Előre menjünk ne hátra!— hangzott a szlogen nem sokkal ezelőtt mi meg már annyira vagyunk az árak tekintetében hogy lassan megfizethetetlen az ezer forintos kenyér, szinte luxuscikk tejet venni a gyerekeinknek. De közben a nép ünnepel és ámuldozik a tűzijátékon, hogy az milyen szép és igen valóban szép volt ám meghatni már nem tud. Hogy miért is nem? “ Édesanyám én nem ilyen lovat akartam!”— tartja a mondás. Igen, hiszem, hogy sokan akarnak tenni a hazaért, páran vannak közülük is a Parlamentben, ám többen vannak olyanok, mint Kierkegaard, aki csak ámuldozni tud a Don Juanon de konkrét megoldási javaslatai nincsenek az élet kihívásaira. Ennek ellenére is jó őt olvasni, hasznos, ahogy jó hallgatni a szép tartásos, lelket melengető beszédeket, meg elhiszem még azt is, hogy a mi jó Orbán Viktorunk tényleg jót akar, de hol van már a sok akarat és jószándék, mikor konkrétan azon kívül, hogy a huszonévesek bruttót kapnak, minden fiatal középkorú családot vállaló el van lehetetlenítve az árak növekedése miatt. No nem panasz ez csak íme az oppozíció: míg Kierkegaardon tengődnek a tanárok, hogy bár műveljék magukat, a fizetésről szó sem esik. Magam tizenöt év után kellett abbahagyjam a szakmát, mert hiába lelkesedtem, ha közben semmit sem ettem. S íme a nagymúltú multik most, akiket a kormány segít, ej be sok jó munkahelyet kínálnak, mármint azok számára, akik darálni tudják, és negligálják a lelket, s nem teremteni akarnak, csak pénzt keresni. S végeredményben miért is él az ember: dolgozik, hogy eltartsa a családját s mint egy állat lefeküdjön este s szuszogjon nagyokat a lehetőséget remélve. S ilyenkor csap nyakon a gutaütés, hogy hasztalan a diploma, a tanulás, a sok tudás, ha csak ennyire visszük: multis rabszolgái vagyunk Indiának vagy épp Európának. Vagy-vagy: azért olvassuk csak el, hátha az elvon a saját mikroszféránktól, s kissé kitágítja a perspektívát, bár lelkileg feltölt. Ha hátul is vagyunk még, menjünk előre. Bár a szellemi elit erősítse meg magát lelkileg.
Bináris oppozícióban önmagunkkal
