Elhangzott 2014. szeptember 9-én, az Országos Idegennyelvű Könyvtárban tartott könyvbemutatón.
Tisztelt Írónő, Hölgyeim és Uraim!
Jó volt magyarnak lenni idegen csillagok, Ausztráliában a Dél-keresztje és Amerikában észak fényei alatt is… Tisztelt Írónő, Hölgyeim és Uraim! Könnyű nekem, mert hazajöhettem, ide, a Göncöl-szekérhez. Ebből a kötetből megtudhatjuk, hogy a megkérdezett 13 jeles személyiségnek vajon mi erről a véleménye. És megtudhatjuk azt is, hogy mit jelent magyarnak lenni, magyarnak maradni idegenben, új hazában…
Ónody Éva jól kérdezett. Ismeretterjesztő szociográfiája irodalmi igényességgel megírt. A válaszolók emigránsok, akiknek menekülni vagy menni kellett, illetve a megidézett kor szóhasználata szerint disszidensek. A kötetben szereplők közül öten a II. világháború, heten az 1956-os forradalom és szabadságharc után, egy valaki pedig az 1970-es évek elején hagyta el az országot. A II. világháború után körülbelül 1-1,5 millió ember politikai vagy más okokból nem akart szülőföldjére visszatérni Németország és Ausztria nyugati zónájából, valamint Olaszországból. A későbbi befogadó országok megnyitották kapuikat, ám jellemző volt, hogy szigorúan válogattak gazdasági és politikai igényeik szerint. Ezzel a nemzetközi migrációban új korszak vette kezdetét. Az ENSZ égisze alatt, 1947-ben megalakult a Nemzetközi Menekültügyi Szervezet, amely több mint egymillió személy letelepítését koordinálta, 1947. július 1. és 1951. december 31. között.
Ebben az időszakban, az Amerikai Egyesült Államokba kb. 21-26 ezer, Kanadába közel 15 ezer, Ausztráliába 15 ezer körüli volt a politikai menekült és kivándorló magyarok száma. További 16 országba 17 ezren, Ausztriába kb. 60 ezren mentek, így összesen megközelítőleg 150 ezren hagyták el Magyarországot. Döntően két nagyobb hullámban történt a menekülés: 1945-ben és 1947-ben. 1956 ősze és 1957 tavasza között közel 200 ezren léptét át a határt. A kivándorlás fők iránya Ausztrián vagy Jugoszlávián keresztül Nyugat-Európa országai voltak és a tengeren túliak: USA, Kanada, Ausztrália, Latin-Amerika. Az 1956-os forradalom után különböző rétegek indultak útnak. Voltak, akik részt vettek a harcokban és a megtorlás elől emigráltak. A kötetben vallók közül Pongrátz Ödön, Lassan György, Jakabffy Ernő sorolhatóak ide. Menekültek olyanok is, akik nem vettek részt a harcokban, ám korábban jogtalanul börtönben ültek és most elérkezettnek látták az időt a szabadulásra. Ilyen például a kötetben szereplő Tollas Tibor. Természetesen voltak a menekülők között olyanok is, akiknek nem volt kötelező menni, ám mégis úgy gondolták, hogy a „megnyílt” határon most lehetőségük van átszökni és új hazában, új életet kezdeni. Tehát ők döntően egzisztenciális okok miatt menekültek.
A könyvben Éva utolsó szereplője, Nádasdy Ferenc gróf, aki 1937-ben szültetett, mindössze 7 éves volt, amikor az édesapja hősi halált halt a II. világháborúban. Érettségi után, Kecskeméten, a konzervgyárban, segédmunkásként dolgozott. Megbélyegezték, másféle munkakört nem tölthetett be. Ifjúkori megaláztatásainak emlékével emigrált, 1956 novemberében… Ónody Éva nemcsak jól kérdezett, de jól is választott. A 13 emigráns reprezentálja a nyugati- és a tengeren túli magyar diaszpórát. A szereplők az USA-ban, Kanadában, Latin-Amerikában, Ausztráliában, Németországban, Ausztriában, Finnországban és Svédországban élnek vagy éltek. Közös valamennyi szereplőben az, hogy Magyarországon született. 12-en felnőttként, egy fő pedig kisgyermekként, szüleivel ment el. Talán ez is segítette őket abban, hogy nem asszimilálódtak, nem olvadtak be, hanem integrálódtak a befogadó országhoz, az új hazához és megmaradtak magyarnak. Csak egy illusztráció: „…aki csak érettségizett otthon, Berzsenyit, Kölcseyt, Adyt tanult; ezek után lehetséges-e másnak lenni, mint magyarnak? Annyira gazdag, súlyos és magas színvonalú a magyar irodalom, és úgy összefonódott a magyarság történelmével, hogy aki egy szimpla érettségi után nem érzi magát magyarnak, azzal szerintem valami baj van, de legalább is érzelemszegény.”
A kinti élet jellemzője, hogy gazdaságilag tudtak érvényesülni, szorgalommal és tudással. A társadalmi érvényesüléshez pedig az egyházak és az önkéntes civil szervezetek segítették őket. Gyakran hangsúlyozzák sokan, hogy nyelvében él a nemzet. Amit ez a kötet részben igazol, hiszen a messzi távolból is szép magyar nyelven válaszolnak. Ám a válaszok az én kutatásaimat is alátámasztják, nyelvtudás nélkül is van magyar identitás. Hiszen az ő leszármazottaik a jelképekhez, a mesékhez, az ünnepekhez, az átöröklött hagyományokhoz, szokásokhoz, a kivitt és kapott tárgyakhoz kötődnek.
Csak néhány illusztráció… „A gyerekeink… sokat jártak Magyarországon, nekik és az összes unokának van magyar útlevelük. Tekintettel, hogy itt nőttek fel, elsősorban ausztrálnak érzik magukat, aztán magyarnak….” „…német származású férjem lassan bekapcsolódott, majd beépült a magyar életbe… gyermekeinket magyarnak is neveltük… otthon németül beszéltünk…” „…a fiatalok már a befogadó ország nyelvén olvasnak.” Ez a kötet számomra kötelező irodalom, hiszen a kidolgozás alatt lévő PhD disszertációmban a tengeren túli magyarsággal foglakozom és évekig, részben ma is, a gyakorlati munkám hozzájuk kapcsolódik. Másoknak akár kalandregény is lehet ez a kötet, vagy a kezdőknek, útkeresőknek tanácsadó kézikönyv. Hiszen napjainkban is sok fiatal hagyja el az országot, hogy Nagy-Britanniában, Németországban, Ausztriában vagy éppen a tengeren túlon boldoguljanak. Ezért is aktuális ez a könyv. És ezért is életképesek ma is az 1970-es és 80-as években készített írások, interjúk, feltárulkozások. Tudatosítani szükséges azt, hogy „…az elmentetek Nyugatra, meggazdagodtatok, tartsátok el magatokat…” szemlélet helyett a tengeren túli magyarok identitásának megtartása fontos a mi szempontunkból is. Ebben is segítség ez a kötet.
A diaszpóra valamennyi tagjának munkássága az egyetemes magyar kultúra része. Még ma is méltatlanul keveset tudunk a Nyugat-Európában élők és a tengeren túli magyarokról, és az alkotásaikról is. Tehát többek között segíteni kell továbbra is a képzőművészek, az írók, a költők, a tudósok, a néptáncosok, a cserkészek magyarországi bemutatkozását, bemutatását; filmek, könyvek megjelentetését.
És akkor igaza lesz a kötetben szereplő Domahidy Andrásnak: „Tudom, hogy egyszer majd olyan érdekes lesz Magyarországon az emigrációs irodalom, mint a németeké volt a második világháború után. Akkor mi leszünk az egzotikum: hogy hogyan viselkedtünk mi, volt katonatisztek, árja páriák, grófok és parasztok a menekülttáborokban, a hajófenéken és aztán az idegen csillagok alatt.” Jót tett Éva, hogy kérdezett és jól tette a Napkút Kiadó, hogy megjelentette ezt a kötetet. Mi pedig természetesen valamennyien jól tesszük, ha propagáljuk, mert idegen csillagok alatt is jó magyarnak lenni, ha a diaszpórában élők szeretete vesz körül. Most ők otthonról így tértek haza a kötetben és mi tisztelettel olvassuk jelzéseiket. A tengeren túli diaszpórával kapcsolatban mindig fontos tudnunk Márai Sándor igazát: „Mert két hazád van, ne feledd el. Ez a te titkod, … Olyan, mint egy illatszer neve… Két hazád van, egy téli és egy nyári, mint a nyugtalan madaraknak. … Soha ne feledd el, hogy ez is haza, s nem tudsz nélküle élni. … Nagyon boldog leszel. … Vigyázz, hogy le ne essél útközben!… És ne szédülj mikor lenézel, útközben! Akkor megtudod majd, hogy két évszak van, két haza és két világ, s örökké vándorolni kell, s mindkettő egyformán tud fájni és hiányozni.” És szeretni, teszem hozzá én. Szívből gratulálok a kötethez!
Bába Szilvia