Kemény Dénes szombaton Székesfehérváron az olaszok elleni világliga-selejtezőn zárja tizenhat éves, három olimpiai, egy világbajnoki és két Európa-bajnoki aranyat, majd idén, Londonban egy 5. helyezést hozó szövetségi kapitányi pályafutását a férfi vízilabda-válogatott élén. Beszélgetésünk apropóját e záró meccs adta; témáját azonban messze nem.
– Egy interjúban a szokásos, „nem lett volna jobb Peking után abbahagyni?” kérdésre azt felelte, nem Peking, hanem Athén után kellett volna ezt tennie. Ez, ugye, csak az ismert keményi fricska, rekontra volt, nem a valódi véleménye?
– Igen. Athén után abbahagyni gyávaság lett volna. Mert akkor még nyerő csapatom volt – bár három évig aztán mégsem nyertünk semmit –, azt kellett a harmadik olimpián is győzelemre vezetni. Peking után nem volt min gondolkodni, mindenki tudta és mondta, nagyon nehéz lesz. Még ha esetleg most már nem is mindenki emlékszik erre.
– Ha 2008 augusztusában száz egységre értékelte saját szövetségi kapitányi pályafutását, akkor az elmúlt négy évben mennyit rontott rajta? Már ha úgy érzi, rontott egyáltalán…
– Biztos, hogy rontottam. Szerintem tíz egységet.
– Bántja?
– Nem. Tudtam, hogy rontani fogok.
– Mostani döntésében, lemondásában mennyire befolyásolták külső hatások, ingerek?
– Semennyire. Egyetlen esetben döntöttem volna külső hatásra: ha valamelyik fiam azt mondja, apu, szeretném, ha sokáig élnél, de úgy látom, a munkád ezt bizonytalanná teszi. De egyikük sem mondta. Csak utóbb árulta el Kristóf, örül, hogy így alakult.
– Pedig őt még a stábjába is bevette videósként, nem kis támadási felületet adva ezzel maga ellen.
– Ha akár csak egyezreléknyit is negatív irányba vitt volna az ittléte, nem veszem ide. Kristóf lelkesen és becsületesen, nagyon magas szinten végezte a munkáját, és ez nemcsak az én véleményem. Vízilabdás gondolkodása, azt hiszem, érthetően az enyémhez hasonló, ami számomra szintén nem volt hátrány. Emellett a világversenyek borzasztóan stresszes időszakában olyan támogatást adott nekem, amelyet a kollégáktól sem kaphattam meg, hisz ő mégiscsak a fiam. Amúgy már akkor is a stáb tagja volt, amikor 2010-ben, a zágrábi Eb-n három év után 9-6-ra vertük a szerbeket…
– Ha a történtek ismeretében újrajátszhatná az olimpiát egészen a felkészülés elejétől, azaz előre lehetne okos, változtatna valamin?
– Persze. Most már úgy gondolom, néhány helyzetet másként kellett volna megoldanom, de ez is csak egy hit, aminek nincs meg a próbája. Folyamatos problémát jelentett a kapuskérdés, amit legjobb meggyőződésem szerint kezeltem, de ha minden fontos meccsen cserélni kell ezen a poszton, ott nyilvánvalóan valamit elrontottam. Négy, közel egyenlő képességű kapus között a keret- és a csapatjelölés sem ment könnyen, mert egyikük sem tette meg azt a szívességet, hogy picit jobban védjen a többieknél. De még azt sem, hogy picit rosszabbul. Lehet, hogy már az elején kétszer fel kellett volna dobnom egy pénzt, és azt mondani: ti ketten jöttök, ti ketten nem. De azokra a problémákra sem a legjobban reagáltam, amelyek a tapasztaltabb, szuper eredményes játékosok irányításakor fölmerültek.
– A múlt után lépjünk át a jövőbe, azzal az alapvetéssel, hogy történjék bármi is önnel a következő tizenöt esztendőben, valószínűleg nem lesz olyan fontos, értékes és maradandó ez a másfél évtized, mint az előző volt. Egyetért ezzel?
– Persze. El fogok veszni az átlag magyar ember szemében.
– Anyagi csődtől, három vereség utáni kirúgástól fenyegetett klubedzőnek vagy ausztrál, esetleg amerikai kapitánynak momentán nehezen képzelném el. És ön saját magát?
– Most még én is. Fontos ezt a „mostot” hangsúlyozni, mert tizenhat év kapitánykodás után nem tudnám úgy folytatni, hogy már januártól leülök egy másik kispadra, de esetleg egy év kihagyás, feltöltődés után, fölvéve újból a ritmust, talán változhat a helyzet.
Az éremlista:
olimpia: arany (2000, 2004, 2008)
világbajnokság: arany (2003), ezüst (1998, 2005, 2007)
Európa-bajnokság: arany (1997, 1999), ezüst (2006), bronz (2001, 2003, 2008, 2012)
Európai Nemzetek Ligája: arany (2000)
világkupa: arany (1999), ezüst (2002, 2006), bronz (1997)
világliga: arany (2003, 2004), ezüst (2005, 2007), bronz (2002)
A teljes interjút olvassa el a szombati Magyar Nemzetben!