A magyar történetírás közel ezeréves múltra tekint vissza: az ősgeszta vagy őskrónika, amely nem maradt fenn, a 11. század második felében, Anonymus Gesta Hungarorum című műve pedig a 12. és a 13. század fordulóján keletkezett. A múlt különböző fejleményeiről és aspektusairól azóta egyre többen és egyre szakszerűbben számoltak be könyvek, tanulmányok és nem utolsósorban forráskiadványok formájában – hangsúlyozta Romsics Ignác történész, az MTA rendes tagja, aki Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19-20. században című könyvében e gazdag hagyomány utolsó, úgynevezett szaktudományos fázisáról nyújt sokoldalú áttekintést. A kötet az Osiris Kiadó gondozásában látott napvilágot.
– Miért írtam ezt a könyvet azok után, hogy korábban inkább politikatörténettel foglalkoztam? Két okból: részben, ahogy az ember öregszik, elkezd érdeklődni saját szakmájának előzményei iránt, azt kutatva, hogy az honnan indult és hová jutott. Másrészt az ELTE doktorképzésében közel 10 éven át tanítottam eszmetörténetet, historiográfiát, és azt vettem észre, hogy nincs olyan jó, kézbe adható tankönyv, amely a diákokat megfelelően orientálná – mondta az előzményekkel kapcsolatban az MTI-Pressnek az akadémikus, hozzátéve, hogy ez különösen igaz a 20. századi, de leginkább az 1945 utáni historiográfiára.
Tájékoztatása szerint a könyvben a hangsúlyt ezért nem a 19. századi magyar történetírásra helyezte, mert azt „jobban ismerjük, és az néhány tucat ember tevékenysége volt még, így könnyebb áttekinteni”.
– A 20. századdal, de különösen az 1945 utáni időszakkal kapcsolatban viszont megsokszorozódnak a nehézségek. Ez egyrészt azzal magyarázható, hogy a történelemtudomány diverzifikálódik. Az oktatás kiterjesztésével egyre több a történészhallgató, egyre több a történészprofesszor, egyre nagyobb a specializáció, egyre több történelmi tanulmány, folyóirat és könyv lát napvilágot, és így egyre nehezebb ezeket áttekinteni. Ráadásul sok mindenről nem írtak korábban. Másrészt az 1945-től napjainkig terjedő időszak érzékeny téma. Igaz, hogy az 1950-es évek vezértörténészeinek többsége már távozott az élők sorából, de azért néhányan még köztünk vannak, a 60-70-es évek történészei közül pedig többen is. Viszont nem akartam úgy lezárni a könyvet, hogy a legérdekesebb részekről, az 1945 után történtekről semmit sem írok – érvelt az akadémikus, aki könyvében bemutatja, hogy miként szovjetizálták a második világháború után a magyar történetírást, és kiknek mi volt ebben szerepe.
A történész részletesen ír arról is, hogy 1956 után, az 1960-as évektől hogyan kezd a magyar történetírás újra „szakszerűsödni”
.
Megszabták, hogy mit kell írniuk
– Az 1950-es évek történetírása jobban hasonlított a propagandára, mint a történetírásra. Diktatúra volt, amelyben megszabták a szakmában megmaradt vagy oda újonnan bekerült történészeknek, hogy mit kell írniuk, és minél közelebb volt egy-egy esemény a 20. századhoz, annál keményebben írták ezt elő – emelte ki a történész. – 1956 után ez fokozatosan lazult, oldódott, és a történetírás ismét szakszerűbbé vált, sikerült egy nagy kitérő után visszakanyarodni arra a szintre, ahol egyszer, 1945 előtt már voltunk.
A különböző irányzatok, iskolák és az egyéni teljesítmények ismertetése mellett részletesen foglalkozik könyvében a történetírás intézményes hátterével, időről időre megújuló fórumaival és persze a vitáival is.
– A történetírást hagyományosan olyan kumulatív folyamatként képzeljük el, amelynek eredményeként egyre pontosabb, részletesebb tudásunk van a múltról. Bizonyos szempontból ez igaz. Ahogy a történészek haladnak előre, különböző dolgokról valóban sok mindent feltárnak. Sokkal többet tudunk ma például a magyarok eredetéről, mint ezelőtt száz-kétszáz éve, amikor a honfoglalás dátumának meghatározásával voltak elfoglalva. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan állandóan versengenek, rivalizálnak egymással a különböző nézetek, felfogások – sorolta.
Mint kifejtette, a 16-17. században kezdődik el a magyar történetírás kurucos, kismagyar, kálvinista felfogásának kialakulása, amely a függetlenséget, a magyar szabadságot tekinti a legnagyobb értéknek. Ez főleg Erdélyre volt jellemző. Egészen más felfogás gyökeresedett meg a Habsburg Birodalomhoz tartozó Dunántúl és Felvidék katolikus arisztokráciájának, földbirtokosságának és főpapságának a körében. Szemükben az Erdélyi Fejedelemség törökkel való cimborálása tűnt nagyon negatív dolognak, és úgy gondolták, hogy a Habsburgokkal összefogva ők képesek a magyarok számára a haladást biztosítani.
– Nemcsak területileg, vallásilag is megosztott volt az ország: jellemzően a keleti rész kálvinista, a nyugati katolikus. Mind a kettő keresztény, ám a katolikusok és a kálvinisták a 16-17. században ennek ellenére rosszabbakat gondoltak és mondtak egymásról, mint ma Magyarországon a jobb- és a baloldal. A reformátusok szerint a gonosznak csak a teste török, a lelke az a katolikus pápa volt. Olyan filippikákat vagdostak egymáshoz a református prédikátorok és Pázmány Péter, mint amilyenek ma az ellentétes oldalon álló médiában hangoznak el – idézte fel a történész, hozzáfűzve, hogy ez a kuruc-labanc, kálvinista-katolikus, kismagyar-nagymagyar megközelítés végigvonul egészen napjainkig, és marxista köntösben is megjelent.
Üdvtörténeti jellegű vonulat
A tudós véleménye szerint az 1950-es évek nemzeti kommunista történetírása nem volt más, mint a kurucos, kismagyar történetírás vegyítése a történelmi materializmus sematikus, vulgáris felfogásával.
Dózsától Rákócziig, Kossuthon át a Tanácsköztársaságig, Rákosi Mátyásig és a szocializmus építéséig végigkövethető egy ilyen üdvtörténet jellegű vonulat. Viszont ha megnézzük Szekfű Gyula (1883-1955) történetírását, vagy 1956 után a Molnár Erik (1894-1966) égisze alatt kibontakozó új történetírást, akkor azt látjuk, hogy rehabilitálódik a labanc, katolikus történelemfelfogás, de természetesen ez is marxista ideológiával vegyítve – taglalta Romsics Ignác.
Elmondása szerint az 1960-70-es években jól azonosítható, hogy például R. Várkonyi Ágnes (1928) vagy Köpeczi Béla (1921-2010) számára a 18. század elején Rákóczi Ferenc volt az a magyar politikus, aki a kívánatos jövőt megtestesítette, aki morálisan intakt és megkérdőjelezhetetlen volt. Szekfű Gyula tanítványai, így például Benda Kálmán (1913-1994) vagy Kosáry Domokos (1913-2007) azonban ezt nem teljesen így látták, és a konferenciákon fel is merült, hogy valójában nem Rákóczi Ferenc ítélte meg helyesen a dolgokat, hanem Károlyi Sándor, aki aláírta a szatmári békét, és akit a másik oldal árulónak tekintett.
– Ahhoz, hogy ezek a dolgok nyilvánvalóvá váljanak az ember számára, sokat kell olvasni. Ha valaki gyanútlanul kézbe vesz egy könyvet, azt hiszi, hogy a benne foglaltak képviselik az igazságot, ám ha szakszerűen, az időt nem sajnálva kezd a témával foglalkozik, hajlamos lesz elfogadni, hogy gyakran több igazság is van. Vagy ha létezik is egy nagy igazság, akkor az az egész diskurzusban rejlik, abban, hogy a dolgokat így és úgy is lehet látni, miközben pedig egyre többet tudunk a történtekről, mert az említett szerzők nagyon sok mindent feltártak. Sokkal többet tudunk arról, hogy Rákóczi mit gondolt, milyen volt a fegyvergyártás, a hadviselés, stb. De ami a végső kérdést illeti, nevezetesen, hogy a magyarság, a magyar történelem szempontjából vajon Károlyinak vagy pedig Rákóczinak volt-e igaza, Kossuthnak vagy Széchenyinek, Kossuthnak vagy Deáknak, nos, a dilemmák azóta is megvannak. Nem tudom, hogy egy szaktörténésznek mennyire lesz érdekes ez a könyv, mert nyilván nem tudok többet mondani az Árpád-kor vagy Mohács historiográfiájáról, mint azok, akik ezzel foglalkoznak. A diákok és a magyar történetpolitikai gondolkodás iránt érdeklődő értelmiségiek számára viszont szerintem attól lehet érdekes, hogy felhívja a figyelmet arra: ugyanabban az időben művelt emberek ugyanarról a dologról mennyire ellenkezőképpen képesek vélekedni – húzta alá Romsics Ignác.
Ars poetica
Szerinte a történelem képlékeny tudomány, miként „mi is képlékenyek vagyunk”.
– A történetírásnak vannak tudományos fázisai, tudományos aspektusai, de nem olyan értelemben tudomány az én felfogásom szerint, mint a matematika vagy a fizika, hiszen a megállapításai bizonytalanabbak és értékekre vonatkoztatottabbak – magyarázta. – Hogy egy történész mit gondol például Bethlen Istvánról vagy Kádár Jánosról, az nagymértékben függ attól, hogyan szocializálódott, milyen értékeket tart fontosnak, hogy ideológiailag konzervatív vagy marxista, vallásos vagy liberális. Én azonban azt gondolom, hogy a történész akkor jár el helyesen, akkor áll szakmailag a helyzet magaslatán, ha a saját értékpreferenciáitól megpróbál – amennyire csak lehet – elvonatkoztatni, és nem kísérli meg a maga értékszempontjait az olvasóra erőltetni. Tehát nem akarja például megmondani, hogy az Erdélyi Fejedelemség értékelésében Szekfű Gyulának van-e igaza vagy Domanovszky Sándornak (1877-1955), hanem azt mondja, hogy az egyiknek ez a nézete, a másiknak más, de mindkettőben van logika, és érdemes rajta elgondolkodni, hogy melyikükkel miben és miben nem értek egyet.
– Ez az én ars poeticám – összegezte az akadémikus.
Forrás:nfj/krp MTI