Gyakorlatilag bizonyos, hogy létezik a globális felmelegedés, és az is, hogy a jelenséget nagyrészt az emberi tevékenység okozza – a dokumentumot előzetesen megszerző The New York Times szerint ezt tartalmazza az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testületének (IPCC) legfrissebb, végleges formájában szeptemberben megjelenő értékelő jelentése. A megállapításnak nem a tartalma, hanem az elhelyezése számít szenzációnak.
A megállapításnak nem a tartalma, hanem az elhelyezése számít szenzációnak: az egyértelmű konklúzió a jelentés vezetői összefoglalójába is bekerült, és a szövegnek immár nincs olyan értelmezése, hogy kivárásra (és nem azonnali cselekvésre) ösztönzi a politikai döntéshozókat.
A mára meglehetősen befolyásos testületté nőtt IPCC immár 25 éve létezik, és 1990 óta átlagosan négy-öt évente publikálja a globális klímafolyamatokról szóló jelentéseit, ám a mostani lehet az első alkalom, amikor a szervezet munkájában a politikai megfontolásokat háttérbe szorítják az egyre nyilvánvalóbb tudományos tények. A látható infrastruktúrával alig rendelkező, részben a tudomány, részben a politika háza tájáról érkezett szereplőkkel feltöltött IPCC létrehozásának közvetlen előzménye egy 1988-ban máltai kezdeményezésre elfogadott ENSZ-határozat volt, amelyben a tagállamok aggodalmukat fejezték ki a globális felmelegedés egyre látványosabb jelei és a fennálló társadalmi-gazdasági viszonyokat fenyegető hatásai miatt. Még abban az évben felállt a kormányközi testület is, kifejezetten azzal a céllal, hogy a világ döntéshozóit ellássa a megalapozott és releváns szakmai információkkal, vagyis a döntéseikhez szükséges rendszerezett tényanyaggal.
Ebből a jámbor óhajból (hogy ti. az IPCC szűrje, szintetizálja és szállítsa a politikusok asztalára a tudomány objektív tényeit) eddig gyakorlatilag semmi nem valósult meg: a jelek szerint a klímaváltozás is túlságosan fontos kérdés ahhoz, hogy a szakértőkre lehessen bízni. Bár a tudomány számára legkésőbb az ezredfordulón világossá vált a felmelegedés ténye és antropogén eredete – és ezt a szövegben eldugva az IPCC 2001-ben közreadott harmadik jelentése is tartalmazta, leszögezve, hogy a földi éghajlat melegszik, és az eddig megfigyelt változások nagyrészt emberi tevékenységnek tudhatók be –, az executive summaryk rendre csak ennél megengedőbb, a lényeget elkenő állításokat rögzítettek (ráadásul Andreas Malm tényfeltáró újságírónak a témával foglalkozó könyvéből az is tudható, hogy a kevésbé félreértelmezhető fogalmazást mindig a politikai ráhatás akadályozta meg).
A The New York Times által közölt részletekből úgy tűnik, hogy ez a játék nem játszható tovább: immár az összefoglaló – vagyis az a szövegrész, amelyből a döntéshozók mellett a média és a közvélemény is elsődlegesen tájékozódik – is azt tartalmazza, ami a jelentés lényege. Vagyis a dokumentum szerint csaknem teljes, legalább 95 százalékos bizonyossággal kijelenthető, hogy a földi átlaghőmérséklet emelkedését az elmúlt évtizedekben „több mint felerészben” az emberi tevékenység okozza, és ha a jelenlegi tendenciák változatlanul folytatódnak, a közvetlen következmény a világtengerek átlagvízszintjének 1 métert közelítő emelkedése is lehet, ami önmagában is tömegkatasztrófákat okoz. (Érdemes megjegyezni, hogy a szinte teljes egészében a felmelegedés jegyében telt XX. század folyamán a tengerszint alig 20 centiméterrel nőtt, és 25 centiméternél nagyobb további emelkedést „hivatalosan” eddig senki sem valószínűsített – továbbá azt is, hogy az említett 95 százalékos valószínűség a legutóbbi jelentés idején 90, 2001-ben pedig 66 százalék volt).
Az említett megállapítások azt jelzik, hogy a jelentés összeállításában közreműködők szakítottak a lineáris változások elméletével – ez a teória némi leegyszerűsítéssel abból indul ki, hogy a légkör szén-dioxid-koncentrációjának növekedésével egyenesen arányos az átlaghőmérséklet emelkedése, a két mennyiség között lineáris kapcsolat van, és a klímafolyamatokat a légköri szén-dioxid mennyiségének csökkentésével könnyen vissza lehet fordítani –, és komolyan számolnak vele, hogy a felmelegedés egy kritikus ponton elszakadhat az üvegházgáz-koncentrációtól, illetve ellenőrizhetetlenné válhat. Az idei jelentésben szereplő pesszimista verzió minimum 91 centiméteres tengerszint-emelkedéssel kalkulál, ami már messze nemcsak Velence, Hollandia, az ázsiai szigetállamok problémája lenne – vagy lesz –, hanem Londoné, New Yorké, Sidney-é is.
A tudósok szerint a Föld légkörének szén-dioxid-tartalma az ipari forradalom óta 41 százalékkal nőtt, és a mai érték duplázódására még akkor is komoly esély van, ha valamilyen csoda folytán sikerül világszintű kibocsátáscsökkentést végrehajtani a következő év(tized)ekben. A kétszeres szén-dioxid-szint pedig a borúsabb előrejelzések szerint már szinte a teljes szárazföldi jégtakaró elolvadásával, eddig elképzelhetetlen forróságú hőhullámokkal és az élelmiszer-termelést komolyan veszélyeztető éghajlattal (közérthetőbben: klimatikus eredetű éhínségekkel) jár majd.
Abban a mostani jelentés is követi a korábbiak struktúráját, hogy (a földi élet szempontjából) kedvezőbb és kedvezőtlenebb kimeneteket is bemutat, ám ezek közül az amerikai lap írását kommentáló szakértők szerint – a korábbi prognózisok „utóélete”, illetve beválása alapján – mindig az utóbbi a valószínűbb, az áll közelebb a tudományos konszenzushoz.
A visszafordíthatatlan változások küszöbén
Az IPCC jelentésének első kötetét a globális klímarendszer változásáról jövőre két újabb összefoglaló kötet követi. 2014-ben jön ki a változás természeti és társadalmi-gazdasági hatásaival foglalkozó második, illetve a veszélyes változások mérséklésére irányuló, lehetséges intézkedéseket taglaló harmadik kötet – tudta meg lapunk Faragó Tibortól, aki hosszú évekig (a környezetvédelmi minisztérium munkatársaként) részt vett az IPCC munkájában. A szervezet összefoglaló megállapításait több ezer szakember közreműködésével hozza meg, ők összesítik, értékelik a tudományos szakirodalomban már megjelent kutatási eredményeket. Az új jelentésből a korábbiaknál is egyértelműbben kiderül, hogy még több jel mutatja a földi környezet állapotának alapvető változását: emelkedik a légkörben a szén-dioxid mennyisége, és a felszíni átlaghőmérséklet most már 0,8 Celsius-fokkal haladja meg az iparosodás korszaka előtti szintet. Megszaporodtak az extrém környezeti jelenségek (mindenekelőtt a hőhullámok), fokozódott a gleccserek olvadása, tovább emelkedett a tengerszint.
A továbbfejlesztett klímamodellek legfontosabb üzenete, hogy ha nem történik semmi – nem csökken az üvegházhatású gázok kibocsátásának, az erdők irtásának üteme –, akkor elkerülhetetlen a felszín átlagos hőmérsékletének két Celsius-fokot meghaladó emelkedése. Ezt – vagyis a visszafordíthatatlan változások küszöbének tekintett értéket – kellene elkerülni, ezért lenne szükség egy újabb globális klímamegállapodásra. Az újabb tervek szerint 2015-re szeretnének nyélbe ütni egy ilyen egyezséget, de Faragó Tibor meglehetősen szkeptikusan látja ezen a téren a nemzetközi folyamatokat. A legutóbbi, Dohában tartott klímakonferencián az EU huszonhét tagállama és néhány, a globális klímavédelmet fontosnak tartó ország a kiotói jegyzőkönyv 2020-ig tartó folytatása mellett foglalt állást, és be is vállalta, hogy húsz százalékkal csökkenti az üvegházhatású gázok kibocsátását, de ez nem sokat ér partnerek nélkül. Márpedig eddig nem tett ilyen számon kérhető kötelezettségvállalást az Egyesült Államok, Kanada, Új-Zéland, Japán és Oroszország sem, s a gyors gazdasági növekedésű fejlődőknek is vállalniuk kellene, hogy lassítsák e gázok kibocsátásának növekedését (amire egyelőre szintén hiába várunk) – nélkülük sincs hatékony globális klímavédelem.
Faragó Tibor szerint nagyon hasznos az IPCC munkája, de ma egészen másként néz ki a világ, mint a környezetvédelmi egyezményeket hozó kilencvenes években. Nehezen képzel el például a szakértő jogilag kötelező, jelentős mértékű környezetvédelmi jellegű vállalást az Egyesült Államok vagy éppen Kína részéről, miközben a tengerszint-emelkedés miatt létükben fenyegetett szigetországok éppen ilyen vállalásokat is tartalmazó megállapodást sürgetnek.
forrás: mno.hu