Hamarabb tanultam meg versekben beszélni, mint magamtól fogalmazni, azt hiszem. Voltaképpen ezt apámnak köszönhetem, aki nemcsak a szerepeit mondta otthon hangosan, de a verseket is, amikkel fellépni készült. Mindig anyám kérdezte ki tőle, rendszerint vágta a körmét a lavórban, s közben apám szavalt, anyám javította: Ej, nem ez a jó hangsúly, Lajos, ez félrement. Dehogyisnem — kardoskodott apám, ez kell ide, hidd el nekem, kincsem, itt most olyan helyzet áll elő, hogy nagyon fontos politikusok jönnek Magyarországról, hadd hallják, miképpen szól az erdélyi lélek! Nem szólt az, hanem csengett, búgott, zsongott, mikor apám kiállt, nem lehetett mást utána berakni, nem volt színész, aki apámat követően színpadra mert állni, mindenki tudta, ezt a hangot nem tudja túlszárnyalni. Apám szép hangjának köszönhetően hívták is sokan, az Arany János Fonetékájában is őrzik a hangját, de én legjobban azt szerettem, hogy beszél hozzánk, és nevel. Ej, miképp is lehet gyereket nevelni annyi fellépés és premier között? Valahogy mégiscsak sikerült. Kiskorunkban nénikre bíztak, aztán később már egyedül is kivártuk, míg véget értek a fellépések, s örömmel újságolták el szüleink, hogy sej, de sok fontos ember gratulált ismét nekik! No és pénzt kaptatok-e, Édesapám? Hát, azt nem… Akkor miért álltatok ki? Kellett, a hazáért s az ügyért. Egyszóval, csupa poézis az élet. Legalábbis a miénk jórészt az volt.
részlet a Névtelenül című novelláskötetből