Gyermekkoromban nem messze laktunk egy ősfás park közepén elhelyezkedő templomtól. Az egyszerűségében is szép gótikus épület magasba ívelő formái tökéletes összhangban voltak a természet alkotta hatalmas fák égbe nyúló alakjaival. Bár azóta sem vagyok templomba járó típus, már akkor is kapísgáltam, hogy sok minden van égen és földön, ami nem kézzel fogható, ami nem látható és ez a templomkert olyan békét, nyugalmat és szellemiséget árasztott magából, hogy az ember elérhetőnek érezte a földöntúli dolgokat is. Néha kimentem e kertbe, csak azért, hogy a hangulatát élvezhessem. Így fedeztem fel, hogy vasárnaponként hívők serege lepi el a környéket. Emberek százai zarándokolnak el a templomba gyónni, imádkozni. Figyeltem őket, ahogy ájtatos arckifejezéssel sorjáznak be a kapun azzal a szándékkal, hogy megvallják bűneiket és feloldozást kapjanak. Aztán egy idő elteltével először halk duruzsolás, majd egyre nagyobb zaj kísérletében özönlöttek ki a templomból, – a szelíd „magasba tekintésnek“ már nyoma sem volt látható arcukon – és csörtettek a buszmegálló irányába…amikor a távolban felmordult a busz hangja, eluralkodott a pánik. Mindenki előrébb akart kerülni a sorban, lökdösődtek, káromkodtak, lassan állatias küzdelem alakult ki a jobb helyekért, ahonnan esetleg még ülőhelyhez is lehetett jutni. A busz beállt és az előbb még imádkozásra összefont kezek fegyverré váltak, az egyházi dalokat zsolozsmázó szájak trágár kifejezések és átkok hangszórójává degradálódtak. Egy néni elesett és társa, aki nem régen még kézen fogva együtt énekelt vele, most átlépett rajta. …s akkor rájöttem, hogy a templomok nagyon szépek, legtöbbje igazi esztétikai élményt nyújthat, de ha mélyen belül nincs bennünk egy „katedrális“, akkor hiába az ima, és a gyónás.
“Veszélyes, amikor az ima fontosabb lesz, mint a szeretet,
amikor az egyház fontosabb, mint az élet,
amikor Isten fontosabbá lesz, mint a szomszéd.” (Antony de Mello)
Olvastam egy könyvet, melynek bevezető részében a következő mondatra leltem: “Isten egy szalámis zsemle a nappalimban.” Hú! Így első olvasásra szentségtörőnek tűnt a mondat, de aztán úgy éreztem, ezen érdemes elgondolkodni. Mert ha elfogadjuk a teóriát, miszerint minden, ami létezik Isten megnyilvánulása, akkor ez a szalámis zsemlére vonatkoztatva is igaz kell, hogy legyen. És ha igaz a teória, akkor, minden, ami a földünkön létezik, az tökéletes. És ez valóban igaz is a természetre, az állatvilágra, az ásványokra és még sorolhatnám, de sajnos rólunk, emberekről ez korántsem mondható el. Valami nem stimmel. Két eset lehet. Az egyik az, hogy Isten mégsem olyan tökéletes és elbarmolt valamit, vagy az ember tett keresztbe az Atya terveinek, mint a kiskamasz, akit a csakazértis elve vezérel. Én az utóbbira tippelek. Egy barátom szerint az emberek génhibásak. És tényleg olybá tűnik, hogy valami hiányzik belőlünk. De lehet, hogy megvolt, csak elvesztettük? És ez nem más, mint a szeretet, vagyis maga az Isten. Most is összezavartunk valamit, mint már annyiszor, hiszen a világtörténelem során sokkal több embert öltek meg Isten és a szeretet nevében, mint ahányan balesetben, járványban vagy természeti katasztrófában haltak meg. Képesek vagyunk gyűlölni a másikat csupán a bőr színe, a hite, vagy akár a mentalitása miatt. Pedig mindez csak egy szerep, amit felvett erre az életére és mögötte ott az örök életű szellem, aki a testvérünk. De szerencsére ma is vannak olyan emberek, akik felismerték, hogy a szeretet teremtő erő, ami legyőzhetetlen és minden szörnyűségen, borzalmon képes átsegíteni az embert. De azt is meg kellet érteni, hogy a szeretetet nem lehet boltban megvenni. Az ott nyugszik, valahol mélyen a lelkünkben és nekünk kell felébreszteni és előbányászni. És azt tapasztaltam, hogy aki nem tudja elfogadni a szeretetet, az adni sem képes. Abban benne reked az, ami az életünkben a legfontosabb. Szeretet nélkül nincs élet. Még a növény sem hoz többé virágot, ha nem törődnek vele és az ember is kiszárad, lassan géppé válik. Ahol nincs szeretet, ott semmi sincsen. Ahol kihunyt a szeretet, félelem költözik a szívekbe. Ha szeretni tudsz, többé nincs mitől félned. A szeretet a legfőbb megismerő erő. Az ember a valóságot ismeri meg általa. A szeretet jóvá tesz. Átalakító ereje van, az ember tápláléka: a szer, ami etet.
Egy hét éves kisfiú ezt így fogalmazta meg: “A szeretet az, ami Karácsonykor a szobában van. Ha egy pillanatra abbahagyod az ajándékok kicsomagolását, akkor lehet meghallani.”
Gyulai Gaál Krisztián
dolgokazeletben@gmail.com – ha vitázni, véleményt mondani, vagy csak beszélgetni lenne kedve, szívesen várom jelentkezését.