Dunaszekcsőt szerda délután érte el a dunai árhullám csúcsa. Az tudható volt, hogy a kétezer lelkes dél-baranyai falu portáinak mintegy negyedét, 270 házat elönti a víz, ha nem épül ideiglenes védmű. Szekcsőn ugyanis nincs árvédelmi töltés. Ennek oka az, hogy az említett házakat a Duna és a folyót követő magaspart közé építették, és ebből az 50-100 méter széles sávból túl sok területet venne el egy földgát, miközben kevés értéket óvna.
Ezért megspórolták az állandó védmű megépítését.
A dunaszekcsőiek viszont mindig is szerettek közvetlenül a folyó partjára építkezni, s – töltés híján – portáikat nemegyszer elsodorta a víz. 1956-ban a jeges ár tarolta le a mélyen fekvő épületeket, ennek ellenére a szekcsőiek visszafoglalták ezt a partszakaszt. Igaz, akkor már az árnak ellenálló házakat építettek. Eleinte csak lábon álló üdülőket, később állandó lakásként szolgáló házakat. Mert hát innen a legszebb a Duna. Veszélyes, de varázslatos.
Noha e házak erősek, a katasztrófavédelem úgy döntött, hogy megvédi az elöntéstől Dunaszekcső mélyebb területeinek javát. Ezért már egy hete hozzáfogtak az ideiglenes töltések építéséhez. Általában 100-150 hivatásos és önkéntes töltötte és rakta a homokzsákokat, kedden azonban négyszázan építették a gátat. Így szerdára 1400 méter hosszon elkészült egy 80–150 centi magas védmű.
A látvány az Alsó-Duna soron drámai volt: a folyó vízszintje 20-40 centire közelítette meg a zsákfal tetejét, a másik oldalon a házak talpazata ennél fél, néhol egy méterrel lejjebb volt. A sor portáinak gazdáin ennek ellenére nem látszott félelem, többen kifejezett gyönyörűséggel bámulták a Dunát. Heltai Lászlóné unokáival, két ötéves szöszke lánnyal csodálta a folyó hömpölygését. Az asszonytól megtudtam, hogy unokái Kecskeméten élnek, s lánya kifejezetten az ár miatt látogatott haza az ikrekkel, merthogy ezt látni kell.
A született dunaszekcsőiek talán azért se félnek a folyótól, mert felmenőik afféle vízi emberek voltak. Egykor sok halász és hajós élt itt, csónakja minden famíliának volt. Ma is számos családnak van valamilyen vízi járműve, s errefelé pecázik ifjú és vén, férfi és nő. Az „örökölt” vízjártasság ellenére többen bevallották, hogy csak a külsejük nyugodt.
– Belül remeg ám minden – ismerte el az 58 éves Nagy Gábor, akinek portája Dunaszekcső egyik legmélyebb területén, a Széchenyi utcában áll. A férfi eredetileg üdülőt épített, amit aztán lakóházzá alakított válása után.
Nagy Gábor biztos volt abban, hogy a háza akár többhetes elöntést is elbír, ám ettől még nem tudott parancsolni remegésének. Ez még inkább így lett, amikor szerda déltől negyedóránként törtek fel a buzgárok a Széchenyi utcában. A mentésen dolgozó brigádok gyorsan körberakták zsákokkal az apró csobogókat, s ilyenkor percek alatt megszületett egy kör vagy ellipszis alakú, 40-60 centi mély „medence”.
Bár az árvízi védekezés – a helybéliek szerint – kifogástalanul működött, kéttucatnyi ház alagsorát nem lehetett megmenteni az elöntéstől Dunaszekcsőn. E házak azért jutottak erre a sorsra, mert túl mélyen voltak ahhoz, hogy homokzsákokkal megvédjék őket, így a provizórikus töltés pár méterrel felettük épült meg. A várhatóan néhány napig vízben álló porták mindegyike masszív épület, egyiket sem fenyegeti pusztulás (legalábbis addig nem, amíg alattuk a talaj ki nem mosódik). Az elöntött házak többsége – az ár miatt üresen álló – üdülő, de akad olyan is, amelyikben laknak, s oda most homokzsákból épült lépcsőkön jutnak be az ott élők. Utóbbi porták egyikéből se költöztek ki a lakók, ezt az érintettek se igényelték, s a katasztrófavédelem sem ítélte az ott lakók helyzetét életveszélyesnek.
Forrás: NOL.HU