Debrecenbe szállították Kazahsztán helyett a budapesti VAM Design Centerből az ott tavaly év végéig kiállított szkíta aranykincseket, hogy a nagy sikerre való tekintettel hazánkban újra bemutassák. A Krym Altynbekov kazah régész-restaurátor által anyaghelyes másolatokban elkészített „arany griffeket” és „csodaszarvasokat”, ékszereket, fejedelmi díszeket, „arannyal és ezüsttel” felszerszámozott életnagyságú lómaketteket január 22-től a „civis város” lakói is megcsodálhatják. Cikkünk még a budapesti kiállításon készült, s filmünket is hamarosan bemutatjuk a Ring Videotékában, kedvcsinálónak!
Még ládákban pihennek a több kazah „kurgán-piramisból” származó szkíta kincsek, illetve hiteles másolataik, de hamarosan szorgos kezek csomagolják majd ki őket, hogy Debrecenben, a Kölcsey Központban újra berendezzék velük az Emberek aranyban című, január 22-én nyitó vándorkiállítást. 
A tárlat anyagát az egykori kazah fővárosban, Almatyban tevékenykedő Ostrov Krym nevű múzeumi műhely bocsátotta a rendelkezésünkre. Vezetője, Krym Altynbekov restaurátor (képünkön) az elmúlt közel negyven évben a szkíta eredetű népek kurgánjai, vagyis halomsírok kutatásának szentelte életét, aktív részese volt a dél-szibériai Tuva Köztársaság területén fekvő, a helyiek által Cárok völgyének nevezett területen német régészek által 2001-ben megtalált érintetlen sír feltárásának, mely később egy szkíta herceg sírjaként került be a köztudatba. A kazah szakember részt vett a szintén híressé vált bereli kurgán 1997-ben kezdődött feltárásában, s az ő műhelye végezte el a leletek restaurációs munkálatait. 
Gondos eljárásának köszönhetően a kurgánban eltemetett lovak faékítményei és bőrnyergei is fennmaradtak. A világhírű restaurátor a budapesti kiállítás berendezésekor többször is nyilatkozott a magyar sajtónak, s elmondta: a kazahok szintén a szkíták leszármazottainak vallják magukat, hiszen a szkíta elnevezés valójában időben és térben több népet jelöl. E népeket az idők folyamán többféleképp is elnevezték. A szkíta népek keleti és nyugati irányban is szétszóródtak, és utódaik ma is élnek. A kiállításon látható avar és magyar honfoglalás kori kincsek ugyanabból a sok évszázadon keresztül átívelő ötvösművészeti kultúrából születtek, mint a sztyeppei kurgánok leletei. 
A professzor szerint a magyar is szkíta nép. A szkíták az évszázadok folyamán állandó mozgásban voltak, de közben azokon a területeken, amiket nevezhetünk oázisoknak, földet is műveltek és állatokat tartottak. Ki kell emelni magas színvonalú fémműves kultúrájukat, amelynek technológiája tulajdonképpen azonos volt a ma ismert eljárásokkal. A szkíták kitűnően alkalmazták például a mikroforrasztást – állította az ötvösművészként is elismert kazah restaurátor – s annyira biztos kezű művészei voltak a vasnak, a bronznak, az aranynak, az ezüstnek és a réznek, hogy nem csupán maguknak készítettek fegyvereket és használati tárgyakat, hanem más kultúrákkal, népekkel is kereskedtek. Ma úgy lehetne mondani, exportra is termeltek. 
A mobilitásnak és a más népekkel való folyamatos érintkezésnek és kölcsönhatásnak köszönhetően a szkíták folyamatosan képesek voltak a megújulásra, új technológiák megismerésére, befogadására. Rendkívül innovatív kultúráról van szó, mely máig korszerű. Kazahsztánban például a mai ércbányákat az egykori szkíta lelőhelyeken alakították ki. Ezek régészeti szempontból is értékesek, hiszen számos lelettel szolgálnak. A közel két és félezer éves olvasztókemencék alapvető működési mechanizmusai gyakorlatilag azonos a maiakéval. A kiállításon látható lelet-reprodukciók eredetijei – mert Altynbekov az eredeti kincsek stílus és anyaghelyes másolatait készíti el és állítja ki – a Krisztus utáni negyedik századból valók, de a lószerszámok és lódíszek 800 évvel régebbiek, vagyis a Krisztus előtti negyedik században készültek.
Ez utóbbiak az Altájban feltárt úgynevezett Pazirik kultúra kincsei. Egyes leleteken írásjelek is találhatók, a gazdag és kifinomult szimbolika pedig bepillantást enged a szkíták világképébe és életfilozófiájába. A tárlat az elmúlt években bemutatkozott már az USA-an, Nagy-Britanniában, Franciaországban, Belgiumban és Németországban is – mondta a professzor – 
Magyarországon most látható először. A most nyíló debreceni azonban már a második hazai kiállítás, s mindkét bemutató létrejöttében oroszlánrésze volt dr. Bencze István fogorvos-szájsebésznek, aki egyben az Eurázsiai Összefogásért Alapítvány kuratórium elnöke is. Ő tizennégy évvel ezelőtt járt először Kazahsztánban, ahol már akkor barátságot kötött Krym Altynbekovval. Ebből a kapcsolatból fejlődött ki az a folyamat, melynek egyik eredményeként Magyarországra érkezhetett a minden képzeletet felülmúló lelet együttes. 
Amelynek legfőbb szenzációja a Kazahsztán délkeleti részén feltárt Issyk-kurgánban megtalált, „Szkíta aranyemberként” ismert aranyvértezet, illetve a bereli kurgánban lelt hatalmas értékű arany és ezüst lódísz együttes, de a Tuekta-kurgán griffjének, a Chilikti-kurgán rekeszzománcos szarvasainak, egy tuvai nyakéknek, valamint egy lelet erejéig a ma Kína által uralt Belső-Mongóliából származó úgynevezett ordoszi leletnek a tökéletes reprodukcióját is újra megtekintheti a magyar közönség. S mindehhez a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum avar és honfoglalás kori leleteit is kölcsön kapták a kiállítás szervezői, hogy az ősi szkíta kincsekben és a mi évszázadokkal későbbi leleteinkben kimutatható stíluspárhuzam összevethető legyen. Érdekesség, hogy tavaly, a kazahsztáni szkíta kiállítási anyag Magyarországra szállítása előtti hónapokban, a főszervező Dr. Bencze István két társával lóháton (!) indult el Kazahsztánba. A több hónapos, 2012 március 2-án még hófoltos hazai terepen megkezdett Eurázsia Történelmi Lovasút névre keresztelt expedíció négy hónapos vándorlással, július 11-én érkezett Kazahsztánban. A vállalkozó kedvű Ázsia rajongó, fotónk középső alakja, aki a Magyar Lovasturisztikai Szövetség elnökségi tagja valamint az Eurázsiai Összefogásért Alapítvány kuratóriumi elnöke is egyben, 2009-ben, az Aranyembertől Attiláig Történelmi Lovasút elnevezéssel, egyszer már megszervezte és teljesítette ezt az őseink lovas útvonalát bejáró túrát. Mostani útitársai Chemez Farkas biatorbágyi etnográfus, fa- és szarufaragó népművész és Béres Sándor dánszentmiklósi etnográfus, történész volt. A hatezer-ötszáz kilométeres útjukból több mint háromezret lóháton tettek meg történelmi viseletben Magyarországról Románián, Moldávián, Oroszországon át Kazahsztánig, számos viszontagsággal megküzdve. 
A kísérő autó tönkrement, ezért új útvonalat kellett tervezni, így mintegy ezer kilométert tettek meg a Kárpátokban, gyakran gyalog vezetve a lovakat. Mivel útjuk során többször is kénytelenek voltak esőben lovagolni, egyes helyeken esőcsináló áldáshozóknak nézték őket. Az expedíció tagjai ilyen körülmények között igyekeztek a szkíta és hun ősökhöz méltón teljesíteni vállalt feladatukat. A lovastúra védnökei: Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter, a Kun Szövetség elnöke, Varga Mihály, a miniszterelnökséget vezető államtitkár, Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, kazak részről pedig Qiyshigul Zhilkisiev, Atirau megye múzeumának igazgatója, Bekarystan Mirzabay, az Aktobe megyei történelmi emlékművek igazgatóságának vezetője, valamint Talgat Mamasev, a Kazakok Világszövetségének elnöke volt. Útjuk során sok segítséget kaptak két kazah barátjuktól, Raim Kunbayevtől és Erbolat Bayganintól, valamint két kazahsztáni magyartól, Papp Sándortól, a Kelet nevű vállalat tulajdonosától és Varga Lászlótól. Emellett támogatta vállalkozásukat Keskeny Ernő miniszteri biztos, a Külügyminisztérium Kelet-Európai és Közép-Ázsiai Főosztályának vezetője, Lászlóczki Imre nagykövet, továbbá a budapesti kazah nagykövetség konzulja, Kairat Kambarov. Expedíciójuk során több feladatot, például nyelvi és ornamentikai gyűjtést is végeztek, illetve a torgayi madjaroknál részt vettek egy életfaállításon. Bencze István és társai lóháton vonultak be a kazah fővárosba, Asztanába, ahol az ország újkori jelképénél, a Bayterek-toronynál öt tévécsatorna érdeklődése mellett szólhattak az ünneplő tömeghez. Az út utolsó napján a kazahsztáni kipcsakok vezetőjével, Sapar Iskakovval is találkoztak. Figyelemre méltó, hogy a kazahok számon tarják a kazah–magyar kapcsolatok felélesztésében úttörő szerepet játszott Mándoky Kongur István emlékét. A magyar lovas expedíció tagjait Nurszultan Nazarbajev kazah államfő, örökös kunkapitány megbízottja, Asztana régió vezetője is fogadta, akinek átadták Karcag népének különleges ajándékát, a Kunság földjét, melyet az elnöki múzeumban helyeztek el.
Ezt az ajándékot a magyar lovasok szeptemberben személyesen is átadták Nazarbajev elnöknek, ezzel is megerősítve a két ország történelmi kapcsolatát, melynek gyökere egészen Szent László legendáriumának és „Kun” László királyunk uralkodásának idejéig nyúlik. A legmagasabb fogadás következtében a három fős csapat százas nagyságrendű média-megjelenést ért el a kazah sajtóban, ezáltal valós és működő kulturális hidat építve a két nemzet között. (Írta és szerkesztette: /Ágoston Balázs és Kiss Krisztina cikkeinek felhasználásával/ Pálóczi Antal; Fotók: archív és Pálóczi Antal)
——————————————
AKI ARCOT ADOTT A SZKÍTA „ARANYEMBERNEK”
Az emberek aranyban című, Budapestről most Debrecenbe költöző kiállítást nem elég egyszer látni, a komolyabban érdeklődőknek lehetőleg minél többször meg kell nézniük! Akkor érthető meg, akkor fogható föl igazán, hogy már 2500 évvel ezelőtt milyen fejlett fémmegmunkáló technológiával rendelkeztek a szkíták, s hogy egyáltalán nem voltak, nem lehettek úgymond barbárok.
A formakincs gazdaságának befogadására, a szkíták megismerésére és megértésére a lehetőségeink megszabta leghosszabb időt kell szánnunk, hogy legalább az „alapokig” eljussunk. Ez számomra rögtön az első látogatáskor világossá vált, pedig a kiállítás egyik fő attrakciója, a 2500 éves bereli kurgánban egyszerre tizennégy lovon (!) fellelt felbecsülhetetlen értékű arany és ezüst lódísz együttes – pontosabban azé a három lóé amelyekét eddig restaurálták – első látogatásomkor még meg sem érkezett. A lómakettek sem készültek el. Az egyetlen aranyból és ezüstből készült lószerszámzatot csak a fenti képen látható módon nézhettük meg, vagyis akkor még „ló” nélkül. Ennek az volt az oka, hogy a közel 4 hónapig nyitva tartott tárlatot állami segítség nélkül, magánerőből finanszírozták, s a három, csak az utolsó hetekben felállított lómakett illetve felszerelésük költségét a belépőjegyek addig összegyűlt árából kellett fedezni. A lovak hegyi kecske szarvait utánzó fejdíszéről egyébként az egyik tárlatvezető elmondta: a szkíták szemében a hegyi kecske lehetett az az állat, amelyik a legközelebb lakik istenhez, s feltehetően ezért kaptak ilyen fejdíszt a túlvilági útra küldött lovak. (Magyar szemlélő számára érdekes lehet az is, hogy a kiállított tárgyak között szereplő szkíta fokos mennyire hasonlít a jóval későbbi itteni fokoshoz, és hogy milyen korán,már közel 2500 éve megjelent.) A kiállító termekben első látogatásomkor tűnt fel az elmélyülten dolgozó festő, Kertai Zalán is, akit aztán minden későbbi alkalommal ott láttam egyik vagy másik leletnél amint festett, festett és csak festett. Később megismerkedtünk és megtudtam: nem kevesebbet vállalat magára, minthogy az arc nélküli bábun kiállított fejedelmi aranyvértezet egykori viselőjének arcot, személyiséget adjon. Majd amikor ezt a sorozatot befejezte, s már a lómakettek is megérkeztek, akkor a lóbábukat is igazi lovaknak festette meg szkíta nők – „amazonok” –, a fejedelem asszonyainak és lányainak a társaságában.
Az egyedülálló kiállításra Obrusánszky Borbála orientalista hívta fel a figyelmét, s miután megkapta az engedélyt, festőállványával és felszerelésével szinte beköltözött a VAM Design Centerbe. Hiszen azonnal megihlette a kiállítás fő attrakciója, az egész alakos, életnagyságú figurán kiállított „aranyember vértezet”. 
Amelyet Almaty közelében találtak meg egy melléksírban, amikor egy kerítés alapjainak kiásásakor az egyik munkagép alatt beszakadt a föld, s csodával határos módon érintetlenül. Kertai Zalánra igen mély benyomást tett ez a kiállítás, s elmélyülten tanulmányozni kezdte a kiállított tárgyak formavilágát, hogy egyre mélyebben megismerkedhessen ezzel az mi kultúránkkal rokon lovas kultúrával. Megfestésének lehetőségét, s a közben megszerzett élményvilágot, ahogy megfogalmazta „így negyven éves korban az élete ajándékának” tekinti. A szkíták történetének áttekintéséhez egyébként jó alapokat nyújtott számára Obrusánszky Borbálának erre az alkalomra megjelentetett könyve, a Szkíta-hun régmúltból székely-magyar jövendő című kötet. Amelyben a mongolista szerző többek között a korai szkítákról szóló ókori görög történetírók feljegyzéseinek adatait veti össze különféle későbbi tudományos tévedésekkel, illetve az utóbbiakat szintén megcáfoló új közép-ázsiai kutatások eredményeivel. A könyv Etnikum vagy törzs? című fejezetében például e szavakkal ad választ a címben fölvetett kérdésre: „Amikor a történészek a szkíták származásával foglalkoznak, szépen hangzó elméletek hangoztatnak és meg sem említik a korabeli görög forrásokat, pedig a kortárs szerzők, akik jól ismerték őseinket, leírták, hogy a Kárpát-medencétől az Altájig húzódó térségben élő törzsek, törzsszövetségek mindnyájan a szkíta-szaka nevet viselték, ami azt jelentette, a szkíta birodalomhoz tartoztak, és azon belül használták a saját törzsi-nemzetségi nevüket. A keleti kutatóintézetekben folyó új történeti kutatások megerősítik azt, amit a régi történetíróink tudtak: nem etnikumokban, hanem törzsekben, törzsszövetségekben kell gondolkodnunk. 
A szkíta-hun népek egymással szövetkeztek, és együttesen hoztak létre államot. A sztyeppei népeket – szkítákat, hunokat vagy éppen magyarokat – sokkal inkább politikai alakulatoknak kell tekinteni, akik általában több etnikai csoportból állhattak. Etnikai elkülönítés helyett érdemesebb lenne használni egy belső, vagyis hun elnevezést, akik a rokon népeket íjfeszítőnek nevezték.”
A képünkön éppen kötetét dedikáló Obrusánszky Borbála szintén a szkíta aranykincsek tárlatán mutatta be a könyvet a közönségnek, ahol egyébként maga is több delegációt illetve csoportot vezetett, s közben figyelemmel kísérhette az általa meghívott festő tevékenységét. Talán abban a reményben, hogy a készülő festmények egy általa írt újabb könyv illusztrációi lehetnek. Az Attila unokái című képes album ugyanis kettőjük közös alkotása. Kérdéses volt azonban, hogy vajon mit szól a képekhez maga Krym Altynbekov, aki az érintetlenül megtalált fejedelmi aranyvértezetet restaurálta, s aki először „álmodta vissza” a túlvilágról a mába, hiszen egy életnagyságú „embermakettet” öltöztetett fel vele.
A kazah régész, aki a lómakettek feldíszítése ügyében ismét Magyarországra jött, az Aranytarsoly című lapnak elmondta: nagyon tetszenek neki Kertai Zalán festményei. „Az én vágyam az volt – fogalmazott –, hogy az embereknek meg tudjam mutatni azokat a tárgyakat, amelyek a múltban voltak (…) úgy látom, hogy ennek a művésznek is ugyanaz a törekvése. Ő is elképzelte a múltat s ezt gyönyörűen meg tudja mutatni”. 
Ekkor tudtuk meg, hogy amellett, hogy restaurátor, Altymbekov ötvösművész is. S tudja, minden általa restaurált ókori tárgy üzenetet hordoz. Az egyik legkülönösebb szkíta lelet, a ma Kínához tartozó területen feltárt „ordoszi csodaszarvas”, egy zöld kőgömbön áll. Agancsainak minden ága és a farka madárfejekben végződik: maga is griff fejet visel. Ez egy világmodell – a professzor szerint –. az egyik létállapot másik létállapotba történő átalakulását ábrázolja. Olyan szimbólum, ami a középső világon keresztül összeköti az alsó és a felső világot, ugyanakkor életfa. Újrateremtett világ, de ezen a kiállításon minden tárgynak szimbolikus üzenete van, nem csak önmagában gyönyörű.
————————————————-
A KŐOSZLOP „DALA”
A szkíta tárlat úgynevezett türk termében, ahol a VII-VIII. századi, vagyis a magyar honfoglalást megelőző évszázadokból származó türk farkasfejes zászlót és egy türk rovásírással ellátott kőoszlop másolatot is kiállítottak, Krym Altymbekov professzor elmondta, hogy amikor egyetemista volt, akkor a türk rovásírást még senki sem tudta elolvasni. Később fordította le azokat Thomsen, skandináv tudós, és ma már minden rovásírásos oszlopszöveget le tudnak fordítani. Ő azt szeretné, ha egyszer a szkíta leletek ma még sokszor érthetetlen képi nyelvén írt „üzeneteit” is meg tudnák fejteni a tudósok. 
Ő ezért dolgozik. Mindehhez hozzátehetjük, egyik költőnk, Képes Géza, maga is megtanulta olvasni a türk rovásírást, mivel ótörök nyelven is megtanult. S a Helikon kiadónál kiadott Kőbe vésett eposzok című kötetben közzé teszi ezek műfordítását. A keletkezésük előtti korban, a türkök, a történeti hagyomány szerint az avarok fémműveseiként szolgáltak, de fellázadtak és az egykori hun birodalom területén (az akkor avarok lakta Kárpát-medencét nem számítva) megalakították a hatalmas türk birodalmat, amely az Al-Dunától Kínáig terjedt. A Képes Géza által látott és fordított felirat nem azonos az itt kiállított kőoszlopon szereplő felirattal. Ő a Mongóliában, Ulan Batortól nem messze, a Tola folyó partján álló nalajhi kőoszlop eposzát fordította magyarra. Viszont ez a felirat is hasonló korból származik, így ugyanazt a világot tükrözi, mint a többi korabeli türk felirat és hasonló költői szófordulatokkal emeli művészi magasságokba az ősi történetet, amely itt Bilge kagán országlásáról és Kül Tegin fejedelem hőstetteiről szól. A magyar honfoglalás előtti évszázadban mi is a türk birodalom egyik „szerbe szedett” népe lehettünk. S nagyon valószínű, hogy hasonló ómagyar hőseposszal érkeztünk a Kárpát-medencébe. Elég ha először ezt a jellegzetes, az Ómagyar Mária siralomból ismerős érzelem fokozó verselési típust és költői eszközt vizsgáljuk. Először az Ómagyar Mária siralomból idézünk: „Volék sirolm tudotlon. /Sirolmol sepedik,/ buol oszuk, epedek…” Most idézzük a VIII. századi türk eposzrészletet: „Körür közüm körmezteg/ bilir biligim bilmezteg/ bolti” vagyis: „szemem szemlél szemetlen/ értő értelmem értetlen/ ámul”. Így siratja elesett öccsét Bilge kagán Képes Géza műfordításában.
A hasonlóság feltűnő! S érdemes felfigyelnünk a költői alliterációra, de arra a nyelvészeti egybeesésre is, hogy a magyarhoz hasonlóan toldalékoló ótörök a magas hangrendű magánhangzóhoz mindig magas hangrendű toldalékot társít, a mély hangrendűhöz pedig mélyet, mint mi.) A magyarok Európa szerte használatos hungarus nevét Képes Géza bizonyos tudósokkal egyetemben az on-ogur, vagyis a tíz-nyíl népnévből vezeti le. Az általa fordított eposz megemlíti a Tíz Nyíl népet. Az akkori (és e kazah kiállítás türk termébe illő) korhangulat felidézéséhez, a népmentő kagánok történetéből idézzük az alábbi sorokat, amelyek a birodalom megszervezésének hogyanjáról a nagy rímtelen ókori eposzok hangján szólnak (ha el is játszik olykor-olykor a szóvégi összecsengésekkel). S nyilván valaha ezt is, akárcsak minden korai eposzt, énekelték (mint a világ leghosszabb eposzát, a kirgiz Manaszt, a manszcsik még napjainkban is).
„Mivel Tengri erőt ada/ kaqán atyám híres hada/ farkassá lőn,/ az ellenség pedig báránnyá lőn./ Keletnek, nyugotnak/ hadba vezetvén/ gyarapítá, szaporítá őköt,/ számok hétszázra nőtt már./ Kaganja-nincs, földje-nincs népet,/ rabnőkké, rabokká lett népet/ türk törvényét megtagadott népet/ ősapák törvénye szerént/ szerbe szedé, tanítgatá./ Majd a tölis,/ a tardus népet/ szedé szerbe,/ élükre vezetőt,/ sádot rendelve./ Délen kínai nép vala ellensége,/ északon Báz kagán/ meg a Tíz Nyíl nép/ vala ellenség (…) Tíz Nyíl népet/ nagy bú érte – / ősapám foglalta/ föld-víz/ hogy gazdátlan/ ne maradjon/ áz népet/ szerbe szedvén/ Bársznak, ki bég vala/ kagáni méltóságot adánk,/ hercegnő húgunkat neki adánk,/ bizony megtévedt,/ így hát megöltük./ Népe rab és rabnő lőn./ Szaján földje-vize/ gazdátlan hogy ne maradjon,/ áz, kirgiz népet/ szerbe számba szedénk, odamenvén/ hadakozánk:/ földjüket megvevénk,/ mégis nekik megadánk. (…) Azidőtt a rabnak is rabja volt,/ rabnőnek is rabnője volt,/ a kisöccs a bátyjáról nem tudott,/ a fiú az apjáról nem tudott,/ ily nagy földet, hatalmat/ hódítánk haddal (…) Szent Szaján erdő népe,/ magad keltél útra Keletnek,/ magad nyomultál Nyugatnak – / De mi jó várt ott rád 
(…) tudatlan voltál,/ gonosz is voltál,/ kagán bátyám ezért halt meg.”
Végezetül ismét vessünk egy pillantást a Keleti kapcsolatok egy orientalista szemével című cikkünkben már közölt térképre, amely a szkíták nyomán a hunok által belakott (s zölddel jelzett) területeket ábrázolja Eurázsiában. S amelyen a fent bemutatott, „madaras és életfás” csodaszarvas figura lelőhelyét, Ordoszt is feltüntettük. Íme a sztyeppe övezet, ahol a szkíták majd a hunok nyomán a VII-VIII. században a türk, később a mongol birodalom létre jött, különféle europid és mongolid típusú törzsek nemzetségeiből kialakult „népötvözetekkel”, hogy „fémműves” hasonlattal szóljunk. (A keleti szkíták és a nyugati szkíták is feltehetően eltérő antropológiai típust képviseltek, mégis ugyanahhoz a kultúrkörhöz tartoztak.) E sztyeppeövezetben fekvő mai országoknak (a „Keleti nyitás” potenciális államainak, köztük Kazahsztánnak, Mongóliának, Azerbajdzsánnak) a lakói a felsorolt ókori és kora-középkori birodalmak „íjfeszítő népeit” mind őseiknek vagy távolabbi rokonaiknak tekintik. Ez köt ma össze minket.
(Írta: Pálóczi Antal; Fotók: archív és Pálóczi Antal)
Kapcsolódó cikkeink:
http://www.ringmagazin.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=25293:keleti-nyitas-egy-orientalista-szemevel&catid=117:kuelfoeld&Itemid=342
http://www.ringmagazin.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=24382:tuerk-ve-macar-kardestir-toeroek-magyar-testverek-toeroek-nap-a-hadtoertenetiben&catid=71:kultura&Itemid=166
http://www.ringmagazin.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=24365:kelet-koezel-koncert-a-toleranciaert&catid=71:kultura&Itemid=166