Van bántás, ami évtizedekig tud őrlődni az író fejében, és nem íródik meg. Vagy végül megíródik, mint ez, de aktualitását teljesen elvesztve, hiszen az idő elrohant és a bántó már régen meghalt. Ez ilyen eset.
Kelen elvtársról szól ez a nóta, akit már megettek a fenék, és akármilyen nagyvalaki volt, akármilyen kebelbeli alakja volt az akkori kormányköröknek is, mint az akkori Esti Hírlap főszerkesztője és ura, miközben professzor is volt a tudományos bolsevizmust tanitó egyetemen, és ifjú korában rabbinövendék is. Vagyis egy nagyívű szélhámos. Mégis, alig hiszem, hogy van még aki emlékszik rá. Az ilyen ugyanis elvész a köztudatból, ha tartalmatlan mint ember, akármilyen nagyvalaki is volt aktív élete során…
Huszonöt-huszonhatéves voltam akkor és éppen kezdő kis újságíró, de talán elég tehetséges is, mert amikor az Esti Hírlap friss vér, szorgalmas ifjak után nézett, kiszemeltek engem is hiszen tele volt már a lap haszontalan „káderekkel”, akiket jobb lett volna apránként dolgos ifjakkal helyettesíteni. Három hónapra kerültem oda másik két korombelivel együtt, próbából.
Kelen nem nagyon beszélt hozzánk, hiszen szó szerint senkik voltunk, de éreztem, hogy én vagyok az a fajta, akinek ott nem nagyon van helye. Érzi az ember az ilyesmit.
Főleg friss napi riportokra volt szüksége a lapnak, de gondoltam, ennél többet kíván ez a lap. Próbálkoztam tehát valami egészen szokatlannal. Közismert voltam már mint jó színvonalú karikaturista is, de csak mellékesen űztem ezt a szellemi sportot az újságírás mellett.
Talán egy kicsit csodabogárnak is hihettem volna magamat, ugyanis az újságíró szakmában főleg ír az ember. Vagy van, aki rajzol. A kettő talán sose létezett egy személyben. Ezt mondta nagy csodálkozással Kaján is, az akkori fejedelem a karikaturisták közt. Tapasztalata szerint a rajzolók nem intelligensek, a legjobb karikaturisták se tudnak írni mást, mint esetleg levelet a távoli nagymamának. Ismertem sokat közülük. Tényleg ilyenek voltak. Aranyosak, bár megfojtották volna egy kanál vízben a vetélytársaikat.
Egy szép napon, váratlanul és meglepetésre, egy karikatúrával illusztrált, vidám írást tettem a rovatvezető asztalára. Nagyot nézett, és egyből betette a lapba. Kicsit szokatlan volt a szemnek a hosszú aláírás: Szöveg és rajz Balogh Bertalan, de hamar megszokottá vált.
A rajzzal ékített írásocskák ötlete nem csak furcsaságomból eredt, hanem dühtől is ugyanis a tördelőszerkesztő, név szerint Rittersporn Aladár, a hórihorgas, nagypofájú gyűlölőm, mint a ritkán előforduló rajzok kezelője, karikatúrát tőlem korábban egyetlen egyet se fogadott el. Pedig kínáltam neki többször is.
Valamiért ki nem állhatot. Már ránézésre se. Viszont említette, hogy igen, volt régen egy fiatal srác, név szerint Zilberstein, aki írt is, meg rajzolt is Zilbert néven.
Köszönöm az ötletet Aladár -kurjantottam nagyot! Készülj fel, hogy mostantól írásaimat és rajzaimat fogod betördelni.
És lőn.
Prüszkölt is, de csinálnia kellett.
Ami Zilbersteint illeti, akkoriban már javában böngésztem a könyvtárakban a régi karikaturisták anyagát és szükséges adatait, mert szándékomban állt, hogy megírom egyszer a magyar karikaturisták gyűjteménykönyvét. Elkezdtem keresni tehát Zilbersteint is, de többéves kutatás sem hozott egy fikarcnyi eredményt se.
Az Esti Hírlap egyébként különös jószág volt, ugyanis szándékában „szocialista bulvárlap” kellett volna legyen, (ha van ilyen baromság), azaz könnyed és szórakoztató is a szokásos híreket adó újság mellett, de az akkori újságíró, mint olyan, és tipikusan, legalábbis lélekben, pártmunkásnak tudta magát már a nevelése okán is. Tehát, a „szocialista bulvárlap” is a maga merevségével a Pravda rokonságába tartozott. Mint minden akkori lap. Volt, tehát, vagy lett volna mit föllazítani, vidámítani. El is kezdtem, bár egyáltalán nem ezt kívánták tőlem, hiszen ilyen nem létezett. Annyira a „szocialistaság” dobogott a szívükben, hogy az eredendő kufárösztön is szinte kiveszett belőlük. Nem tudták már a lapok vezetői, hogy sok minden mellett az újság is portéka voltaképpen, amit el kell adni az utcán. Persze így is elkelt valamennyi, mert nem volt más.
A siker azonban siker. Pláne, ha nagy. Némely kollega savanyúan nézett rám, némely pedig elismeréssel nézte amit csinálok, és barátságok is szövődtek. Az öreg tördelő nyomdász például csak kacsintott és pillanatok alatt átrendezte az ólomhasábot, hogy a kis képek a szöveg jó helyére kerüljenek, akárhogy őrjöngött közben Aladár. Kelen helyettese, vagyis a lap második fő embere, Paizs Gábor is gyönyörűséggel nézte dolgaimat. Sőt, lement ő is a presszókba, mint én, nézni az olvasók reagálásait, amint olvasták a frissen megjelent lapban a humoros dolgaimat. Ámult is néha. Határozottan szeretett is. Vannak néha társai, vagy akár főnöke is az embernek, akivel, úgymond, szerencsés lenne, ha szükség esetén a frontra együtt mennének ki. Ilyen a kétoldali tökéletes bajtársi kapocs. Van ilyen összetalálkozás.
A nem szeretés ennek a fordított esete.
A szerkesztőség ablakai a Blahára, az akkori és eredeti Nemzeti Színházunkra néztek. Apró robbantásokkal szinte köbméterenként robbantották le a falait nagy óvatossággal, de lerobbantották az egészet az új földalatti miatt, ami alatta kellett elhaladjon majd.
Amint hallottuk a kis pukkanásokat, ott tolongtunk az ablaknál. Én nézni se szerettem, amint lepusztítják az épületet, a jobbára adakozásból épült kulturális nemzeti szentélyt.
Minden kis robbanás egy kis nyilallás volt a mellemben, miközben ment a duma a kollegák közt arról, hogy mit ér majd antikosoknál egy szék, egy darab függöny, egy kilincs egy akármi a Nemzetiből!
Istenem, ez nem az én helyem. Ez a társaság nem az én társaságom, ideértve olyan csekélységeket is, hogy péntek délutánokon már vágni lehetett a folyosón a lábszagot.
De nagyon élveztem amit csináltam. Még variáltam is a „műfajomat”, ami bulvárlapra született: favicctől, mondhatni, világszínvonalú karikatúrás humoreszkekig.
Tudat alatt nem az volt már a feltett szándékom, hogy ezzel az Esti Hírlapot meghódítsam, bár ez nyilvánvaló lett volna normális esetben, de végül nem is hódítottam meg. Amikor 25 újságíró kollega azt látja, hogy ő csak írni tud, mint a többiek, emez meg rajzol is, ez számukra elérhetetlen előnyt jelent, idegesítő lesz nekik ez előbb utóbb. Noha csupán egy tudatalatti pici szálka ez a köröm alatt, az ott van és hat.
A szerkesztőség atmoszférája egyébként nem egészen volt rossz, de egészen jó se. Velem nagyon könnyű kijönni, mert a humor kiváló oldószer is. A sok sunyi kollega közt sok jó barátot is szereztem magamnak. Többet, mint megátalkodott ellenséget, de összességében legfeljebb csak azért kívánkoztam vissza, mert ez volt a „műfajomnak” és sikereimnek a legalkalmasabb hely.
Az ellenségességnek se csupán a szakmai meglepő siker volt az oka, hanem valami, ami teljességgel megváltoztathatatlan.
És itt jön a két sliccgomb.
Történt ugyanis, hogy véletlenül éppen én is akkor mentem pisilni és őméltósága Kelen elvtárs is. Békésen pisiltünk, csöndben, mert rangjához illően nem volt velünk beszédes. De történnek csodák is a világban, mégpedig az történt, hogy a szótlan pisilés közben, két sliccgomb közt megszólalt Kelen, ahogy az Úr is leszól olykor odafentről, és azt mondta a bölcs megnyilatkozás kimért hanghordozásával, hogy „Ennek a népnek nem volt soha gondolkodója”. A levegő megállt. kínos csönd következett és a hatáskivárás szünetében lenézett rám onnan fentről az égből Kelen elvtárs.
Pacekba.
Majdnem diadalmasan, hiszen most jól megmondta a magáét egy kis tetvesnek, ugyanis „szent” könyvében, mármint a Talmudban is le van fektetve, hogy a nem kiválasztottat nem lehet embernek nevezni. Mert nem is ember az effajta.
A gyűlölettől majdnem sercegő, döbbent csönd olyasféle volt, mint amikor valaki egy teljesen ártalmatlan, jópofa zsidó srácot lezsidóz mennyei fölényességgel. Egyszer és mindekorra!
Nem köptem le, nem ütötten le, mert azért ennyire mégis
vagyok ember, ha parlagi magyar fajta is.
Szótlanul kimentem.
És hordtam magamban azóta is a befutott szélhámos szavának és annak a csöndnek az emlékét, amikor lemagyarozott.
Nemrég gondoltam arra, hogy vérig sértetten azonnal ott kellett volna hagynom a lapot, mert ilyen sértéssel tovább ott élni nem lehet, megbocsátás pedig elképzelhetetlen. Szamár voltam, hogy ez nem akkor jutott eszembe, talán, mert túl felindult voltam…
Persze az évek és évtizedek elég időt adtak arra, hogy
akár egy árnyékboxoló, szenvedélyes vitáim legyenek a rég elenyészett Kelen elvtárs rothadt lelkével, mert én is meg kellett egyszer, vagy százszor is mondjam neki magamban valahogyan a magamét. Legalább így, nagyon utólag. Azt is meg kell mondjam neki, hogy igazad volt, mert tényleg nem voltak szakosodott gondolkodóink, híres filozófusaink, de éppen ez az ami a legszerencsésebb.
Miért?
Mert a filozófia is jámbor okossággal kezdődik, majd rendezetté formálódik, jónak és igaznak is tetszik, csakhogy nem szokott megmaradni a maga bőrében. Értői lesznek, továbbgondolói lesznek, részletezői és bővítői is lesznek, majd izmussá válik, „iskolává” , tanná, ideológiává torzul, ami már nagy baj, mert eszmei jogosultságot ad magának, és azonnal fegyver és katonaság sorakozik mögé. Többször sült ki ez filozófiákból. Elég, ha csak Marxra gondolunk, vagy a nácizmusra, vagy az angolszász felsőbbrendűségre és hasonlókra. Mert nem ez szokott kisülni népek nagy gondolkodóiból? Mit gondolsz nagyokos Kelen elvtárs?
Aztán, ott van a másik dolog: az „eredendő butaságunk”.
Nem lévén igazolványos gondolkodónk, azaz filozófusunk, valahogyan mégis kialakult és megjelent a magyar nép az összeomlott avar birodalom területe kellős közepén, a Kárpát-medencében más gondolkodással, más szokásokkal, más erkölccsel, temperamentummal, más viselkedéssel, más istenfelfogással, szekéren, vagy lóháton, csizmásan, szabott ruhában, dolmányban, fehérneműt, alsó gatyát, a nők meg bugyogót ismerve, ami csak erősítette a kontrasztot új környezetünk és közöttünk.
Kuncognom kellett, amikor disszidálásomkor Olaszországban menekült táborba kerülvén azt kellett tapasztalnom, hogy az ottani roppant migránstömegbe keveredett nagyszámú magyar srácok egyszerűen és önkénytelenül minden idegent kiröhögtek gőgje, zsugorisága, élhetetlensége és primitívsége és egyáltalán alacsonyabb szintű esze miatt. Az az igazság, hogy hozzánk képest ők tényleg sehol se voltak. Nagyon miniatűrben a Kárpát-medencébe jutva akkor is valahogy ilyesfélét érezhettünk az új környezetben. És be is bizonyosodott fölényünk, például a Pozsonyi csatában, amit annyira elhallgattak előttünk a történelemkönyvek, hogy Bogár László brilliáns tanárunk bevallása szerint már ötven év feletti volt, amikor először olvasott a csatáról, én meg hatvan feletti, miközben Amerikában a leghíresebb (West Point) katonai akadémián rendes tananyag ma is a pozsonyi csata, mert a harmada olyan erős magyar könnyűlovasság teljesen megsemmisítette a betörő, kétszer-háromszor erősebb, nehézfegyverzetű, egyesült európai haderőt az utolsó emberig, elképzelhetetlenül tökéletes harci tudással és tökéletes taktikával.
Mindezt igazolványos filozófusok nélkül. Éspedig anélkül, hogy valaha is felsőbbrendűnek, kiválasztottnak becéznénk magunkat, akiknek eleve jogos, hogy farkaskutyák és kémények kísérjék az uralmukat, vagy gyarmatosítsanak és rabszolgákat árusítsanak, hiszen bármit megengedhetnek maguknak.
Mi kétségtelenül alapjában mások vagyunk, és ez a másság ázsiai eredetű, akárhogy szeretném ezt másként értelmezni.
Milyen volt Ázsia évezredekig?
Dzsingisz kán a legfélelmetesebb uralkodó volt, ezt mindenki tudja ma is. De közben olyanokat írtak róla korabeli idegenek, hogy birodalma egyik végétől a másikig nyugodtan elmehetett egy szúz lány egyedül, kezében egy zacskó arannyal anélkül, hogy bármi bántódása esett volna. Ilyeneket írtak róla, és nem értették. Fölfoghatatlan volt, hogy a mongol az ellenséggel szemben kegyetlen volt és vérengző, de a katona fogalma számukra becsületet és méltóságot jelentett, nem pedig valamiféle véreskezű szemétembert. József Attila is „lágy Ázsiát” említ… Ázsia mindig más volt. És elég időt töltöttünk ott. Te is sikeresen megúsztad a deportálást kedvenc Kelen elvtárs, mert magyarok bújtattak téged, embernek nem nevezhetők, az őrült nyilasok hónapjaiban. De három srácot is jól ismerek, akiknek a szülei a deportálás elől nem tudtak meglógni, de legalább a gyerekeik itt maradtak valahogy. Magukhoz vették őket, felnevelték őket „embernek nem nevezhető” senkik. Egyikük igen befolyásos politizáló lett. Ő csinált újságírót belőlem , erős széllel szemben. Aztán egy karikaturistává vált gyereket is egy magyar család nevelt föl, meg egy harmadikat is, akiből később rangos irodalmár lett…
Miért tették ezt a magyarok? Azért, mert nem németek vagyunk. Érted, Kelen? Magyarok, akikben tudtuk nélkül is ott volt és még van is az ázsiai emberség. Erről a ma már nagy irodalmár srácról egyebekben a tájszólás rég lekopott, de ma is egy féldeci szilvával kezdi a napot. Az „apjától” tanulta, akit nagyon szeretett és tisztelt. És közben nagyon rendes és sikeres emberré érett.
Miért mondtam bevezető soraimban, hogy szerencsére nem voltak igazolványos filozófusaink? Azért történt ez így, mert a normalitás, az emberség, az adott szó szentsége, a betyárbecsület, a bajtársiasság szinte genetikus nálunk, és ehhez nem nagyon kell sokat filozofálni. A tisztességhez nem lehet sokat hozzátenni. A területlopás, a mások leigázása, kifosztása, és az élősdiség nagyon nem természetünk.
A Horthy által gyűlölt és lenézett Hitler a hadseregével váratlanul és szinte órák alatt elfoglalta Magyarországot, de a hatalmától megfosztott Horthy így is meggátolta, hogy a németek országunkból „magyar állampolgárokat vigyenek ki marhavagonokban”, ahogy fogalmazott.
Történelemben jóformán ismeretlen a hála. Hazai újratemetésén egy koszorút kapott Horthy a zsidóktól a felirattal, hogy „Köszönjük az életünket”. És azóta is fasisztázzák őt… Tőletek meg különösképpen nem várhatunk el köszönetet segítségünkért, vagy bármi másért, hiszen felfogásotok szerint a nemembereknek kötelességük dolgozniuk nektek, kedvetekbe járni és védelmezni benneteket. Csak hasznos hülyék vagyunk szerintetek, a rendeltetésetekre teremtve. Csoda, hogy az utóbbi pár ezer évben minél inkább hatalomhoz jutottatok valahol a sunyi besimulás és mimikri révén, a bilit mind nyilvánosabban kiborítjátok, és meg kell szenvedjétek a retorziókat? Hiszen se nem tudtok, se egyáltalán nem akartok más lenni, mint amire neveltek benneteket a „szent” tanok.
Nem mondom, hogy ott dögölj meg a „szent” könyveiddel együtt Kelen, ahol vagy, hiszen ez már nagyon megtörtént veled, hála az égnek, de kívánhatom, hogy legyen neked nehéz a föld. Nagyon nehéz az idők végezetéig.
bb