Az 1970-es évek magyar építészetéről kevesen ápolnak szép emlékeket itthon – beleértve magukat az építészeket is. Pedig ez az évtized nem kizárólag a panelt és a rossz minőségű anyagokból összetákolt ábécéket jelentette. Keresni kell, de a negyven évvel ezelőtti Magyarországon is akadnak valódi építészeti mérföldkövek. Amikor néhány héttel ezelőtt először került a kezembe Kévés György mátyáshegyi nyaralójának fényképe, azonnal tudtam, hogy itt ilyenről van szó. És mint kiderült, ezzel nem voltam egyedül, hiszen a neves építészettörténész, Udo Kultermann is bemutatta Közép- és Kelet-Európa építészetéről szóló, 1985-ös könyvében. A házat ennek ellenére alig ismeri valaki Magyarországon, és van egy kis probléma is: senki sem tudja, hol van pontosan.
A mátyáshegyi nyaraló ismeretlenségének több oka van. Magánberuházásként, Budapest egyik eldugott területén épült, miközben tervezője az IPARTERV-ben dolgozott – jellemző, hogy a Wikipédián olvasható önéletrajzából is hiányzik. Pedig az 1959-ben diplomázott Kévés György a hatvanas években az első magyar szakmabeliek egyike volt, aki magánépítészként kezdett dolgozni. A „maszek” munkára építészeknek akkoriban már nyílt lehetőség, igaz, szinte kizárólag magánemberek megbízására. A harminc-egynéhány éves Kévés az ideáljának tekintett századfordulós építész-vállalkozók mintájára saját beruházásban kezdett társasházakat építeni a budai dombokon: ő vásárolta a telket, többnyire feleségével, Földvári Évával közösen megtervezte a házakat, majd értékesítette a lakásokat is, egy ügyvédi munkaközösség segítségével. Bár a hivatalok nem nézték jó szemmel, a munka meghozta gyümölcsét: 1973-ban elsőként kapott Ybl-díjat magánépítészként végzett tevékenységért.
A mátyáshegyi nyaraló ennek, a következő évtizedekben is folytatódó tevékenységnek fontos állomása. Erről az általa tervezett és felépített Orczy Fórumban működő saját galériában beszélgettem Kévés Györggyel. A nyaraló eredeti tulajdonosa a Múzeum körúton dolgozó szabómester volt – mesélte az építész, – aki maszek karrierje előtt az Operettszínházban dolgozott. Budapesten akkoriban kevés helyen lehetett jó minőségű öltönyöket készíttetni; Kévés maga is ennek kapcsán vált a szabó ügyfelévé, aki a Nyugaton megforduló sportolók révén jutott minőségi alapanyagokhoz. Egy alkalommal azzal fordult a betérő építészhez: hozzájutott egy telekhez az akkor még szinte teljesen beépítetlen Mátyáshegyen, és nyaralót szeretne építtetni.
„Ha legközelebb jövök, hozok egy vázlatot” – mondta Kévés, aki gyorsan lebeszélte potenciális megbízóját az eredetileg megálmodott, érdektelen faházról. Így kezdődött a nyaraló története. A kis alapterületet az építész szobrászi, kerekded formákkal társította. A meredek domboldalban elhelyezett ház alsó szintje az utca felől láthatatlan, a kert és a panoráma felé azonban nagy fedett terasszal nyílik meg. A második, bejárati szinten mosdó, konyha és nappali kapott helyet, az utóbbiból ismét terasz nyílt. A harmadik szint voltaképpen galéria, ide került a háló. A három szint között csigalépcső biztosította az összeköttetést. A közösségi terek megvilágítását az épület oldalhomlokzatain húzódó, a dunai panorámára néző sávablakok biztosították, a galériából kerek ablakok nyílnak. A terasz korlátja maga az ívesen felhajló födém.
Az épület tömege egységként kezelt szobrászi forma, legalább annyira képzőművészeti, mint építészi alkotás. Talán nem nagy tévedés, ha formai párhuzamait olyan alkotók épületeiben találjuk meg, mint a szobrász Pierre Székely vagy a festő Victor Vasarely. Magyarországon ez ebben a korban teljesen társ nélküli gesztus, állami megbízásra nyilván lehetetlen lett volna egy hasonló ház megvalósítása.
Az építéssel így is meggyűlt Kévés baja: sok időbe telt annak a zsaluzóácsnak a megtalálása, aki elvállalta az összetett vasbetonfelületek kivitelezését. Végül egy hatvan körüli, még a két világháború között tanult mester vállalta a feladatot. Az építkezés kalákában zajlott, a tulajdonos baráti-ismerősi körének segítségével. Előfordult, hogy a teljes vízilabda-válogatott ott dolgozott a Mátyáshegyen, Kárpáti György vezetésével, a fizetséget pedig konyakban kapták – emlékszik vissza az építész. A lakásba akkoriban forradalminak tűnő, felfújható műanyag ülőbútorok kerültek, amiket szintén a sportolók segítségével szerzett be a tulajdonos nyugatról. A nyaraló „átadója” népünnepély-számba ment, az ügyfelek közül mindenki ott volt, aki számított, Gyarmati Dezsőtől Bara Margitig.
Kévés büszke volt az épületre, ezer példányban még saját kiadványt is készíttetett róla. Nem hiába. Magánberuházásban épített teraszházait több nyugati szakfolyóirat közölte. A Bauwelt hasábjain megjelent képekre figyelt fel Udo Kultermann, a Washington University professzora, aki a főszerkesztő közvetítésével megkereste az építészt. Ezt követően jelentek meg több könyvében Kévés munkái, többek közt a nyaraló, amit Magyarországon egyetlen sajtótermék sem közölt.
„1972-ben Kévés György egy barátjának nyaralót tervezett Budapest egyik külső területén, amely szöges ellentétben állt azzal az irányzattal, amelyet az Ipartervben végzett tevékenysége során követett. A ház az azonos korban épült házak főként tropikus formájával rokon, melyhez hasonlóak Brazíliában és Olaszországban épültek. E domboldalon megvalósult kis háromszintes nyaralónál a körformát használta fel, mint domináns elemet, mellyel új épületet alkotott. Az épület metszetét nézve a körforma alkotóelemként való hangsúlyozása a fantáziának olyan frissességét mutatja, mellyel ritkán találkozunk Kelet-Európa bármely részében” – méltatta Kultermann egy 1983-as cikkében a mátyáshegyi házat.
De vajon mi lehet vele most? Kérdésünkre az építész csalódottan legyint: átépítették. Bár az eredeti, masszív vasbetonszerkezettel nem tudtak mit kezdeni, egy toldalékkal eltorzították az eredeti arányokat. Sajnos Kévés György a pontos címre nem is emlékszik, csak annyira, hogy a nyaraló a Mátyáshegy északi oldalán áll, és a Dunára néz.