A legtöbb társadalom, különösen a modern, jóléti társadalomnak nevezett egyenlőtlenségi rendszerek egyik legfőbb gondja a szegények és a szegénység problémája. Magyarország messze van a jóléti társadalmaktól, megalapozatlan lenne akárcsak hírbe hozni ezekkel a világokkal, ugyanakkor a modernitás jelen van a magyar valóságban is. És a szegénység is.
Hosszú évszázadok óta Magyarország egyik megoldatlan problémája a szegénység. Strukturális változások, az okok megszüntetése nélkül azonban ma sem lehet ellene eredményesen fellépni. Gyakori hiba, hogy a döntéshozók, a politikusok adományokkal és nem szerkezeti változásokkal akarnak enyhíteni a szegénységen. Közben pedig nem értik, hogy a szegények rossz helyzete, kilátástalansága a társadalmi változások és a fejlődés gátja. Bibóval élve, az elit ma is azt hiszi, hogy a szegények egyszerű életviszonyok között élnek, de a történeti (politikai) osztályok vezetéséhez lojálisak, sorsukkal, életformájukkal kiegyeznek. Ez bizony az elit súlyos tévedését és realitásérzékének elvesztését tükrözi.
A rendszerváltozás a szegények szempontjából gyökeres változást nem hozott, „pusztán csak” tovább mélyítette a szociális szakadékot és a szegénység határára sodort újabb százezreket. Megjelent a gyermekszegénység. Már nem pusztán a felnőttek széles tömegei depriváltak, hanem a gyerekeket is kizárták, megfosztották bizonyos alapvető javakhoz való hozzájutástól. Kialakult a többszörösen hátrányos helyzetűek és kirekesztettek nagy csoportja. A szegénység, Spéder Zsolt szavaival élve megmutatta változó arcait.
Magyarország Európa szegény országai közé tartozik, írja Pankucsi Márta. E tekintetben alig van olyan nemzetközi összehasonlítások során használt mutató, amelyben Magyarország ne lenne rosszabb helyzetben a legtöbb európai országnál. Óriásiak és szinte áthidalhatatlanok a társadalmi különbségek, aránytalanok és gyakran igazságtalanok a jövedelmek közötti eltérések, melyeknek mértéke nagyobb, mint a legtöbb európai országban, ideértve néhány volt szocialista országot is.
A KSH legújabb adatai rémisztő képet tárnak elénk. Egy év alatt Magyarországon a szegénységi küszöb alatt élők száma több mint 150 ezer fővel emelkedett, de nagyon súlyos anyagi depriváltságban ennél sokkal többen, több mint kétmillióan élnek. Különösen riasztóak a szegénységi küszöb alá kerülők korcsoportos bontású adatai. 2010-ről 2011-re a 0–17 éves gyerekeknél közel 40 ezer fős a növekedés és számuk elérte a 415 ezret, a 18–64 éves felnőtteknél a növekedés 106 ezer fő, így meghaladta a 880 ezer főt, a 65 évesnél idősebb lakosság körében viszont „mindösszesen” közel 8 ezer fővel nőtt a szegények száma, összesen mintegy 70 ezren vannak.
A három vagy annál többgyerekesek, valamint az egyszülős háztartásokban élők helyzete talán a legrosszabb, közülük tízből hárman a szegénységi küszöb alatt élnek. E küszöb kiszámítása több változó eredményéből adódik, ezért nem állandó. Nettó összege jelenleg nem sokkal haladja meg a havi 63 ezer forintot.
Nagyon fontos tény az is, hogy a magyarországi szegény háztartások – egyes társadalmi csoportokra különösen jellemző módon – jövedelmének döntő részét a társadalmi juttatások teszik ki.
Óriásiak a jövedelmi és még nagyobbak a tulajdoni különbségek és egyenlőtlenségek. Ferge Zsuzsa szerint a nyomor és a mélyszegénység nagyobb mint amit az ország forrásai indokolnak. Ő a legfontosabbnak a szegénységet újratermelő egyes feltételek megváltoztatását, a szegénységre ható erők, eszközök, jogszabályok tudatosabb kezelését tartja.
A rendszerváltozás óta eltelt több mint húsz év sem volt elegendő ahhoz, hogy érdemi lépések történjenek ebben a kérdésben. A rendkívül kedvezőtlen gazdasági körülmények a legfőbb okozói a nagymértékű elszegényedésnek, ugyanakkor hiba lenne úgy tenni,mintha a mindenkori politikai elitnek ne lenne felelőssége e téren.
Oláh György 1929-ben jelentette meg a Hárommillió koldus c. munkáját, ma már négymillió szegény ember címmel ki lehetne adni egy kötetet, mert a magyarországi szegények becsült száma ilyen drámai magasságokba emelkedett. Ezt megállítani, de még inkább visszafordítani kizárólag csak a gazdaság eszközeivel és a politikai retorika módszereivel nem lehet. Kétségtelen, hogy a gazdaságnak ebben meghatározó szerepe van, de előrelépni csak a probléma komplex kezelésével lehet. Theodore W. Schultz ezt a népesség minőségének változásával javasolja elérni, ami alatt mindenek előtt azt érti, hogy egy meghatározott területen élő emberek létszáma, szerkezeti összetétele, iskolázottsága, szubkultúrája, magatartása, szocializációja, egészségi állapota, mobilitása alkotja mindazt, ami meghatározza az élet minőségét. Schultz úgy gondolja, hogy magába az emberbe, az emberi csoportokba, az emberi tőkébe való beruházás lehet a kiút, ezt előbbre valónak hiszi, mint az iparba vagy más ágazatba való befektetéseket.
Lengyel László is a hárommillió szegény országáról beszél és arról is, hogy az ide tartozó emberek döntő része széttagoltan, falvaiba zárva él. Lengyel szerint a nagyon sanyarú helyzet ellenére sem várható Magyarországon szegénylázadás, főként azért nem mert nem úgy szocializálódtak a szegények, hogy lázadjanak nyomorúságos helyzetük ellen. Magyarország egyik nagy problémája a merev településszerkezet. Ez is jelentősen hozzájárul egyes területek és az ott élő népesség nagymértékű elszegényedéséhez és kiszolgáltatottságához.
Magyarország rossz gazdasági helyzete nem ok arra, hogy a döntéshozók ne hozzanak konkrét intézkedéseket a merev településszerkezet feloldására, a mobilitás megkönnyítésére, az emberi méltóság megóvására, az emberi tőkébe történő beruházásokra.
Az ipari beruházások nagyon fontosak, de a mezőgazdasági fejlesztések nélkülözhetetlenek Magyarországon ahhoz, hogy a társadalom és vele együtt a szegények helyzete is javuljon.
Darwin a szegényekkel kapcsolatosan azt mondta: „Ha a szegényeink szenvedéseit nem a természet törvényei okozzák, hanem a mi intézményeink, nagy a mi bűnünk” Valóban a különböző szervezetek, intézményrendszerek és azok irányítói a fő felelősek a szegények szenvedéseiért, és talán valamennyiünknek erkölcsi felelősséget kell viselnünk a nyomorgó, éhező és kirekesztett embertársainkért. Albert Schweitzer, Gandhi, Teréz Anya vagy napjainkban Böjte Csaba példaképül szolgálhat az önzetlenségre. Mózes azt mondja: „sohasem fog kifogyni a szegény a földről”. Ez bizony lehetséges, de annál inkább itt az ideje, hogy az intézmények, szervezetek, ideértve természetesen magát az államot is, erkölcsi, szellemi és gyakorlati értelemben is kövessék Schweitzerék példáját.
Vannak intézményesített példák is. Bhutánban alkotmányban rögzítették az állam feladatát a bruttó nemzeti boldogság növekedése érdekében. Kínában és Indiában az utóbbi tíz-húsz évben több száz millióval csökkent a mélyszegénységben élők száma és az emberek nagy tömegeinek duplázódott meg a jövedelme. Ezekben a világokban a szocializáció szerves része, hogy az emberek megtanulják a náluk elesettebbek segítésének fontosságát. Érdemes lenne kitekinteni ezekre a tradicionális civilizációkra, hátha előbbre jutnánk a szegénység elleni küzdelemben is.
A szerző szociológus
forrás: nol.hu