Kilencedik emelet, Recsk, A mi gólyánk, Ismeri a szandi mandit?, Szökés – dokumentumfilmek, rövidfilmek és játékfilmek sorakoznak több mint negyven évet felölelő filmes pályafutásában. Alkotásai számos díjat nyertek el hazai és külföldi rangos filmfesztiválokon. Mint az idén nyolcvan éves Gyarmathy Lívia mondja: kezdettől tisztában volt azzal, hogy „ezt a pályát nem lehet hazugságra fölépíteni”, soha nem forgatott rákényszerített témát, és becsületbeli ügynek tartotta, hogy soha ne éljen vissza dokumentumfilmjeiben a szereplők bizalmával.
– Herskó János kísérleti filmrendezői osztályában végzett. Diplomafilmje, az 58 másodperc a versenyúszók világában játszódik. Miért ezt a témát választotta?
– Azt, hogy egy film hogyan születik meg, nagyon nehéz megfogalmazni. Bonyolult, alig utolérhető folyamat, mi játszódik le az emberben, hogy a gondolatsor végén azt mondja: ebből szeretnék filmet csinálni. Az embert éri valamilyen érzelmi hatás, valami felkelti az érdeklődését. Aztán rájön, hogy azt a valamit nem tudja kiverni a fejéből, azzal ébred, azzal fekszik. Sok döntés gondolatban már menetközben megszületik. Persze ezek nem pusztán elméleti dolgok. Kijártam az uszodába a Margit-szigetre. Néztem az úszókat, beszélgettem velük. Ismertem a kor nagy klasszisait, Sebő Ágit, talán Gyenge Valit is, de nem sztárúszóval akartam a filmet megcsinálni. Előbb elhatároztam, hogy általában akarok az úszásról forgatni, aztán az is eldőlt, hogy arról, hogy mi folyik le az emberben 58 másodperc alatt.
– Filmjei mind mély empátiáról és emberismeretről tanúskodnak. Szerepet játszott ebben, hogy már diplomás fővel került a filmfőiskolára?
– Herskó azt akarta, hogy ne 18 évesek csináljanak filmet a könyvespolcról levett könyvekből. Az osztálytársaim között volt orvos, mérnök, tanár. Hamar elérkeztem oda, hogy ha már teljes pályakorrekciót hajtottam végre, hiszen korábban diplomás vegyészmérnökként dolgoztam, akkor ezt a pályát nem lehet hazugságra felépíteni. Még akkor sem, ha a kimondott szavak vagy a sugallatok, amelyek a filmből jönnek, kényelmetlenek a társadalomnak, sokszor még nekem is. Nem bánom, mert úgy tűnik, hogy így vagy úgy, ezek a filmek még ma is élnek.
– Milyen „kényelmetlenségekkel” kellett szembenéznie? Említette, hogy sokat tépelődött a Hol zsarnokság van… című dokumentumfilmen, amelyet Sárközy Endréről, az ötvenes években halálos ítéleteket hozó bíróról forgatott.
– A film 21 évig állt a dobozban, mert a bíró az 1990-es filmszemlés bemutató után visszavonta korábbi hozzájárulását, hogy levetíthetjük. Elfogadtam, mert a magam számára becsületbeli ügynek tartottam. Az utóbbi években nagyon sok gesztust tettünk, hogy megértse, neki is jobb, ha megmutatjuk a filmet, mielőtt elérkezik egy olyan helyzet, hogy úgy is bemutatják. Tavaly novemberben aztán nagy érdeklődés mellett sor került egy vetítésre a ciszterci Szent Imre Gimnáziumban. Kritikusan néztem: vajon a kérdések, amelyeket neki feltettem, bántóak, arrogánsak, leleplezőek, bíráskodóak voltak-e? Úgy érzem, és nagyon sokan megerősítettek ebben, hogy borzasztóan szerények és megértőek voltak. A vetítés után a bíró felesége odajött hozzám. Nem haragudott rám, elmondta, hogy megértette, nekem így kellett ezt a filmet leforgatnom. Egyébként annak idején a bíró üzent nekem egy történészen keresztül, aki tanulmányt írt róla. Azt mondta neki, egy valakit tud elképzelni, aki filmet készíthetne vele, és engem nevezett meg. Nem én jelentkeztem, és ezzel nem éltem vissza.
– Sok kényes témával foglalkozott. Más filmjével kapcsolatban is érezte, hogy pengeélen táncol?
– Amikor ez fontos volt, az elkészült dokumentumfilmet mindig megmutattam azoknak, akikről készült. Pedig jó ideig ez nem volt divat. Nem emlékszem, hogy botrány lett volna bármelyik munkámból. Faludy (György) miattunk jött Kanadából Dubrovnikba, hogy titokban leforgassuk vele a filmet. A Recsknél egy jogász tanácsára megkértem a szereplőket, írják alá, hogy hozzájárulnak a film vetítéséhez. Az Együttélés díszbemutatójára meghívtam a főhősöket, a fiút és a lányt, akikkel a kisebbségi együttélésről készítettem dokumentumfilmet.
– Hogyan sikerült Faludy Györgyöt kamera elé állítani 1988-ban?
– A férjem telefonált Kanadába, hogy szeretnénk vele, aki maga is Recsken raboskodott, egy külön portréfilmet készíteni. Magyarországra nem engedték be, ezért mikor Dubrovnikba jött nyaralni, odautaztunk. Volt kameránk és engedélyünk, hogy akár Bécsbe is kimenjünk megszólaltatni az egykori recski tábor foglyait. Mi viszont egy kanyarral nem Bécsbe, hanem Dubrovnikba mentünk. Találkoztunk, és egy nap alatt megcsináltuk a riportot. Amikor visszafelé a jugoszláv-magyar határra értünk, a stáb férfitagjait gatyára vetkőztették, ugyanis akkoriban kezdődött a számítógépek világa, mindenki külföldről hozta be az alkatrészeket, azokat keresték. Csak arra nem gondoltak, hogy az igazi érték egy filmes dobozban van. Az utazás miatt kaptunk egy hivatali rosszallást a minisztériumból, de fel sem merült, hogy a filmet nem mutathatjuk be. Ki kell mondani, hogy a Recsket nem a saját zsebünkből forgattunk, hanem már akkor voltak olyan erők, akik ezt támogatták a Film-főigazgatóságon. Persze nagyon olcsón dolgoztunk, de a csepegtetett pénzekből meg tudtuk csinálni.
– Férje, Böszörményi Géza, aki sok filmjének alkotótársa volt, Recsken raboskodott. Hozzásegítette a táborról forgatott dokumentumfilm, hogy feldolgozza az átélt borzalmakat?
– Nem. Soha nem volt képes szabadulni az ott történtektől. Magam nem sokat tudtam Recskről, a férjem és a barátai azonban rengeteget meséltek. Némi gondolkodás után döntöttem úgy, hogy Böszörményi Gézával együtt megcsinálom ezt a dokumentumfilmet. Fontosnak tartottam, hogy Recsknek tisztességes emléket állítsunk. A háború alatt a német koncentrációs táborokban abban reménykedhettek a rabok, hogy a háború véget ér ,és kiszabadulnak. A recskieknek azonban az ötvenes évek elején semmi reményük nem lehetett, nagyon stabilnak tűnt a rendszer. Ahogy egy egykori rab fogalmazott: azt mondták nekik, hogy „majd a kányák, mikor hazaviszik a csontjaitokat, akkor mehettek haza”.
– A háromrészes alkotás, amely elnyerte a legjobb európai dokumentumfilmnek járó Félix-díjat, a nyolcvanas évek végén született. Került a forgatás alatt nehéz helyzetbe?
– Egy alkalommal a Recsk közelében fekvő Parádról jöttem hazafelé kocsival, amikor valószínűleg civil ruhás titkosrendőrök megállítottak. Kérdőre vontak: hol voltam, és hová megyek. Annyira felháborodtam, hogy kikértem magamnak a faggatózást, de mivel nem tudtak velem mit csinálni, elengedtek. Más alkalommal felkerestünk egy igen kemény ávóst, aki Budapesten élt, hogy megkérdezzük: miért vállalt szerepet a recski tábor operatív csoportjában. Miközben beszéltünk vele, eltűnt a felesége, és egy URH-s járőrrel tért vissza. A gangos ávós házból többen nézték, hogyan vezetnek el minket.
– Az Európa Filmdíjjal elismert A mi gólyánkban, amelyben egy falu „örökbe fogad” egy gólyát, nem szólalnak meg a szereplők, de készített más „némafilmet” is.
– Elég régóta törekszem arra, hogy némafilmet csináljak. Ez nem mindig sikerül, de már a Táncrendben is alig van dialóg. A faluban verbuválódott tánccsoportból senki nem mondja el a sorsát, vagy hogy mit gondol az életről. Bíztam abban, hogy a gesztusaikból, az egymás közötti kapcsolataikból mindez kiérezhető.
– Európában nő a nemzeti gyártású filmek hazai közönsége. A francia film hazájában reneszánszát éli, a magyar néző miért nem ül be a magyar filmre?
– Meg kell találni a témát, és úgy kell megvalósítani, hogy elvarázsolja a nézőt. Váltani kell. Amit mi itt meg tudunk csinálni Kelet-Közép-Európában, azt más rajtunk kívül nem fogja. Ezek a filmek rólunk beszélnek. A nézőket ezek a témák érdeklik, lebilincselően kell megfilmesíteni őket, és akkor lesz közönségük.
– A Kilencedik emelet című dokumentumfilm ma is szíven üti a nézőt a hitelességével. Milyen hatása volt annak idején?
– Rosszul indult, de sikeres film lett. Mikor 1977-ben, a Kádár-rendszer közepén a film elkészült, a stúdió betiltotta. Gere Mara fődramaturg azonban rábeszélte a stúdióvezetőt, hogy vetítsük le a kultúrában befolyásos pártembereknek. Eljöttek vagy harmincan: sápadt, szürke arcú, bőrkalapos emberek. A filmet néma csend fogadta. Valaki felszólalt, hogy elképesztő, mit meg nem engednek a filmesek. Másvalaki azt mondta, be kell mutatni, mert a szülőknek tudniuk kell, hogy a kamaszok „ragasztóznak”. A társaság csaknem összeveszett, a film híre azonban elterjedt. Az oberhauseni filmfesztiválról már kifejezetten ezt a filmet keresték, beválogatták, és elnyerte a nagydíjat.
– Mi a titka, hogy a filmben szereplő család beengedte a stábot az életébe?
– Munkásdinasztiáról szerettem volna forgatni, arról, hogyan öröklődnek a szakmák. Egy iskolában találkoztam az érzékeny és tehetséges, 13 éves Évával. Fölmentem hozzájuk, Pesterzsébeten laktak egy panelház 9. emeletén, ezért lett ez a film címe. Elmondtam az édesanyjának, hogy filmes vagyok, beszélgetni szoktam Évával. Kiderült, hogy a lánynak van egy testvére, és az apa otthagyta a családot. Az anya, hogy eltartsa magát, a fiát és a lányát, állandó éjszakai munkát vállalt. A kamasz fiú rászokott a „ragasztózásra”. Megkérdeztem, megengedik-e, hogy a lakásban forgassak, és elhitték nekem, hogy nem fogom őket becsapni. A film nem fog mást mutatni, mint azt, ahogy élnek. Akkoriban még nem voltak olyan őrületes tisztességtelen manipulációk a tévében, mint manapság. Akadtak kemény pillanatok a forgatáson, de állítom, azokat a jeleneteket nem lehetett volna megrendezni. Minden felvételt kézi kamerával csináltunk, de a film még egy-egy technikai hibát is elbírt. A mi gólyánkban is volt olyan képsor, amelyet a saját amatőr kamerámmal készítettem. Több dokumentumfilmem volt alkalmas arra, hogy a benne felvetett probléma kicsit általánosítható legyen. A Kilencedik emeletben semmi ilyen nem szerepelt. Ez a legkonkrétabb, legkeményebb filmem.
– A közönség utoljára 2008-ban a Kis halak, nagy halak című dokumentumfilmjét láthatta. Miért fogott bele az orvhalászat témájába?
– Eredetileg az érdekelt, hogyan dolgozik a vízi rendészet. Többször jártam velük a Duna holtágán. Máig emlékszem, amikor egyszer egy kanyar mögül váratlanul kiugrott a motorcsónakunk, és a horgászok mint a bolhák ugráltak fel a víz mellől, és csapot-papot otthagyva rohantak szerteszét. Velünk volt egy idősebb halőr, aki nyilván bizonyítani akart a rendőrök előtt: egy kisfiú nyomába eredt, elkapta, kiragadta a kezéből a horgászbotot, és darabokra törte. Ez a jelent annyira megrendített, hogy soha nem felejtettem el. Évekkel később tértem vissza az orvhalászat témájához. A nagystílű hallopást azonban nem tudtam kamerával tetten érni. A halőrök sem tudták elkapni őket. Végül rátaláltam az emberemre, és kötöttem vele egy szóbeli alkut – ha úgy fotografáljuk őket, hogy nem lesznek felismerhetők, akkor segítenek. Így történt.
– Említette, hogy dolgozik valamin. Mi a véleménye a filmtámogatások megváltozásáról?
– Talán mondhatom, olyan szerencsém volt mind a játék-, mind a dokumentumfilmjeimre visszatekintve, hogy rám kényszerített témát nem csináltam meg. Pontosan látom, hogy ez egy kis ország, amelynek nincs pénze különleges technikát felvonultató, szuper látványos, sztárokkal forgatott filmekre. Ám úgy gondolom, kiváló filmesek élnek itt, akik megfelelő támogatással képesek olyan filmeket készíteni, amelyekre sok néző kíváncsi. De nem biztos, hogy a poszthollywoodi filmek felé kell elmenni. Nem vagyok „megverve küldetéstudattal”, hogy mindenáron filmet készítsek. Tisztában vagyok azzal, hogy nagyjából milyen filmeket csináltam, voltak közöttük jók, de gyakorlatilag számomra ez a dolog bezárult.
Forrás: mti