Az erdélyi magyarság helyzete igen kényes kérdése a román nemzetstratégiának. Rövid történelmi áttekintésre vállalkoztunk annak megértésére miért vernek meg magyarokat pusztán a magyar nyelv használatáért, vagy egy kokárda kitűzéséért.
A két világháborútól ’89-ig
A két világháború között a közösség reprezentánsai – az egységesítő, nemzetállami törekvésekkel szemben – nemzetkisebbségként azonosították a romániai magyarságot: egy adott nemzet más nemzetállamban kisebbségként élő részeként. E külön politikai kollektivitás közösségi integrációjának a feltétele a közösségi önkormányzat, de minimum a közösséggel szembeni (nyelvi, gazdasági, intézményi) diszkrimináció megszüntetése lehetett volna. Ezzel szemben a többségi társadalom mint a történelmi Magyarország maradékára tekintett a romániai magyar kisebbségre, és birodalmi kisebbségként kezelte azt.
A Ceuşescu-korszakon belül négy időszakot különíthetünk el. az 1965–1968 közti szakaszt a nemzeti függetlenségi politika hangoztatásával együtt a liberalizációs tendenciák és új magyar politikusok, értelmiségi csoportok megjelenése jellemzi. A következő 4-6 év a magyar elittel történt kiegyezés időszakának tekinthető, az intézményalapításokkal, a saját kulturális örökség ápolásának nagyobb lehetőségével (a „lélegzetvétel időszaka”, 1968–1972–1974). Ezt követően éri el a magyarságpolitikát is a „kis kultúrforradalom”, és az intézmény- leépüléssel együtt a nacionalista tendenciák is felerősödnek, majd egyre nyíltabb konfliktus alakul ki a magyarországi pártvezetéssel (1977–1983–1986). A nyolcvanas évek második felétől, a Lăncrănjan-ügy körüli tiltakozásoktól kezdve a romániai magyar pártelit is megbízhatatlanná vált, a pártdokumentumokban pedig egyre gyakrabban tűnt fel a magyarul beszélő románok kifejezése. Ezzel párhuzamosan az 1970-es évek második felétől színre léptek a rendszerrel való együttműködést elutasító magyar értelmiségiek. 1982-ben kiadják az Ellenpontok illegális folyóiratot, és ebben emberi jogi alapon fogalmazzák meg a romániai magyarság közösségi követeléseit a helsinki folyamat ellenőrzésére hivatott madridi utókonferenciának.
Az integrációs folyamatokat vizsgálva – a romániai magyar kisebbség történetét korszakoló töréspontokon végigtekintve – folyamatosan reintegrációs törekvéseket látunk. a kisebbségi lét hátrányainak kezelése, egy azt megelőző helyzet visszaállítása a cél, a lehetőségekhez képest a politikai, kulturális, nyelvhasználati szférában, ahol és ahogyan lehetett.
Nemzeti alapon szervezett kisebbségi magyar intézményrendszer a húszas évek közepétől a negyvenes évek második feléig létezett, majd erősen redukált módon a bolyai Egyetem és a Magyar autonóm Tartomány reprezentálta ezt. A hatvanas évek végétől pedig a kvázi társadalomszervezési funkciót ellátó, magyar nyelven működő kulturális média és az oktatási intézmények vették át a szerepkört. Ezek ugyanakkor a politikai rendszer szocializációs intézményeiként is működtek.
A Ceauşescu képviselte társadalmi kiegyezésnek fontos része volt az 1968-as közigazgatási reform, s azon keresztül a regionális elitek megnyerése, az apparátus mobilizálása. Az új gazdaságfejlesztési tervekben szereplő decentralizált iparfejlesztésnek a tartománynál kisebb egységek, a megyék irányítási szempontból jobban megfeleltek. Az új megyei intézmények és az apparátus építése során pedig a pártvezetéshez kapcsolódó személyeket és csoportokat lehetett helyzetbe hozni. A közigazgatási határok meghúzásakor nemzetiségpolitikai szempontok csak a Székelyföld esetében merültek fel. A régióbeli közigazgatás tartományi időszak utáni átszervezésére 1967-ben három alternatíva jelent meg. Az 1950 előtti megyék visszaállítása; egy nagy székely megye terve (Székelyföld Maros megye és Aranyosszék nélkül, 7459 km2, 342 ezer lakossal, 95 százalékos magyar többséggel); az előzővel azonos a két délkeleti rajon (Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy) nélküli „kis székely megye” – amelyeket Brassóhoz csatoltak volna. Arról, hogy egyáltalán fontos-e a nemzetiségi szempontokat figyelembe venni, komoly vita alakult ki az előkészítés során Ceauşescu és Drăghici között. A volt belügyminiszter az 1948-as megyebeosztás mellett érvelt azzal, hogy a „nagy székely megyével” gettó jön létre, és továbbra is elszigetelt lesz a régió, miközben itt mindenképpen iparosítani kellene. Ő nem a sajátos nemzetiségi intézményességre (sajtó, oktatás, nyelvhasználat), hanem a régió fejlesztésére (ipar, lakásépítés) helyezte a hangsúlyt.
1969-ben eltörölték a román nyelvű vizsgákat a magyar nyelven tanult tantárgyaknál. Az ötvenes évek végén román iskolákkal összevont évszázados múltú három magyar középiskola újra önálló lett, két iskolát pedig jeles magyar személyiségekről neveztek el. Az oktatási Minisztériumban ekkor létrehozott nemzetiségi főosztály adatai szerint az 1969/1970-es tanévben 225 618 gyerek járt magyar nyelvű általános iskolába, amely a romániai korosztályos gyereklétszámnak csak 6 százaléka volt, az országos 8,5-9 százalékos arányhoz képest. Tehát a magyar anyanyelvű gyerekek legalább negyede nem magyar nyelven tanult.
Jelenlegi alkotmányellenesség Romániában
Az alkotmányban megtaláljuk a kisebbségi jogok korlátait is. Először az 53. szakasz 1. bekezdése tartalmaz egy ún. , biztonsági szelepet”, megengedve egyes jogok vagy szabadságok gyakorlásának törvény általi korlátozását, ha ezt, az
esetnek megfelelően, a nemzetbiztonságnak, a közrendnek, a közegészségnek vagy a közerkölcsnek, az állampolgárok jogainak és szabadságjogainak a védelme, bűnügyi eljárás lebonyolítása, valamely természeti csapás vagy valamely rendkívül súlyos katasztrófa következményeinek megelőzése megköveteli. Továbbá az Alkotmány előírja, hogy az ország iránti hűség szent.”
A kettő kombinációját felhasználva a titkosszolgálat és a rendőrség közbeléphet kisebbségi jogkövetelési esetekben, és elsősorban az autonómiát szorgalmazó személyek ügyeiben, mert a nemzetbiztonsági törvény alapján erre
konkrét felhatalmazást is kapnak ezek a szervek.” Ugyanezen törvény alapján
nemzetbiztonsági fenyegetésnek minősül többek között az olyan revizionista, szecesszionista fellépés, cselekvés kezdeményezése, szervezése, elkövetése vagy támogatása, amely veszélyezteti Románia területi épségét és egységét (3.
szakasz, h) bekezdés). Ilyen esetekben bármilyen eszközt igénybe vehet a titkosszolgálat, beleértve az alapvető emberi jogok és szabadságok gyakorlását korlátozó eszközöket is (13. szakasz).
Románia távol áll a demokráciától, a kisebbségek kollektív jogait nem ismerik el, az anyanyelvi oktatás elé is akadályokat gördít az állam. Emellett a nemzeti kisebbségek szimbólumhasználata sem megengedett, a magyar nemzeti kisebbség által használt zászlókkal kapcsolatban például több esetben intézkedéseket foganatosított a román állam. Kulcsár-Terza egy konferencián kiemelte, hogy az utóbbi évben a székelyföldi autonómiával kapcsolatos beadványát két ízben terjesztette be a bukaresti törvényhozás felé, azonban ezt elutasították, valamint szeparatista törekvésekkel vádolják a magyar kisebbséget, holott a területi autonómia nem erről szól, célja nem a Romániától történő elszakadás. Mégis ezirányú szólamok hangzanak el mind a mai napig egy-egy magyarverés esetén.
Felhasznált irodalom:
A nemzeti kisebbségvédelem jó gyakorlatainak bemutatása az ET magyar elnöksége keretében: https://eustrat.uni-nke.hu/hirek/2021/10/08/a-nemzeti-kisebbsegvedelem-jo-gyakorlatainak-bemutatasa-az-et-magyar-elnoksege-kereteben
Bárdi Nándor: Románia magyarságpolitikája 1918–1989
Fábián Gyula: Jogi Keretek. Magyarok Romániában.