Caritas: egy játék, 93-ban Kolozsváron s később egész Romániában. Pénzt kellett befektetni, s még több pénzt lehetett nyerni vele. Hirtelen százezrek lettek gazdagok. Újságban jelent meg minden pénteken a nyertesek névsora.
Veszély csak azért volt ebben a játékban, mert ha nem volt valaki a nyertesek listáján a befektetett pénzt el is vesztette.
Éppen édesanyámmal takarítottunk, s mint rendszerint kefével pucoltuk a perzsákat, ő a nagy kefével én a kicsivel szedtük le róla a hajszálakat és pöszmét, mikor apám egy újságot szorongatva vidáman ránk mordult: Na kincseim, nyertünk! Alig hittük el. Aztán persze megint játszottunk, most valamivel nagyobb összeggel, de akkor vesztettünk. Aztán megint nyertünk mégegyszer. Nem nagy összeget, de azért örültünk, mint a lottó ötösnek. Akkor még politikusok is játszottak, igazából az egész politikai propaganda volt, jórészt annak elfedésére találták ki, mennyire nem tud átállni az új rendszer a demokráciára, mennyi hiányossága van, s mennyi magyarverés és kisebbségi problémák.
Azaz mi magunk voltunk a problémák, mi magyarok. Tamás Pál írja a Közép-európai konfliktustipológia című munkájában a következőket: “A konfliktusokról a 90-es évek uralkodó magyarországi közbeszéde mint valamilyen fenyegetõ rosszról, a bajok forrásáról, esetleg megjelenési formájáról, vagy legalább is mint a kikerülhetetlen átalakulás kényszerbõl elviselendõ kísérõ lázáról beszélt. E szemléletnek némileg leegyszerûsítve két forrása emelhetõ ki. A felületen – akár akaratunkkal ellentétesen is – kimutatható egy sajátos magyar hétköznapi történelemfilozófia, amely a normalitást nagyon erõsen a kiegyenlített mozdulatlansággal azonosítja. Másfelõl létezik itt egyfajta mélyebb szemléleti probléma is. Mit tartunk a társadalom normalitásának: a változást, vagy az egyensúly képében jelentkezõ – állandóságot? Ha az elsõt észleljük olyan alapformának, amelyet tulajdonképpen csak véletlenül szakítanak meg – mindig konkrét helyi és adott idõpontban jelentkezõ okokra visszavezethetõ – „fegyverszünetek”, akkor a konfliktus maga a normalitás. Ha azonban a változást – kimondva, ki nem mondva „békebontásként” éljük meg, a konfliktus természetszerûen akár maga a Rossz képét is öltheti. Felfogá- sunk változáspárti és úgy véljük, a konfliktus a változás elkerülhetetlen része …” Így a tulajdonképpeni magyarellenesség mint konfliktus a hazai közéletben normalitássá vált, s megjelentek a kisebb csoportok, melyek valóban tettlegességig mentek el, szinte a végletekig. Ez ellen kellett védekezni, Reményik Ahogy lehet versében leírtakkal.
Emil Constantinescu volt akkor az államfő, ő valamivel úriemberebb volt, mint a többi, de még ha nyitni is akart a magyarok felé, ott volt nekünk Funar Kolozsvaron, aki leszedte a régi emléktáblát a Mátyás szoborról, s rátétetett egyet melyen az áll, “a román király.” Mátyás szülőházának falán is egy hamisított történelem hamis lenyomata köszönti az oda látogatókat. És még mindig. Mind a mai napig. És mi is ezt a hamis történelmet kellet fújjuk az iskolában és már első osztályos korunkban Caragiale részleteket, abból tanítottak minket, miközben tudvalevő Caragiale népi író s tájszólásban írt, kifejezetten arra specializálódott, hogy a moldáv, a bukovinai és az egyéb oláh tájnyelvet s annak humorát prezentálja. Most az AUR párt vezényszava a magyarellenesség, a kilencvenes években Funar nyíltan tvben kijelentette, hogy a magyarokat lágerbe kell küldeni, mint a zsidókat, mert kiszipolyozzák a román dicső szent földet. Erre emlékszem, mert korán megtanultam románul, akkor éppen Ilonkánál néztük a tvt…az egyetlen magyar szomszédunknál. Ugyanezt megtette a 2000- es években is, amikor mi már Váradon éltünk, kampány fogáskent nyíltan újra tv-ben. Igy próbált híveket toborozni és szavazókat. Aztán ez is elmúlt, ahogy a balett órákon a “Sus barbia!” Mindig megjegyeztem, hogy egyenes háttal felemelt fejjel lépjek tovább, ha valami nem úgy sikerült, ahogy reméltem. “Sus barbia!” “Fel az állat!”–mondják a táncot és balettet tanítók, a rúd mellett tanultam meg, hogy nyújtani kell, vigyázni kell a testemre, mert ha nem vigyázok elgyengülök, és erős kell maradni az életben. Így bírtam ki a megalázó megjegyzéseket, amiket fajtámra tettek, a többszöri felpofozást, amikor csakazértis hangosan magyarul beszéltem románok között. S még finom emlékek ezek, mert volt aki megerőszakolással is megfenyegette ezt a “magyar kurvát,” aki nem hajlandó az ősi nyelven beszélni–de ez csak később, tinédzser koromban történt, vagy ott van, amikor ordítottam a villamoson, mert valaki hátulról alám nyúlt, s senki nem tett semmit, mert magyarul ordítottam….Minden a kilencvenes években kezdődött, s közben az emberek örültek, hogy nyertek a Caritason és fittyet sem hánytak ezekre a nemzetiségi problémákra.
Forrás: részlet a Névtelenül című kötetből.