Valahogy úgy alakult, hogy nem szokványos módon kezdtem építkezni, mint mikor az ember előbb megálmodja, majd a rendelkezésére álló elemekből szépen, rendben összerakosgatja azt a házat, vityillót, kastélyt. Aztán belakja, és a világgal ezen keresztül érintkezik, biztonságos távolsággal. Póz és pozíció nélkül kutattam, folyton sürgető nyugtalansággal a végső választ. Benyitottam sötét, ablaktalan szobákba, majd letört kilincseket rángatva próbálkoztam a kijutással. Foggal-körömmel, hússal-vérrel. Végül nem maradt más: lebontottam a falakat. Mindet. Az utolsó tégláig. És most itt állok 44 évesen, túl a végső válaszon. Az ismerősök csodálkoznak, hogy nem lett belőlem semmi, mert rólam aztán tényleg azt hitték. A világ meg kérdőjellel a tekintetében, gyanakvással szemlél. Mégis mit akarhat valaki élete derekán, póz és pozíció nélkül, biztosan nincs is építőanyaga, különben már régen itt lett volna. Én, kérem, ott voltam, ahová más csak kényszerből merészkedik. Dolgom volt. Nagyon fontos dolgom. Láthatatlan, hallhatatlan küldetésem. Most pedig, tudva önmagam, hagyom, hogy mások is tudjanak. Jöhet az élet, az univerzum, meg minden.
[ ]
Nem a hiányod
hanem a lélek
hiánya benned
mi szívemre ül
mint egy nagy fekete
üresség a semmiben.
Dermedt tompa
sírásra képtelen
kivágott fából
készült parkettán
a járás
lehet hasonló.
Érdektelen alvadt
fájdalomtól torz
mozgás nélküli
láb bőre mögül
hallik csak ki
alig a zokogás.
Hová mondd hová
tűntél élet.
Az igazak álma
Az
igazságot
mindenki
tudja
a szíve
mélyén
De
kinek
milyen
mélyen
van
a szíve
Ideje
Az idő nagyon furcsán közlekedik mostanában
Rettentően fel van gyorsulva
Mondja már meg neki valaki
Hogy itt várok rá ezer éve
De mindig csak elviharzik mellettem.
Kalap. Kabát.
Ahogy a gerinc vonala adja
vezet egyenesen az út
vaginától a szívig.
A már csak alig kétszer
feltekeredett kígyó
lassan megmozdítja állkapcsát
és lenyeli ott félúton azt a
kis lenge burokba ágyazott
védtelenséget majd kúszik tovább.
Mérge agyamba talál.
Bénító szérum.
Lenyelt szívvel a torkában
birizgálja könnyzacskóim.
És elmém bizonyos zugában
azt a képet amikor
rádkulcsolt combjaim kapujában
ácsorogsz napestig
s én újra és újra
magamba fogadlak.
Aztán szép lassan visszabúg
teste önmaga köré tekeredve
s az elefánt kiszabadul
a kalapból.
November
Beszívom a ködöt.
Kifújom a ködöt.
Látszólag semmi különbség.
születésnapomra
születés – halál
a kettő közötti tér
idővé válik
Sors.
Egy soros kapcsolás.
nem semmi
nem akarok én
semmi esetre sem
csak valahogy mindig
Szervers
kávé
cigi
koktél
vodka
likőr
marihuána
bélyeg
fájdalom
hatalom
kokain
pezsgő
bor
vér
méreg
ragasztó
hígító
fröccs
pálinka
rum
hasis
félelem
gin-tonic
rozé
morfium
máktea
kakaó
kifli
szerelem