezetője kitette kirakatába, a hagyma és a sárgarépa közé a „Világ proletárjai, egyesüljetek!” jelszót. Vajon mi késztette erre? Mit akart ily módon a világ tudomására hozni? Csakugyan személy szerint ennyire szívén viseli, hogy a földkerekség proletariátusa egyesítse erejét? És lelkesedésében oly messzire megy, hogy múlhatatlanul szükségesnek véli ebbeli meggyőződését megosztani az utca nyilvánosságával? Valóban eltöprengett már valaha is legalább egy pillanatra azon, miként kellene ezt az egyesülést megvalósítani, és mi lenne az értelme?…
Nyilvánvaló, hogy a zöldséges számára közömbös az általa kirakott jelszó szemantikai tartalma, s ha a kirakatába teszi, ezt nem azért cselekszi, mert személy szerint az lenne minden vágya, hogy a jelszó mondanivalójával megismertesse az arra járókat. Mindez azonban távolról sem jelenti azt, hogy tettét semmi sem motiválja, hogy cselekedete értelmetlen, vagyis hogy jelszavával senkinek semmit sem adott értésére. Ez a jelszó ugyanis jelként funkcionál, s mint olyan, rejtett, ám teljességgel világos jelentéstartalom hordozója, melyet szavakkal így fejezhetnénk ki: Én Χ. Υ. zöldséges a helyemen vagyok, és tudom, mit kell tennem, úgy viselkedem, ahogy elvárják tőlem; megbízhatnak bennem, és semmit sem vethetnek a szememre: engedelmeskedem, ezért jogom van rá, hogy békességben éljek. És ennek a közlésnek természetesen megvan a címzettje is: azoknak szól „ott fent”, a zöldséges feletteseinek, ugyanakkor pedig valamiféle védőpajzsként is szolgál, mellyel a zöldséges fedezi magát esetleges feljelentőivel szemben. Valóságos jelentését tekintve tehát ez a jelszó a zöldséges létbiztonságának közvetlen kifejezője: elemi életérdekének tükrözője. De milyen is ez az érdek?
Gondoljuk csak meg: ha a zöldségest arra köteleznék, hogy a kirakatába ezt a jelszót tegye: „Félek, ezért feltétel nélkül engedelmeskedem”, jelentéstartalmát tekintve már távolról sem lenne iránta annyira közömbös, habár ezúttal ez a tartalom teljességgel megegyezne a jelszó rejtett jelentésével. A zöldséges alighanem vonakodna közszemlére tenni kiszolgáltatottságának ennyire egyértelmű bizonyítékát, kínos lenne számára, szégyenkezne miatta. Hogyisne; elvégre ő is ember, neki is van önérzete. Ennek a „bonyodalomnak” a kiküszöbölése végett kell hát jellé átalakítani a hűségnyilatkozatát, amely elvont szövegével legalább látszólag az önzetlen meggyőződés fennkölt benyomását kelti. A zöldségesnek meg kell adni a lehetőséget, hogy azt mondhassa magában: Ha úgy vesszük, végső soron miért is ne egyesülhetnének a világ proletárjai? A jel tehát segít az ember elől elrejteni engedelmességének „alantas” indítékait s egyúttal a hatalom „alantas” indítékait is. Valami „magasabb rendű” kulisszája mögé rejti őket. Ez a „magasabb rendű” valami pedig az ideológia.
Havel zöldségeséhez hasonlóan az elnyomás a mi társadalmunkban is jelen volt, a mentális felépülés azonban nem történt olyan gyorsan, mint ahogy a rendszerváltás végbement. A rendszerváltás nem értékválasztás, hanem történelmi szükségszerűség volt: ahogy Bauer Béla szociológus mondja, a rendszerváltáskor a magyar társadalom nem a piacgazdaság és a demokrácia mellett tette le a voksát, hanem egyszerűen csak jobban szeretett volna élni az addigiakhoz képest. Bár a rendszer változott, csoda mégsem történt, és ez sok egyéb nagyon fontos tényező mellett azon is múlott, hogy önmagunkon, a berögzült rossz szokásainkon, gondolkodásmódunkon nem tudtunk túllépni, mint ahogy a zöldségárus sem léphet túl egyik napról a másikra a megalkuvásán, ugyanúgy ahogy minderre Jancsó Miklós rámutatott a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című filmjében. Ez igaz mind a társadalmi életre, mind a politikai szintre, ahol a környezet annyira szennyezett, hogy még a becsületesen induló politikus is egyfajta Kopjáss István lesz, aki Móricz Rokonok című regényében kavarodott bele a politika rothadt, panamáktól teli világába. A rendszerváltás hiába történt a 2010-es választásokhoz képest két évtizede, a társadalom hangulata, közintézményekbe vetett bizalma azóta sem javult sokat. Ráadásul megismerkedtünk a munkanélküliséggel, az egymást váltó kormányok (köztük a Fidesz 1998 és 2002 között) nem tudtak jövőképet adni az embereknek, az európai integrációhoz csatlakozás elnyúló folyamata, majd a csatlakozás után az eufória gyors eltűnése, valamint a nyugati fogyasztói társadalmi minta árnyoldalainak nyilvánvalóvá válása után sokan nosztalgiával tekintettek (és tekintenek ma is) vissza a szocializmus relatív anyagi és szociális biztonságára, valamint teljes foglalkoztatottságára. Újra hitet kellett tehát adni az embereknek, valamint a demokrácia, piacgazdaság és a fogyasztói társadalomba vetett optimizmusnak is. Orbán sikere talán abban állt és áll még ma is, hogy mindezt sajátos módon, ezeket kritizálva és olykor meglehetősen egyedien értelmezve megtette.
Stílusok és érvek
Ugyanakkor érdemes azon kicsit elidőzni, hogy posztmodernnek nevezett világunkban érvek és ellenérvek helyett stílusok és formák versenye zajlik. Mit is jelent ez? Ezt láthatjuk a társadalmi életünkben, akár egy munkahelyen is, ahol immár nem feltétlenül a tudás és szakértelem számít elsősorban az előrejutás szempontjából, hanem az image, az hogy milyennek láttatod magad mások előtt. Hogy kapcsolódik ez témánkhoz? A politikai életben is megfigyelhető ez: ahogy Török Csaba megállapítja, baloldaliság és jobboldaliság már országunkban sem érték, hanem stílusfüggő. Gyakorlatilag arra szavazunk, hogy melyik párt arca szimpatikusabb nekünk. A 2010-es program nélküli választási nyereség ez alapján is értelmezhető. Az a megdöbbentő kijelentés Wermer Andrástól, miszerint a politikát úgy kell eladni, mint egy doboz mosóport szinte meg is állja a helyét, amennyiben elfogadjuk Hankiss Elemér enyhén cinikus meglátását a mosóporreklámok és a bibliai teremtéstörténet közötti párhuzamról. Eszerint kezdetben volt az ideális állapot, a paradicsom, ami egyenértékű a mosóporreklámok elején látható boldogsággal, mivel szép tiszta az ingünk. De megtörténik a bűnbeesés, ahogy az első emberpár beszennyeződik a bűntől, amikor megeszi a tiltott gyümölcsöt, úgy lesz szennyes a ruhánk is mondjuk egy kávétól. De szerencsére a bűn állapotából van kiút, a Biblia alapján Jézus, a reklámban pedig a mosópor a megváltó. Valahogy ilyenek a választási kampányok nálunk: a korábbi tökéletes állapotot beszennyezték (például az „elmúlt nyolc év MSZP kormányzása”), de ha megválasztatok minket, akkor belátható időn belül kolbászból lesznek a kerítések kis hazánkban is. Puzsér Róbert meglátása szerint a mosóporként eladott politikus kijelentéssel messze kerültünk a demokrácia valódi jelentésétől. Azonban ha szabadon megkérdeznénk az utca emberét, hogy mit jelent számára a demokrácia, úgy gondolom, érdekes és szerteágazó véleményeket hallanánk. Ezek a fogalmak soha nem voltak igazán letisztázva és történelmileg legyökerezve hazánkban, még ha a mai köztársaságunk számilag már a harmadik is. Így nem is lepődhetünk meg azon, ha Magyarországon a baloldali és jobbolda
Orbán, aki a világot tehát amúgy is sajátosan értelmezi olykor, ilyen fogalmi zűrzavar és értékek fogalmi tisztázatlanságának táptalaján beszélt illiberális demokráciáról. Ez a fogalmi zavar akkor vált leginkább nyilvánvalóvá, amikor Angela Merkel 
Nem szokványos kormányzási mód
Orbán és a Fidesz tehát úgy tért vissza ellenzéki pozícióból, hogy újra reményt tudott adni az országnak. Bár a vízió meglehetősen homályos volt, egyértelmű jövőkép helyett volt erőből politizálás, ami már a második kormányzás kezdetétől nyilvánvaló volt. Egy apátiában szenvedő ország számára ez új lendületet adhat, ugyanakkor veszélyt is jelenthet. Veszélyt, mivel az erő nem mindegy kire irányul. A pszichológusok tudják, hogy egy elnyomott személy a keserű érzését átirányíthatja másokra. Tehát ha valakit a porba aláznak, akkor gyakori az olyan védekező reakció, hogy másokban is a jó helyett inkább a hibát keresi, és ha megtalálja, márpedig megtalálja, úgy érzi, hogy „bár a porba lettem alázva, de sokan vannak, akik nálam is rosszabbak”. Valahogy így van ez társadalmunkban is, ahol Trianon után megtaláltuk az ellenségeinket, akik sokunk fejében még nálunk is „rosszabbak”, így például Románia, vagy Szlovákia. Azért írom, hogy „még nálunk is”, mivel elvileg nagyon összetartóak vagyunk, elég ha a Jobbik és az őket támogató Kárpátia együttes, Árpád népe, Trianon nosztalgiáját vesszük alapul. Ugyanakkor gyorsan lehull a lepel erről a képről, ha kilépünk az utcára, és látjuk az egymást gyűlölő autósokat, az egymást figyelmen kívül hagyó utasokat a tömegközlekedési eszközökön, az egymás szemébe köpő embereket. Olvashattunk arról, hogy a társadalmunkban levő feszültségekre, melyet napjaink globalizálódó világgazdaságából fakadó hátránya még jobban erősít, építeni tud Orbán és a szélsőséges, populista hangokat a Jobbiktól átvéve (ezáltal őket is erősítve) kihasználja ezt a feszültséget saját befolyásának növelésére. Ha meghallják a populista szót a társadalomtudósok, általában a konfrontatív, verbálisan leegyszerűsítő, a világot fekete-fehéren láttatni kívánó, ellenségkreáló, ideológiátlan, a tanulatlan embereket befolyásolni akaró, a társadalmi élet egy szinte aberrált jelenségeként írják le. Ezzel szemben Laclau a Populista ész című könyvében rámutat arra, hogy a populizmust egyrészt nem lehet definíciószerűen leírni, mert a definíció 
Ennek az írásnak nem célja a második és a harmadik Orbán kormány tevékenységeit végigtekinteni. Csupán arra szeretnék rámutatni, hogy az erőből politizálás, és az ennek megfelelően átalakított kormányzati berendezkedés két talán szélsőséges, nem annyira ismert, és az unalomig ismertetett nézőpont alapján mennyire másként értékelhető. Liberális gondolkodók gyorsan megtalálták a romlottság jeleit a jelenlegi rendszerben. Magyar Bálint Magyar Polip című tanulmánykötetében posztkommunista maffiaállamnak nevezi a jelenlegi rendszert, ahol meglátása szerint a szervezett felvilág irányítása zajlik. Ez a kissé életidegen kifejezés azt jelenti, hogy a politikai párt a döntéshozó potenciálját magánvagyonok elsajátítására használja. Ez jóval túlmutat a korrupció hagyományos értelmezésén, mivel ott „csupán” a pártfinanszírozáshoz használt illegitim források válnak magánvagyonná. Tehát a jelenlegi kormányzat esetében nem egy gazdasági csoport veszi át a hatalmat a politikai élet felett, hanem a politikai vállalkozás válik gazdasági vállalkozássá is.
Ha egy kicsit jobbra húzunk, egész másképp fest a kormányzat munkásságának és stílusának megítélése. Bogár László közgazdász még a második Orbán kormány első lépéseit ünnepelve, a hangsúlyt a nemzetközi intézményekkel és szervezetekkel szembeni lépésekre helyezte. Az ő meglátása szerint a kormányzatnak határozottabban és nagyobb hatáskörrel kell fellépni az eddigi kormányokhoz képest, mivel a nemzetközi intézmények és szervezetek is fenyegetik az országot: a frankfurti és londoni brókerek a verőlegények, az IMF a „diszkrét” úr, akinek a „védelmi pénzt” kell fizetni. Ezekkel szemben a Fidesz felszabadító háborút folytat, a következő frontvonalakkal: a multikat érintő extra adókkal a „kényszerítő hatalom” ellen, az IMF tárgyalásokon mutatott kiállás és a hitelminősítők semmibe vételével a „fegyelmező hatalom”, az új média-törvénnyel pedig az „értelmező hatalom” ellen. Ehhez még annyit megjegyzésképp, hogy az intézkedések jellegéből, azok hatásköreit tekintve a Fidesz által elképzelt kormányzat mindesetre egyértelműen túl akar mutatni azon az elképzelésen, mely szerint a globalizált világban a kormányzati szerepek csupán a következők lennének: HR, oktatás, K+F; húzóágazatok kijelölése és serkentése; társadalmi kohézió megteremtése; anyagi és társadalmi infrastruktúra fejlesztése; TNC-k (multinacionális vállalatok) számára lokációs előnyök biztosítása; valamint a gazdaságon belüli input-output kapcsolatok erősítése.
Végül
Természetesen attól függően változik a megítélés, hogy az értékelő melyik oldalra húz a stílusok által átitatott politikai palettán. Annyi bizonyos, hogy nem hagyományos kormányzási móddal találkoztunk az elmúlt időszakban, melynek tevékenysége, elgondolása (például a jog nem állhat a politika felett jelmondat) mindenképp tükrözi a mai magyar társadalom útkeresését, abból a lelki betegségből való kiútkeresést, mely történetileg talán Mohácsig vezethető vissza, viszont leginkább a szocialista rendszer alatt vált nyilvánvalóvá és teljesedett ki. Bár természetes, hogy demokráciában egy kormányzó párt támogatottsága az idő múlásával derogálódik, így a Fideszé is, amely előbb-utóbb a párt leváltásához fog vezetni (annak ellenére, hogy sokan a fogalmi káoszban diktatúrának tartják a Fidesz jelenlegi rendszerét), a politikai környezet nem fog megváltozni egyik napról a másikra, ahogy a rendszerváltás után sem történt meg a várva várt gyors valódi változás. Így nem véletlen az sem, hogy jelenleg az a párt tölti mandátumát, amelyik. Szinte közhely, de Széchenyit idézve: „Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt megérdemel”. Írásom arra kívánt rávilágítani, hogy a Fidesz mandátuma és stabilitása nem véletlen és előre kiszámíthatatlan tényezők összejátszásából fakadt és fakad, valamint még hosszabb időnek kell eltelnie ahhoz, hogy talán kicsit érettebb fejjel, valóban érték és program alapon tudjunk választani, a választottak pedig kormányozni.
Habib Dániel