Szombat este hevesen dobogó szívvel léptem be sokadmagammal a Budapest Parkba; a Republic ajándék jubileumi koncertjére érkeztem. Egy olyan zenekaréra, aki az elmúlt 25 évben meghatározta a magyar könnyűzenét és meghatározta az én életemet is.
Volt szerencsém már nem egy könnyűzenei koncerten részt venni. Kultikus magyar zenekarok és szárnyukat bontogató, fiatal tehetségek koncertjén éppúgy, mint világhíres külföldi előadókén.
De mégis közel 20 év távlatából is tisztán emlékszem az első Republic koncertjeimre a tárnoki kőfejtőben. Édesapám nyakában raccsolva énekelgettem, hogy „Szállj el kismadár” és visítoztam, hogy „Repül a bálna.”
S bár kisgyerekként nem mindig lelkesedtem egyformán a koncertekért, mégis örülök, hogy már akkoriban a jó irányba terelgették a zenei ízlésemet. Később már önszántamból rongyossá hallgattam a kazettákat, majd koptattam a CD-ket. Mérhetetlenül szomorú voltam, mikor Cipő elment és sírtam a Szigetes búcsúkoncerten. Ezen az estén pedig ismét gyermeki lelkesedéssel vártam a csodát.
Közel három óra Republic-varázslat az együttes legnépszerűbb és legrégebbi dalaival és az új album slágergyanús szerzeményeivel.
Nem vagyok egyedül, ha azt mondom, kicsit megrendült a zenekarba vetett hitem, mikor a két évvel ezelőtti tragédia után más utat választottak. Aggódtam, nem lesznek elég erősek, hogy túléljék a frontember, Cipő halálát. De a zene mindenen felülemelkedett, legyőzte a gyász okozta fájdalmat és gyógyulást hozott mindenki szívének.
Igazi időutazásra indultunk. Előkerültek a legelső albumok klasszikus dalai, mint a Neked könnyű lehet, de a talán kissé porosodó Igazi szerelem vagy a Minden éjjel ugyanaz? is felcsendült. A már-már himnusszá növő Jó reggelt kívánokot és a Repül a bálnát fogadta természetesen a legnagyobb ováció. Legújabb, személyes kedvencem, a nem rég megjelent Rajzoljunk álmokat című album (ami hihetetlenül rövid idő alatt arany és platinalemez lett) beharangozó dala a Sebek a szívemen szövegét is már meglepően sokan tudták.
Mindig is szerettem, hogy a zenekar mindamellett, hogy magyarul adja elő dalait, remekül megkomponált zenével, és sokatmondó, fülbemászó dalszövegekkel (amire manapság sajnos nem túl sok példát látunk) igyekszik vissza-visszanyúlni a gyökerekhez is egy kis népzenei hangzással. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a Szolnoki szimfónikusoknak köszönhetően egy kis lágy komolyzenét is csempésznek a karcos rockzenébe. Szombat este ezt Szabó András virtuóz hegedűjátéka mellett a Somogy Táncegyüttes produkciója is erősítette.
S lévén egy szülinapon voltunk, torta híján egy-egy aranylemezzel lettek gazdagabbak a tagok és segítőik. Itt következett egy kis közérdekű közlemény; Boros Csaba mindenkinek megköszönte a munkáját, segítségét és kitartó rajongását.
Mikor a nagy köszönetnyilvánítások és éljenzések után sötétségbe borult a színpad, csupán pislákoló fények égtek itt ott, szívbemarkolóan felhangzott a 67-es út. Bódi László Cipő énekelt. Elég volt ez az egyetlen dal, hogy megemlékezzünk, hogy tisztelegjünk a zenekar és az ő emléke előtt és hogy büszkék legyünk, hogy a Republic magyar zenekar.
Bódi László fantasztikus személyiségét és nagyszerű hangját semmi és senki sem pótolhatja, de nem is ez a cél. Minden elismerés megilleti a zenekart, kiváltképpen Boros Csabát, aki már a kezdetektől – azt hiszem – egy afféle másodfrontember helyét töltötte be. Minden bizonnyal nehéz így frontemberré válni, de tökéletesen megállja a helyét.
Az ő személyisége kicsit visszahozz a régi Republicot.
Remélem, néhány év múlva majd az én gyermekem fog az édesapja nyakában ülve énekelni: „Őrizz engem ezen a világon…”
Szerző: Kaiser Vivien
Fotó: republic.hu