Egyszer találkoztak, Törőcsik Mari néző volt, amíg Hajós András a filmszemlén húzta az időt, hogy a közönség ne vegye észre a szervezők tanácstalanságát. Nem volt gond megérteniük egymást.
Magazin: Nemrég láttam Polanski Keserű méz című filmjét, volt benne egy körhintás jelenet. Gyönge „utánzat”. Lám, ennyire éberen figyelünk erre.
Törőcsik Mari: Nem mindegy, hogy milyen filmmel kezdtem a pályám. A Körhinta volt az első áttörően sikeres kelet-európai film Cannes-ban, 1956-ban. Utána jött ugyan Andrzej Wajda, Grigorij Csuhraj, de az első Fábry Zoltán volt. Sokszor úgy érzem, mert mindig ezt emlegetik, mintha semmi mást nem csináltam volna az életben, mint a Körhintát. De mégiscsak a film miatt kerültem olyan kiváló közegbe, mint az akkori Nemzeti Színház. Mestereim tíz évig türelmesen vártak például arra, hogy a színpadon felkiáltsak.
Hajós András: Ilyenkor mindig megnyugszom. Későn kezdtem, még nincs tíz éve, hogy színpadra álltam. Egy-két hónap után már nagyon türelmetlen szoktam lenni. Ma gyorsabb világban élünk. Nem biztos, hogy az embernek vannak tíz évei. De azért reménykedni jó.
Törőcsik Mari: Most nincs idő. A siker a fontos. El se tudják képzelni, hogy mi annak idején mennyire be voltunk zárva. Nekünk még a szomszédos Jugoszlávia is nagyon messze volt. Ha például most forgatnánk a Körhintát, meddig röpülnénk vele? Igaz, engem ma föl se vennének a főiskolára. Harmadikos gimnazista koromban jelentkeztem, s Lehotay Árpád elküldött, jöjjek vissza érettségi után. Beültem a Belvárosi templomba, s megfogadtam, többet nem jelentkezem. Úgy gondoltam, hogy az igazi tehetséget fölveszik. Egy év múlva Buzás Pál dramaturg vonszolt be felvételizni, lekéstem a prózát, operett szakra jelentkeztem. Tudtam másfél verset meg a Megyen már a hajnalcsillag lefelé-t. Végül azért kerültem be, mert én ott „létezni tudtam”.
Hajós András: Egy színésztől hallottam, vannak, akiket azért vesznek föl, mert már színészek, csak még a világ nem tudja. Másokat azért, mert tehetségesek, csak még meg kell tanulniuk a szakmát.
Törőcsik Mari: Harminchat évesen képtelen voltam elmondani Júlia méregmonológját. Negyvenkét évesen egyszer fölébredtem, s rájöttem, hogy abban a régi előadásban hogyan kellett volna elmondani. Most minden második jelentkező bejön Richárd nagymonológjával, a lányok pedig méregmonológot adnak elő. Egyikük egyszer megkérdezte, hogyan mondja el. Arra kértem, csak jöjjön be. Lássam, bejön-e valaki. Vagy üljön le egy székre, gondolkodjon, mosolyodjon el. Látok-e valamit az arcán. Ez a fontos.
Magazin: András tanult ember. Mit gondol, mit végzett?
Törőcsik Mari: Nem tudom. Jogász?
Hajós András: Szociológus. A második évben a tanárom félrehívott, tudom-e, hogy amit eddig tanultam, az 15 százalék? Még kell 85, akkor lesz belőlem szociológus. Felfogtam-e, hogy ez mivel jár? A szüleim tudományos kutatók, arra emlékszem, hogy az apám könyvet fordít a konyhaasztalon, az anyám konferenciára készül. Tudtam, hogy attól nem leszek szociológus, hogy Max Weberrel a hónom alatt járkálok az egyetemi könyvtárba, csak hogy lássák. Otthon megállapodtunk, elvégzem az egyetemet. Sohasem tekintettem magam szociológusnak. Még akkor sem, amikor városmarketinggel foglalkoztam a főpolgármesteri hivatalban. Viszont egy kocsmában nemrég a nyakamba borult egy hullarészeg srác, és átölelt. Mondtam magamban, most következik a szeretet áradása, amit az én koromban az én pici életműmorzsámmal még azért nem lehet visszautasítani. Nem baj, lemossuk a kabátot. Azt mondta, én vagyok a legnagyobb élő szociológus. Arról volt szó, hogy amikor a dalaimat vagy a poénjaimat hallgatja, elfajzott alternatív szociológusként tekint rám, neki közérthető vagyok.
Törőcsik Mari: Hallatlanul tisztelem, aki előadóként a „saját nevében” beszél az emberek előtt. Hihetetlen élmény lehet. Én mindig belebújok egy szerepbe. Igaz, bármilyen legyen, gyilkos vagy halálasszony, jó vagy rossz karakter – rendezővel a hátam mögött -, van egy pillanat, amikor már csak én vagyok. Minél több időt tölt az ember a pályán, annál jobban átsugárzik az a lény, akivé megalkottam magam. Mindenki azt hiszi, többé válik. De ezt csak a figyelő szemek tudják eldönteni. Aki saját magát adja, abban benne van minden. A léte, és az is, hogy az emberi dolgokról hogyan gondolkodik.
Hajós András: A mi helyzetünk annyiban más, hogy először a személyiségünket mutatjuk meg, s utána kell hozzá tanulni egy csomó mindent. Nem vigyáz ránk senki, nincsenek rendezőink, gerillaharcosok vagyunk. Ott állunk védtelenül, s elrontjuk a dolgainkat, mert nem segít rajtunk senki.
Törőcsik Mari: Van, aki egyre jobb lesz, van, aki rosszabb. Az dönti el, hogyan tud továbblépni a sikerrel, miként dolgozza föl a bukást. Az a kérdés, hogy ki hová fejlődik emberileg.
Hajós András: Ha valaki ma azzal bíbelődik – elismerem, ez nincs jól -, hogy fejlődjön, sokszor a rövidebbet húzza.
Törőcsik Mari: Egyszer ültem a filmszemle nézőterén, s láttam a színpadon. Nagy élmény volt.
Hajós András: Műsort vezettem.
Törőcsik Mari: Elbűvölt. Ha valakinek van humora, és lehet rajta nevetni, az rendben van. De magának finom iróniája volt.
Hajós András: Ez érdekes. Az a filmszemle a szervezetlenség netovábbja volt. Mialatt a színpadon álltam, a hátam mögött írták, hogy mi fog következni. Egy kislány azt suttogta, András, csinálj még öt percet, mert nem tudjuk, ki következik. Azért hívtak, mert számítottak rá, hogy ez lesz. Ezt a hirtelen improvizációs helyzetmegoldást bízták rám. Ebben nem az az érdekes, ki meddig megy el, hanem hogy ki meddig nem megy el. Szédültem, rosszul voltam… Aztán mégis nyugodtan mentem haza, mert maga följött a színpadra, és mondott nekem valamit…
Törőcsik Mari: Mit mondtam?
Hajós András: Megdicsért. Azt mondta, maga édes, és megveregette a vállam. Ettől megnyugodtam.
Törőcsik Mari: Nem is emlékszem rá, hogy fölmentem.
Hajós András: Ha ott díj volt, fölment, ez biztos. Ha nem szól semmit, és nincs ott az apám és az anyám, akkor elhiszem magamról, amit az internetes fórumon írnak, hogy tehetségtelen ripacs vagyok. Ma ilyen dózisokban kapjuk a visszajelzést, teljes skálán. Nincs senki, aki megmondaná, mi jó.
Magazin: Mit csinált? Elújságolta a szüleinek?
Hajós András: Jobban értenek engem, mint saját magam. Sosem tudtam az anyámnak hazudni. Tizennyolc éves voltam, a haverjaimmal összedobtuk a pénzt italra, egyikünk otthon eldugta. Esténként ittunk, hogy férfiak legyünk. Rám esett a sor, ment a telefonálás egész nap, intézkedtem-e. Nem lehetett azt mondani, hogy ital, úgy hívtam: a dolog. Mondtam, igen, a dolog rendben van. Indulok otthonról, a liftajtó előtt állok, amikor anyám utánam lép a zacskó szesszel: a dolgot itthon hagytad! Honnan tudtad?, kérdeztem. Hát én szültelek, felelte, tudom, mikor hazudsz.
Magazin: Volt évekkel ezelőtt egy tévéműsora. De nem kellett, mert túlságosan szofisztikált volt. Jól mondom?
Hajós András: Nem. Akkor sértődötten én is így gondoltam. De nem tanultam meg rendesen a mesterséget. Olyan nincs, hogy a közönség nem ért valamit. Ha szofisztikált vagyok, akkor tessék szíves megtalálni a megfelelő mondatokat ahhoz, hogy pontosan megértsenek.
Törőcsik Mari: Ritkán nézek tévét, de szeretném elmondani, bár lehet, hogy nincs igazam: nem fogta föl a XX. század, hogy az egyik legnagyobb felfedezése és lehetősége a televízió volt. Miért nem használták arra, hogy a technikai fejlődéssel az emberek életét, gondolkodását jobban szolgálják? Mondok rá példákat. Játszottunk valamikor régen Nagymágocson. Szerették volna a kultúrházat a Nemzeti Színház előadásával megnyitni.
Major lelkes volt, a Tartuffe-fel mentünk, én Mariannt játszottam. Olty Magda Majornak: – Tamás, te belemész mindenbe! Amiatt háborgott, hogy most aztán csapkodhatja Moliére-bugyogóját – a szoknya alatti bő nadrágot -, hogy nevessenek rajta. Az első öt percben kiderült, hogy nincs igaza. Ilyen fénylő közönség előtt – amely Moliére humorát jól értette – ritkán játszottunk. Nagy élmény volt. Játszottam Kecskeméten Beckett Ó, azok a szép napok című darabjában, derékig és nyakig be voltam ásva a földbe, úgy beszéltem. Egy busz összeszedte a tanyákról az embereket. Mondtam, ezt ne tegyék velem! Az emberek várják a Körhinta Marikáját, ehelyett Beckett abszurdját kapják, ilyet nem lehet. Eltelt három perc az előadásból, és megállt a nézőtéren a levegő. A végén a fejkendős nénikék elmondták, igazából nem értették, miről szól a darab, csak azt, hogy milyen nagy az emberi fájdalom. Na most, ezek az emberek megkapták a televíziót. Miért nem kaptak tőle többet?
Hajós András: Egyszer jártam Londonban, a BBC-nél, ahol azt mondták – pedig a BBC-nél tudnak valamit a képkultúráról -, hogy a televízió szórakoztatóelektronikai eszközzé vált, a népnevelői funkciója a múlté.
Törőcsik Mari: Nem szeretem, amikor csak a nézettség és a pénz diktál. Nem mondom, hogy a világ nem halad jó dolgok felé. Jó, hogy a mai színészek előtt inkább megnyílt az út a világ felé. Egyszer kérdezték tőlem, nem bánom-e, hogy nem most születtem. Nem bánom, mert olyan gazdag életem volt, amit irigyelhetnek tőlem a nyugat-európai kollégáim is. Az a színésznő vagyok, akinek a legtöbb filmjét játszották Cannes-ban. Hetvenöt éves leszek. Ha most volnék húsz-, és beszélnék a húszéves önmagammal, azt mondanám: csináld ugyanúgy.
Magazin: Megvan a pályájuk.
Hajós András: Koravén vagyok, véletlenül kerültem a tévébe. Nem készültem a pályára, állandóan vívódom, ezért finnyás, érthetetlen és habókos alakként tartanak számon. Mert nem mindent vállalok el. Nem azért, mert alantas ügyek volnának, hanem mert nem értek hozzá.
Törőcsik Mari: Kétszer is abbahagytam a pályám. Elvonultam. Nem csak a szerénységen múlik, hogy kimondjam: nem tudom, hogy tudom-e még. Ez bizonyos értelemben nagyképűség is.
Hajós András: Jaj de jó, hogy ezt mondja!
Törőcsik Mari: Megkérdezheti: ezt én meg tudom-e csinálni? Vagy: nekem ezt még meg szabad-e csinálni? Ilyen egyszerű.
Hajós András: Ha van olyan ügy, ami rossz, azt nem lehet megcsinálni. Pedig jó lenne, pénzt és sikert hozna. Nem akarnék koros konzervatívnak tűnni, arról papolni, hogy elveszett a morál és a támpont. De azért jó és rossz csak van, ebben, gondolom, egyetérthetünk. Maga például kimondhat olyat, amit más nem. Nekünk nagy szükségünk volna arra, hogy valakikbe kapaszkodhassunk.
Magazin: Az Emil.RuleZ-ről nem is szóltunk. Hogy állnak a zenekar ügyei?
Hajós András: Pihenünk. Azon tűnődünk, amiről a művésznő beszélt: szabad-e tovább csinálnunk?
Törőcsik Mari: Hol játszanak?
Hajós András: Sáros fesztiválokon és klubokban. Színházakban is felléptünk. Most egyébként önálló mutatványra készülök. Ha olyan stádiumban lesz…
Törőcsik Mari: …akkor elmegyek, és meghallgatom.
Hajós András: Nem kell eljönni. Nekem elég, ha meghívhatom.
Forrás: nol