Atipikus életút az enyém – jegyzi meg beszélgetésünk során többször is Köszler Ferenc, aki negyedszázadon keresztül tárgyalta a legsúlyosabb ügyeket előbb Tatabányán, majd Győrben, most pedig közelgő nyugdíjazására készülve még elvarr néhány szálat. Dolgozott olajkútnál, volt smasszer, első diplomáját pedig földrajz-pedagógia szakon szerezte. A sajátos munkamódszereiről ismert tanácselnök szerint fő a nyugalom és a mérlegelés.
– Kergették önt a konyhaasztal körül gyerekkorában azzal: márpedig bíró leszel, kisfiam?
– Nem, éppen fordítva állt a dolog. A családi legendárium szerint amikor beszélni tanultam, és néhány hanggal még küszködtem, előbb – Fecóból – Hecóként emlegettem magamat, majd nemsokára már Hecó bíjóként. Amikor az érettségi elnök megkérdezte, mi akarok lenni, már rávágtam: bíró. Ő meg csak annyit mondott: ó, szegény…
– Ha ennyire korán eldőlt volna minden, nehezen nevezhetnénk atipikusnak a karrierjét.
– Tény, hogy az érdeklődés megvolt, a szüleim pedig nem álltak a kibontakoztatás útjába. A döntés azonban jóval később született meg. A barátaim rokonságában volt ügyvéd és nyomozó is, tőlük azért hallott az ember érdekes történeteket. De volt Szolnokon egy különleges információforrás: a fürdő.
– Gondolom, nem kihelyezett tárgyalásokon pallérozta magát két hossz között a nagyérdemű.
– Nem, az ismeretszerzés záloga az volt, hogy az uszoda közvetlen közelében volt a bíróság. A nyugdíjasok pedig, akik rendszeresen a meleg vizes medencében áztatták tagjaikat, át-átjártak hallgatóságnak a tárgyalásokra. Másnap meg kibeszélték az uszodában a látottakat-hallottakat.
– Talán nem az apró-cseprő ügyek váltották ki a legnagyobb visszhangot a langy melegben.
– Nagy ügyek is voltak a bíróságon, de sokat számítottak a helyi hagyományok is. Közel a Tiszazug, amely a férjüket láb alól arzénnal eltevő nőkről volt ismert egy időben, de akadtak nagy helyi ügyek is. Ilyen volt, amikor egy ferde hajlamú nő öt, korábban magához édesgetett asszonyt ölt meg és dobott be egy kútba – róla azt mesélték, olvasott a bitó alá menet. Aztán az az eset, amikor egy teherautósofőrt halálra, majd – az Elnöki Tanács egyébként ritkán osztott kegyelmével – életfogytiglanra ítéltek. Aztán tíz év múlva egy hasonló esetben egy másik teherautósofőrre terelődött a gyanú. Amikor bevitték, kért egy cigarettát, és mesélni kezdett. Beismerte azt a gyilkosságot is, amiért már tíz éve ült más. Ekkor gondolkoztam el egyébként először, hogy a halálbüntetéssel valami nincs rendben.
– Ne rohanjunk ennyire előre! Épp az érettséginél tartunk.
– Ami után futottam egy kört az ELTE jogi karának felvételijén. Abban az évben 890-ből 44 embert vettek fel, én pedig nem voltam köztük. Ekkor következtek a vándormadár évek. Felvettek a debreceni agrárkarra – ez életem egyetlen nappali tagozatos időszaka volt -, de fél év után rájöttem: nem nekem való a tehénfejés meg a disznótrágya. Tíz év alatt 12 munkahelyen fordultam meg, ami akkoriban szokatlan dolog volt. Segédmunkáskodtam a MÁV-kórházban, dolgoztam kőolajfúráson, voltam számlázó. Közben elvégeztem Szegeden a tanárképző főiskolát…
– …közben várom a jogi kanyart…
– …majd egy ismerős szólt: nevelőt keresnek a szolnoki börtönbe. Ott aztán kiderült, hogy előbb végig kell járnom minden munkafázist. Voltam az udvaron strázsáló „őrkutya”, körletőr, majd a fogvatartottakat a bíróságra kísérő előállító. A börtönkanyar után már megyei bírósági hivatásos pártfogóként végeztem el a szegedi jogi kart. Cum laude minősítéssel, ami levelezőnél nem rossz eredmény.
– Megbocsásson, de az ön 165-170 centis testmagasságával, korpulensnek nem nevezhető alkatával nehéz elképzelni, ahogy duplaszekrény méretű rosszfiúkat fegyelmez.
– Erre nem is volt szükség. Részben mert helyben megvolt a hírem: mindenki tudta, hogy versenyszerűen bokszoltam, 1964-ben országos bajnok lettem légsúlyban. Tizenévesen hívták is „a kis Köszit” galerizni, még azzal is csábítottak, hogy az egyik lánynál igen jó vagyok – de nem mentem. Évek múlva több ottani fiúval vagy egykori edzőtárssal futottam össze a rácson túl. Mondtam is nekik: minket nem erre tanított az edző.
– Tényleg van a börtönnek szaga?
– A régieknek volt, a maiaknak már nincs. Ez egy összetéveszthetetlen, bagóból, izzadságból és emberi ürülékből összeálló szag, amelyre mindig emlékszik, aki egyszer megérezte.
– Bírta a bezártságot?
– Nem volt vele gondom. A rácsos ajtók csapódása viszont nagyon megmaradt az emlékeimben. Néha bíróként is bevillan.
– Akkor is, amikor ítélkezik?
– Fogjuk meg máshonnan a dolgot. Sok a középiskola után egyetemre menő, majd onnan kikerülő, a fogalmazóságon és a titkárkodáson keresztül bíróvá váló fiatal. Ők meglehetősen steril közegből érkeznek. Rólam korán leszakadt ez a burok.
– Ezzel az előélettel ügyvédként vagy ügyészként is elmondhatná magáról: hamar szembesült a zord valósággal. Akkor miért pont bíró akart lenni?
– Mert ez a legkomplexebb feladat. A bírói mérlegelés a legnehezebb, épp ezért itt lehet a legnagyobbat tévedni.
– Ha ezt a tévedést hatályon kívül helyezésben mérjük, milyen az ön eredménye?
– Szerintem nem rossz. Két ügyem volt, amely erre a sorsra jutott. Az első a levéli gyilkosság, itt a házba besurranó vádlott két vallomása között öt lényegi eltérést tapasztaltunk, így felmentettük. Második körben viszont 12 évet szabtak ki rá. A másik egy pénzváltó kifosztása volt, ahol mi arra jutottunk, hogy az utcán őrködő társ nem tudott arról, hogy a támadó ölni is fog, így őt nem marasztaltuk el minősített emberölésben. A megismételt eljárásban a Legfelsőbb Bíróság viszont tíz évet húzott rá. (folyt.)
Apropó: miért épp az életellenes ügyek lettek a szakterülete?
– Életem nyugat felé költözések sorozata, amolyan személyes Drang nach Westen, csak én nem hódítgatok. Tatabányai bíró koromban az akkori elnök úgy gondolta, hogy az ilyen ügyek nem valóak a kollegináknak, és a bírói pálya már akkor is elnőiesedőben volt. Így találtak meg.
– Van az ön tárgyalásainak két sajátossága. Az egyik, hogy a szokásosnál alaposabban – az amerikai filmekből untig ismert „jogában áll hallgatni…” fordulaton messze túlmenően – oktatja ki a meghallgatottakat.
– Számomra a vádirat munkaanyag, nem arra szolgál, hogy kicseréljem a fejlécet és odaírjam: ítélet. A börtönben végigdolgozott évek alatt pedig megtanultam, hogy a fogvatartott is ember, csak éppen más élethelyzetben van, mint én. Megjegyzem: a vádlottak közül sokan épp ezen lepődnek meg a leginkább. Egy fogalmazó kolléga mesélte, hogy tréfásan a szemére vetették: na, téged is megfertőzött a Köszler a humanizmusával.
– Mi az oka annak, hogy a tárgyaláson még egyszer alaposan végigzongorázza a vádirat főbb megállapításait?
– Azért, mert lehet, hogy a kihallgatáson nem úgy mondta el a történteket a későbbi vádlott. Másfelől tartozunk annyival az ügy résztvevőinek, hogy megbizonyosodunk róla: értik, mit kérdeznek tőlük.
– Noha ön Rejtő Jenőig bezárólag számos klasszikust idézett már a tárgyalóteremben, most csak annyit kérdezek: dolgozni csak lassan, szépen…?
– Nekem az a dolgom, hogy átlássam az ügyet. Egy idős kollégától tanultam meg, hogy a vádlottakra időt kell hagyni. Így egy reggeltől akár késő délutánig is tartó napra háromnál többüket soha nem idézem be.
– Mennyire kell megtáncoltatnia általában az ügyfeleket?
– Én mindenkinek mindent elhiszek, amíg nem bizonyosodik be annak az ellenkezője.
– És ha két óra alatt kilencedszer bizonyosodik be „az ellenkezője”?
– Akkor jön a bírói mérlegelés. De ez csak az adott ügyre vonatkozik. ha valamiért másodszor is elém kerül valakinek egy ügye, megint tiszta lappal indul. Előítélettel, becsontosodott gondolkodással nem lehet ezen a pályán tisztességgel működni.
– A másik furcsaság, hogy az ítélethirdetés végén egyfajta erkölcsi tanáccsal bocsátja a – nemegyszer sokéves börtönbe vezető – útra a vádlottakat. Ez mi célt szolgál?
– A felkészüléssel, a tárgyalással együtt kellően sok időt töltünk egymás társaságában, így a vádlott megérdemli, hogy kapjon az ítélet indokolásán túl egy pár mondatos útravalót.
– És egy tényleges életfogytiglan esetén?
– Az első tényleges életfogytiglani ítéletemből leginkább arra emlékszem, hogy borsózott a hátam, és majdnem elcsuklott a hangom, amikor felolvastam. Egy harmincvalahány éves embert küldtem a „száraz halába” egy kettős gyilkosságért.
– Remélem, nem sértő a sportpárhuzam, de a futballmérkőzés végén néha odaszólnak a bírónak: „spori, az öltözőnél megvárunk”. A tárgyalóteremben van ilyen?
– Inkább azt hallani: köszönöm, bíró úr. Néha még súlyos ítéletek után is. Úgy gondolom, ez az alapos eljárásnak szól. Egyetlen olyan esetről tudok, amikor jött az üzenet – közvetve és közvetlenül is. Egy csoportos nemi erőszak kísérletének egyik – „tőlem” nyolc évet kapó – szereplőjétől. Képzeljen el egy embert, akin látszott, hogy erőből élte az életét. Amikor a fellebbviteli tárgyalásakor összefutottunk a folyosón, épp azt üvöltötte: „mindegyiket kinyírom!”, majd amikor meglátott, hozzátette: „elsőként a Köszlert”. Aztán a szegedi büntetés-végrehajtási intézetben szolgáló testvérem szólt, hogy van valamelyik börtönben egy halálos ellenségem. Ő volt az. De a férfi már szabadult, és semmi bántódásom nem esett.
– Bekalkulált kockázat az ilyen fenyegetés?
– Ha arra gondol: nem félek. Remélem, elég jó erőben vagyok egy ilyen „megkeresés” esetére. A sport, a kirándulás ma is életem része. Amikor a kilencvenes évek elején Győrbe kerültem, kezdetben futottam, tornásztam és jógáztam. Később kicsit csodálkoztak rajtam, amikor lementem egy ökölvívóterembe, de úgy láttam, hamar elfogadták, hogy még mindig jól megy a dolog. Az öklözéstől egyébként – amit két éve hanyagolok, amióta a lovaglás a favoritom – nagyon fontos dolgot kaptam a pályára. A ringben sem az a sztár, aki nagyot üt, hanem aki sportszerűen, szemtől szembe győzi le az ellenfelét.
– A bűnügyi statisztikák nem azt mutatják, hogy a világ ebbe az irányba haladna.
– Saját praxisomból erről nem tudok nyilatkozni. Nekem már a hetvenes-nyolcvanas években is voltak olyan ügyeim, amelyekben érthetetlen volt a brutalitás mértéke. Itt van az a győri eset, amikor még élő áldozatának testét szinte centiről centire törte össze az elkövető – a lábtól a fej felé haladva. De az kétségtelen, hogy az utóbbi időben egyre többen és egyre gyorsabban ütnek, szólnak be. Márpedig a verbális erőszak is erőszak.
– A társadalom nem bír a kigyúrt izompacsirtákkal?
– Nézze, amikor azt kérdeztem tizenévesen az edzőmtől, hogy az ökölvívóedzések után súlyzózzak-e otthon, az volt a válasz: jó az izomzatod, gyors vagy, ha gyúrsz, belassulsz. Manapság meg annyi edzőtermi alkatot látni az utcákon, mint soha korábban.
Forrás:bly/krp MTI