Close

[#1.1] A nőiség csapdái (Gertrud)

Először is ki kell jelentenünk, hogy Shakespeare négy nagytragédiájának hősnői, talán Lady Macbeth kivételével, nem abszurd figurák, hanem mindvégig klasszikusak, de abszurd az a helyzet, amibe kerülnek, és ami egyben indukálja viselkedésük abszurdizálódását is.

Ezen abszurdizálódás oka az, hogy valamilyen formában mindannyian önmaguk csapdájává válnak. Klasszikus figuraként indulnak, de életükben bekövetkezik egy törés, ami karakterük ábrázolását az abszurd felé tolja. Gertrud esetében  ez nem más, mint férje halála, ami elindítja viselkedésének abszurdizálódását azzal, hogy a Claudiussal való gyors házassága révén saját nőiségének csapdájába kerül már a darab kezdete előtt.

Így az első képben megjelenő, az esküvőről érkező újdonsült feleség, e “csapda” foglyaként, már abszurd jegyeket mutat. Az abszurd hatása alatt, feledve a gyászt ami férjéhez köti, megpróbál inkább örömteli hangulatot árasztani és újdonsült feleségként Claudiusszal boldog lenni. Arra kéri Hamletet, hogy vesse le gyászruháját, és szeretett apja halála fölötti fájdalmát temesse el. Cselekedeteinek abszurditása a harmadik felvonás negyedik színéig fokozódik. A Hamlettel való párbeszéd során, illetve annak eredményeként, egy pszichéjében történő változásnak leszünk tanúi, és ennek megfelelően, a figura is a klasszikus ábrázolásmód jegyeit ölti magára. 

Hasonlóan Gertrudhoz, Desdemona életében is már a darab kezdete előtt megtörténik a már említett törés, az Othellóval való egybekelés révén. De ő mindvégig klasszikus figura marad, szexualitásának csapdáján belül is, bár körülötte minden abszurddá válik. Minél jobban szereti Othellót, az bizalom hiányában, annál amorálisabbnak látja, végülis megöli.

 Jellemábrázolásán keresztül képet alkothatunk arról, milyennek is gondolt el Shakespeare egy tragikus sorsú fiatalasszonyt, milyen tulajdonságokkal ruházta fel azt a lányt, aki éppen csak, hogy beérett a házasságra. A házasságért való küzdésben a férfi és nő egymásért való harcában, Desdemona helyt áll, ezért példaértékű szemben Othellóval, aki elbukik.

Lady Macbeth esetében már nehezebben megfogalmazható ez a szakadás, mert kezdettől fogva egy hatalomvágytól elvakult karakter jelenik meg előttünk, aki eleve felcserélte a természet adta szerepeket. Csak feltételezhetjük, hogy a figura előéletében történt valami, ami identitásváltozást  okozhatott.

“Szoptattam, s tudom mily

Édes a csecsemő az anyja kebelén”  (Shakespeare Összes 1961 Európa kiadó, ford. Szabó Lőrinc. 1 felv 5. szín)

Ha ez a mondat képezi fejtegetésünk origóját, tudván, hogy a ladynek nincsenek gyerekei, elképzelhetjük, hogy ennek a változásnak az indoka nem más, mint bosszú a kudarcért amit anyaként és nőként  elszenvedett. Ez megmagyarázná a nőiségében csalódott Lady önmagát férfi módjára megvalósítani akaró törekvését is.

Ophélia, aki saját szerelme csapdájába kerül, klasszikusnak indul, de az életében bekövetkezett törés súlya alatt, melyet Hamlet látszólagos megőrülése és eltávolodása, majd pedig szeretett apjának a szerelme által való meggyilkolása okoz—olyan mélyen belezuhan az abszurdba, hogy maga is beleőrül.

Aki végig megmarad klasszikus figurának, az Cordélia, bár az ő életében is, már a darab elején törés keletkezik, amikor Lear a rosszul értelmezett szeretet nevében, abszurd mód, felosztja az országát és kitagadja legkisebb leányát. Az ettől kezdve abszurddá váló világban, Cordélia mégis meg tudja tartan karakterének klasszikus vonásait, klasszikus értékeit, de ezek az értékek, mivel a létrejött új világ már abszurd, halálra vannak ítélve.

A figura tényleges halálával, paradox mód, mégis fennmarad, helyre áll a valódi rend, a valós identitástudat, de “kiürül a világ”, és ezen értékeket nincs már aki átvegye tőle. 

Összegzésként elmondhatjuk, hogy a négy nagy tragédia női karakterei szimbólumok: a reneszánszkori női sorsba való belenyugvás, vagy az abból való kitörési kísérlet szimbólumai. Saját nőiségük csapdájában vergődve elbuknak, de ez a bukás sorsszerű következmény, szánnivaló, de nem tragikus. Ezért nem találunk Shakespearenél tragikus női figurákat, csak tragédiába torkolló sorsokat.

“Gyarlóság, asszony a neved.” (Hamlet, I. felv. 2. szín, 258.)

“Frailty, thy name is woman” (Hamlet, Arden, 1.2: 296. l:146.)

Hermeneutikai szemponból elemezve Gertrud karakterét még teljesebb, még színesebb képet kaphatunk Shakespeare nőkről alkotott véleményéről. Gertrud az anya és anti-anya egy alakban testet öltött képe. Tud jó anya is lenni, különben Hamlet sem szeretné, de förtelmessé is tud válni azáltal, hogy saját nemi vágyának kielégítését előtérbe helyezi fia lelki békéjével szemben. Kategórikus imperatívusza tehát, önmaga újra megtalálása lenne Hamlet szerint. Gertrud csapdája viszont öndefiníciójának elhallgatott gyengesége. A kelepce, melyet a körülmények állítottak fel, azaz a férje halála által megingani látszó rend, talán politikai szükségszerűségből is, a Claudiussal való házasságra ösztönzi, hogy elkerülje ezzel a trónviszályokat, és fenntartsa a békét. Elképzelhető, hogy ezért nem harcol fia trónutódlási jogainak érvényesítéséért, egy félelemmel teli, instabillá váló helyzetben, ahol Hamlet szavaival a “világ csak látszik, pedig valójában lennie kell.” Ha ezen a vonalon indulunk el, Gertrud darab előtti életének boncolgatásában, arra  a következtetésre jutunk, hogy politikai szükségszerűségből, férje halála után,  új szövetséget köt a régi helyett, s valószínűleg, ennek a megállapodásnak a feltételei között szerepelt a béke biztosítása és Hamlet életének sérthetetlensége.

Ezt  a gondolatot tovább vinném, és azt bizonyítanám, hogy Gertrud karaktere dekonstruált a darab elején, és fokozatosan, fia viselkedésének hatására indul el a kontrukció útján, és az utolsó jelenetben válik anyává. Shakespeare lehet nem tudatosan, de hasonló technikát alkalmazott Gertrud megformálásában, mint Lear esetében: mindkét karakter abszurd helyzetbe hozza magát egy olyan döntés miatt, amit még a  dráma kezdete előtt meghozott, mely döntés abszurd volta determinálja klasszikus figurájuk dekonstrukcióját, amit hosszas keresés követ, önmagukat próbálják definiálni, de nem tudják, és az érzelmi szétesés határán, az abszurd eszközök segítségével ismerik fel a helyes utat és így történik meg lelki felemelkedésük, így válnak belátóbbá, ismerik fel az igazságot és létük  az abszurdon keresztül nyer új értelmet.

Derrida elmélete túllép a strukturalizmuson, mely leszűkíti a nyelvet a zárt értelmezésre, és az előre feltételezett, szinte megegyezés alapú jelentésre, ehelyett a szöveget nem rögzített és instabil, nem determinált médiumnak tekinti, melynek megértéshez éppen hogy “visszafelé kell elemeznünk, vissza mindattól ami evidens vagy természetesnek tűnő értelmet mutat”. Ezért a dekonstruktív kritika a szöveg “close reading” azaz tüzetes átvizsgálásával kezdődik, és arra összpontosít, hogy a kiindulási pontot fedje fel. Ez az a módszer, aminek alkalmazásával Shakespeare karakterábrázolása mögött is felfedezhetünk amolyan dekonstrukciós elveket, melyek nem egyértelmű jelentésre engednek következtetni: például Gertrud szavait vizsgálva a királynői mivolt látszólagos feddhetetlensége mögött, egy összezavarodott, elbizonytalanodott nőt látunk, kinek fia tükrében derül csak ki, hogy van lelki mélysége.

Ha viszont, nőisége csapdáját vizsgáljuk, akkor egy izzíg-vérig izgalmas, érzéki nőt látunk, aki önnön szexualitásának rabja, és akiről Claudius azt mondja: 

ez asszony pedig,

(Már üdvöm, átkom—bármelyik legyen,)

Úgy összeforrt lelkemmel, életemmel,

Hogy, mint a csillag, nem, körén kívül,

Úgy én, kívüle nem foroghatok. (V. felv. 7. szín, 333.)

Gertrud, mint elit körök valaha vezető asszonya, “hervadásában” is még hatással van a férfiakra. Sugárzó szexusa az, amit Hamlet is észrevesz, és felró neki kora miatt:

“Hisz korodban, a hejje-hujja vér szelíd, hunyász,

S hallgat az észre.” (3 felv. 4 szín, 314.)

Ez a szexus homályosítja el látását és fogadtatja el vele a nála fiatalabb Claudiust, oda se figyelve arra, hogy kora megítélése szerint vérfertőzést követ el. E morális vakságnak a karakterben nem is tudatosult következményeit vizsgálva, Fabiny Tibor Northrop Frye Hamlet herceg és a protestáns gyóntatószék című tanulmányát hozza fel példának, mely részletesen elemzi a Gertrud-Hamlet jelenetet,

s egyúttal beágyazza azt a kor teológiai gondolkodásába. Az Erzsébet- kori Angliának erkölcsi zsinórmértéke a Szentírás. Mózes III. könyve pedig tiltja a férfiaknak fiútestvérük felesége (sógornőjük) szemérmének felfedését, a felebarát feleségével történő közösülést fertőzésnek tekinti (18, 16 ill. 20).

Hamlet szenvedélyes igazságszeretetével kísérli meg eltávolítani az anyja szemére rakódott hályogot. Szilárd elhatározása, hogy feléleszti anyjában a bűntudatot, s megpróbálja rávenni a bűnbánatra. “Gyónótükröt” kíván anyja elé tenni.

Tapot se innen, míg tükrömbe nem nézsz,
Mely megmutatja szíved bensejét

Ugyanitt, a III. felvonás 4. színében mondja ki Hamlet, hogy szégyelli anyját (szexualitása miatt). „De bár ne volna az anyám is ön!”

Gertrud inkább fia bizalmát teszi kockára, csak megnyerje Claudiust. Hamlet ebbe nem nyugszik bele. Nem akarja anyját bűnben hagyni, segíteni akar rajta, „mutass erényt, ha nincs is”—mondja. 

„Türtőzzél ma éjjel, 

S holnap—éjji megtartózkodás,

Könnyebb leend, mégkönnyebb azután.” 

”Refrain tonight,

And that shall lend a kind of easiness

To the next abstinence, the next more easy,” (Hamlet, Arden: 317. l:167-169)

Gertrud esetében különbséget kell tennünk a karakter tetteinek megértése és megismerése között. Ehhez a hermeneutika segít hozzá. Szét kell azonban választanunk a módszert a véleménytől, ahogy Paul Ricoeur is tette, megkülönböztetve a megértést és a megismerést.

 Ricoeur-i értelemben “nincs általános hermeneutika, nincs univerzális szabvány, az exegézishez, hanem csak különálló és egymással szembehelyezkedő interpretációs elméletek vannak”…

Tulajdonképpen Ricoeur magyarázza el nekünk azt is, hogy mi a különbség a megértés és megismerés között. A megértéshez akkor jutunk el, ha azt nem distancia teremtésként fogjuk fel, hanem a megértés előtt hiányolt és hiányzó közelség létrehozásaként, nem elhatárolásként, hanem megosztásként. A megértés tehát metatermészetű, míg a megismerés nélkülözi azt. “A megismerés számára a metatermészet a megismerésen kívül áll, a “meta” megalapozza a megismerést azzal, hogy szabatos módszertant, tudományelméleti, logikai alapokat nyújt.” Így tehát levonhatjuk a konklúziót, miszerint e két fogalom egymással ellentétes: míg a megértés önmaga hozza létre metodológiáját, és nem előzi azt meg metodológia, célja pedig maga a megértés eseménye, a megismerés az csak kezdetleges megközelítése egy irodalmi műnek, valójában felszínes, nem megalapozott és nem mély ismereteken alapul.

Számomra elsődleges volt megérteni Gertrud karakterét, nem pusztán megismerni. Kitérőt kell azonban tennem Heidegger felé, aki nélkül talán soha nem jöttem volna rá arra, hogy Gertrud hogyan veszti el Da-sein-ját. Hiszen rendelkezett egyetlenséggel, ez evidens, egy egyetlenség nélküli embert, illetve asszonyt Hamlet sem tudott volna oly odaadóan tisztelni és szeretni, és a drámának sem volna értelme, ha Gertrud pusztán átlagos figura lenne, nélkülözve azt a különlegességet, mely őt az átlag fölé emeli mint anyát és mint nőt. Gertrud tragikuma pontosan Da-sein-jának teljes elvesztésében áll. 

Martin Heidegger (1889-1976), aki éppen olyan gyönyörűen tudta megragadni a szerelem fogalmát (“szélben állás”-nak nevezvén), mint amilyen keményen minősítette a Da-sein nélküli, az időbeliség, tudatosult egyetlenség nélküli, kairosz nélküli tömegembert. Heidegger nagysága, amint azt Bókay Antal is méltatja, tulajdonképpen abban rejlik, hogy meghozta a második kopernikuszi fordulatot Kant után a  filozófiába, azáltal, hogy az addigi episztemológiai irány mögé hatolt, feltárva annak ontológiai alapjait. Heidegger a “Hogyan ismerünk meg?” kérdés helyett, a “Mi a létmódja annak a létnek, amely csak a megismerésben létezik?”- kérdést teszi fel. (Bókay, i.m: 289.)

Ha Heidegger által próbáljuk meg interpretálni Gertrudot, valamint a gertrudi létkérdés mozgatórugóját kutatjuk, olyan egyszerű igazságokkal szembesülünk, mint például azzal, hogy Gertrudot a dráma kezdetekor már nem motiválja a létkérdés. Feltehetőleg, míg Hamlet apjának felesége volt, igencsak motiválta, a darab kezdetekor viszont, már lemond annak kutatásáról, hogy mi is az ő szerepe a világban, talán egészen addig, míg fia “lelke mélyébe” nem fordítja szemét.

Gertrud akkor döbben rá saját Da-sein-jának elvesztésére, mikor végre egy olyan emberrel beszél, akinek van Da-seinja, azaz fiával. Claudius a rosszul értelmezett Da-sein- birtoklója, és erkölcs-mentes is egyben. Hamletet viszont a létkérdés éppen ezért kezdi el motiválni. Tudnia kell anyját ki rontotta meg. “A sajáttá lett lét a Da-sein”, a nem saját lét pedig a das Man, az akárki. A Da-sein, a tulajdonolt lét, tudatában kell legyen önmaga nem létének, véglegességének, mert a lét csak így lehet sajátja. Ezért a jelenvaló-lét lényeges eleme, alkotója…” A modernitás hermeneutikájának igazi megteremtője Friedrich Schleiermacher, (1768-1834) ő dolgozta ki a premodern hermeneutikát, melynek két szegmense fontos: az addigi regionális hermeneutikát egy univerzális hermeneutikává alakította Ricoeur szerint (1981. 43-45), a másik szegmens pedig a hangsúly áttétele a megértésre. Mivel a premodern időszaka az intézményesített irodalomtudomány megszületésének a kora, Scheliermacher, Droysen és Dilthey munkássága a lényeges. Schleiermacher szerint:

A kanti kritika kopernikuszi fordulata a lét és az ismeret viszonyát megfordította, és az ismeret átfogó összefüggésrendszerének vizsgálatát a lét meghatározása elé helyezte. Schleiermacher Kunstlehréje kanti fordulat a hermeneutikában. Előtte ugyanis az egyes interpretálandó szövegek kapcsán alakultak ki teóriák, értelmezési elképzelések, Schleiermacher viszont megfordítja ezt a logikát, és az értelmezési tevékenység egyes szövegektől és szövegtípusoktól független általános elveit dolgozza ki.

Munkássága óta az a romantikus gondolat húzódik meg a szövegértelmezés mögött, mely szerint minden értelmezés a kreatív zseni tudatának köszönhető valamint, hogy a megértés szisztematikus is kell legyen (ez utóbbi kritikai vonás), mert a rendszert és az individuumot egyszerre kell tükrözze. (bőv. lásd Bókay, i.m: 75-115.)

Visszatérve Heideggerre, bár Husserl és Nietzsche ellentétei voltak, ugyanúgy az egzisztencialisták, és ő maga tagadta is az egzisztencializmushoz való kötődését,  filozófiája mégis maga az egzisztenciálontológia. A Lét és idő első paragrafusának kezdő mondata: “a lét kérdése ma feledésbe merült, noha korunk haladásnak véli, hogy ismét elfogadottá vált a metafizika.”(1927.87.) Saját filozófiája a metafizika hagyományával szemben lép fel, szükségszerűnek tartja, hogy feltárja a metafizika lényegét. Mi tehát a metafizika és mi a létkérdés újrafeltevése, mely egy posztmodern filozófia alapjává válhat?

A metafizika elleni fellépés több- modern és posztmodern- filozófiai rendszer jellemzője.

A modern filozófiái, például a pozitivizmus számára azonban a “metafizikai” a szak-

tudományos leírásba beépíthetetlen kategóriák, terminusok, referencia nélküli szavak

használatát jelentette, azaz döntően tudományfilozófiai, módszertani volt.

A posztmodern filozófusai (Pl. Nietzsche, Derrida, Heidegger) számára a metafizika

ennél sokkal többet, egy sajátos filozófiai diskurzust jelentett, mely a kiteljesedett

görög filozófia (elsősorban Platón és Arisztotelész eszméinek) következménye.

Gertrud számára létkérdés a királyhoz való tökéletes alkalmazkodás, az egyértelmű instrumentté válás, miközben abszurd mód, saját szabad választásának éli meg az új házasságát, mely tönkreteszi.  Gyengének, felszínesnek mutatkozik, döntésképtelen, és valójában nincs szabad akarata. Ösztönei eltompultak, csak visszhangozni tudja Claudius szavait, hogy fia ne menjen Wittenbergába, vagy, hogy menjen Angliába. A negyedik felvonás, ötödik színében kötelességének érzi megvédeni férjét Polonius megölésének vádjától, (329.) amikor a Fortinbras-párti dánok betörik az ajtót, és Claudius életére törnek. „Nem általa”—halt meg a főkamarás, mondja. Ezzel a  lehetőségét is elveszi annak, hogy férje méltán megbűnhődhessen gonosz tetteiért.

Gertrud nem áldozat, ő pusztán a  körülmény. Shakespeare általa gerjeszti végig a konfliktust. Keveset beszél. Anya és fia kerülik az őszinte beszédet a darab közepéig, akkor is csak Polonius mesterkedése során találkoznak és beszélnek is négyszemközt. A palota világában az emberi kapcsolatok alapvetően fertőzöttek: gyanakvás, egymás meglesése, rejtőzködés, fortély és félelem jellemzi, mely tükrözi azt az erkölcsi válságot, ami úrrá lesz Helsingőrön, az öreg király halála után.

Hamlet teljes joggal kérdőjelezi meg Gertrud erkölcsi tartását. Gertrud fő bűne, hogy nem gyászolta meg Hamlet apját, nem mutatott elegendő szerelmet iránta. Egy hónap leforgása alatt már feleségül is ment Claudiushoz. Milyen ember képes ilyesmire? Miféle anya és miféle nő? 

Első olvasatra szembetűnő ellentét feszül a két világ között: Claudius-Gertrud világa a látszatvilág, Hamlet világa az igazság magánya. 

                 A királyné ugyanúgy hasonulást, a látszatvilághoz való idomulást kíván, ha másképp nem megy – kompromisszumok révén. Hamlet erkölcsi érzékenységének első megnyilvánulása az elvárások erkölcsi visszautasítása, a “látszik-ot nem ismerek” határozottsága, a belső ember szilárdsága.

A hermeneutica sacra-t mellőzve, ez az értekezés pusztán a filozófiai hermeneutika egyes részeit használja fel a négy nagy tragédia női karakterábrázolásának megértése céljából, valamint a hitviták csapdáinak elkerülése végett.

Bűnös-e Gertrud vagy ártatlan? Meddig bűnös és mely részektől felmenthető? Mi a fordulópont a karakterábrázolásában? Mikor nő fel a Hamlet által folyamatosan sugallt anyaképhez a vergődő nő? Mikor válik ismét régi anyai mivoltához méltó anyává, és csak másodsorban királynévá?

       D. K. C. Todd szerint Hamlet anyja ellentmondásos. Dualitás jellemző rá: egyik része az öreg Hamlethez ment hozzá, másik része Claudiushoz. Ezért is foglalkoztatja annyira Hamletet az anyja, mikor az apja méltó meggyászolása lenne a legfontosabb, azt követően pedig saját új világa behatárolása és újbóli felépítése régi értékrendje szerint. 

Mi is az igazság? Ki látja az igazságot? Talán Hamlet, vagy talán még ő se? Bradley  a Shakespearean Tragedy, Hamlet, Othello, King Lear, Macbeth-ben, Gertrudot roppant “sekélyesnek”, helyenként “unalmasnak”, kéjvágyó, “puha állati természettel” felruházottnak tartja, amivel nem értek egyet.  Ez azt jelentené, hogy Gertrud egy gondolkodni nem tudó, de nem is akaró, pusztán ösztönei által vezérelt ostoba nő. Véleményem szerint azonban figurája ennél sokkal komplexebb. Aki Poloniusnak a második felvonás második színében, (279.) azt mondja: “Több tartalom, kevésb mesterkedéssel!”, vagy ugyanitt (278.) amikor Claudius Hamlet rossz hangulatának okáról kérdezősködik, azt válaszolja, világosan látván a helyzetet, “félek, hogy az nem más, mint derék, / Atyja halála, s gyors nászunk reá”—az nem lehet ostoba.

Keveset beszél és elhallgat dolgokat. Nem adja ki Hamletet Claudiusnak. A 3. felv. 4. színében való beszélgetésükről nem számol be, csak Polonius haláláról. Ugyanúgy elképzelhető, hogy meghallja Claudius és Laertes Hamlet megölésére vonatkozó terveit, (4. felv, 7. szín, 334.) mint ahogy felfigyel arra is, amikor férje, mindenki szeme láttára, a királyfi sikerét megjutalmazva, a pohár borba ejti a méreggel teli gyöngyöt,–de nem beszél róla. Ösztönösen megérzi a bajt. Az egérfogó jelenetet nem reagálja le, de magához hivatja fiát: “ Hamlet nagyon megsértetted atyádat.” (3 felv. 4 szín, 312.)

“Anyám, nagyon megsértetted atyámat.”—válaszolja Hamlet. Itt indul el az a megtisztulási folyamat, melynek végén, Gertrud cselekedetei révén eddig abszurdnak ítélt figurája, a számonkérés purgatóriumát megjárva, klasszikusba vált át. Bűnös-e Gertrud vagy ártatlan? Ez a jelenet kulcsa. 2017-es tanulmányában, Character analysis: Gertrude in Hamlet Tamara Tubb a következőképpen fogalmaz:

 “Unlike her male counterparts, Gertrude does not have any soliloquiess and is therefore denied the opportunity to present her inner thoughts and feelings to the audience. For these reasons, the true nature of her character and motivation is ambiguous.”

Mivel Gertrudnak nincs megnyilvánulási lehetősége, sem monológ formájában, sem a közönséggel nem tudja közölni belső érzéseit és gondolatait, a valódi karaktere rejtve marad, motivációi pedig kétértelműek. A British Library cikke szerint Gertrud morális feléledése akkor történik, mikor Hamlettől megtudja, hogy férjét megölték.

Gertrud figurájának piramis- szerű építkezésében, a harmadik felvonás negyedik jelenete a csúcs, mert itt következik be az igazsággal való szembenézéssel, a lelki megtisztulás. A jelenet egy “hebehurgya véres tett”, Polonius megölésével kezdődik, melyre Hamlet azzal reagál, “véres biz ez, majd oly gonosz anyám, mint/ Megölni a királyt, s öccsével élni”  A királyné nem érti az utalást: “ Királyt megölni?”, majd felteszi fiának a kérdést: “ Mit tettem én, hogy nyelved ily gorombán,  / Mer rám zajongni? “ What have I done that thou dar’st wag thy tongue/ In noise so rude against me?” (Hamlet, Arden 3.4: 316. l: 38-39)

Nem érti a vádakat. Már elvesztette tiszta látásmódját, mint ahogy királynői méltóságát is fia szemében. Viszont ösztönösen érzi Hamlet csalódottságát, mely feltámasztja anyai ösztöneit, és fia iránti szeretete kétségbeesésbe csap át, mikor Hamlet azt mondja: “így elmehábor, sem tevé soha,/ rabbá az érzést,/ hogy választani/ épen ne tudjon, ily különbözőkben.” (…) “ S az ész a vágyak kerítője lesz.”

A lelkiismeret mardossa:

 “Ó, Hamlet! Ne beszélj.

 Lelkem mélyébe fordítod szemem,

Hol több olyan folt árnya látszik,

 Amely, soha ki nem mén.”

“O Hamlet, speak no more

Thou turn’st my eyes into my very soul,

And there I see such black and grained spots

As will not leave their tinct.” (Hamlet, Arden. 3.4: 316, l: 88-91.)

Gertrud nem védi magát, emészti ugyan a bűntudat, de mivel nem látja “lelke foltját”, csak azt érzi, hogy vétkezett fiával szemben. “Ó, ne mondd tovább! / Fülembe mint tőr hatnak szavaid, / Ne többet édes Hamlet.”  “O speak to me no more./ These words are like daggers enter in my ears./ No more, sweet Hamlet.” (Hamlet, Arden 3.4: 316, l: 94-96.) Mivel a bűncselekményt nem ismeri, tehát bűnrészes se lehet. Ennek bizonyítéka az, hogy az egérfogó jelentet sem érti, míg Claudius magára ismer benne, feláll és elhagyja a színteret. Mi hát az igazság? Ki látja az igazságot? Talán Hamlet vagy talán még ő sem?

   Az abszurd helyzetet Gertrud maga teremtette saját maga számára. Mikor igent mondott Claudiusnak, egyben igent mondott az abszurdra is. Tudta jól, hogy fia számon fogja kérni döntését, hogy nem természetes mindaz, amit cselekszik. A “természetes” szerelmet felcserélte a “természetellenessel”, az igazi királyt lecserélte a “váz királyra” s mindezt nem tudatosan, pusztán ösztönei által vezérelve. Arról nem bizonyosodunk meg ugyan, ahogy Hamlet sem, hogy Gertrud tudott-e a gyilkosságról is és csak eljátssza, hogy ártatlan, vagy pedig a kapuzárás előtti pánik, az öregedő nő utolsó szexuális fellángolása vette rá, hogy a trónért epekedő nála fiatalabb Claudiushoz kösse életét. Ezt bizonyítja az is, hogy a szellem soha nem vádolta gyilkossággal, csak vérfertőzéssel. Claudius agyafúrtságát nem érzi, mert morális értelemben vak. Azért nem láthatja a szellemet, mert a bűn már megfertőzte.

Nem látja a szellemet, tehát nem láthatja saját bűneit sem. Feltámadott lelkiismerete viszont az őrület határára kergeti, de a szellem újra megjelenik, és óva inti Hamletet: “Nézd anyádon mily rémület ül, / ó lépj közéje, s vivó lelke közzé:/ Minél gyöngébb a test,/ a képzelet/ annál erősbben működik.” “But look, amazement on thy mother sits. / O step between her and her fighting soul.” (Hamlet, Arden: 317. l: 112-113.)

Hamlet a “hogy van asszonyom”—mal visszarántja Gertrudot a valóságba. A királyné magához tér, anyai érzései újra fellángolnak szívében, melyek az aggódásnak adnak hangot: “Ó, jajj! Te hogy vagy? / Ki puszta űrbe függeszted szemed, / S beszédbe állsz a testnélküli léggel? […] Ó édes fiam! / Önts lángoló agyrémeid hevére, / hűs béketűrést.” “Alas, how is’t with you, / That you do bend your eye on vacancy,/ And with th’incorporal air do hold discourse? […] O gentle son, / Upon the heat and flame of thy distemper/ Sprinkle cool patience.” (Hamlet, Arden 3.4: 317, l: 117-124.)

Shakespeare négyszer is említi, hogy Hamlet wittenbergi diák volt, s azt is tudjuk, mennyire vissza akart menni Lutter városába. Nincs olyan Shakespeare dráma, ahol ilyen hangsúlyozott volna a főhős egyetemi háttere. Igazat adhatunk Fryenak, amikor a királyné “gyóntatásának” jelenetét, a protestáns egyetemes papság elvének megnyilvánulásaként fogja fel. 

A mű, e talán legdrámaibb jelenete szemléletesen példázza, hogy az első protestáns évszázad végén, hogyan is működött a minden hívő papságnak elve. Hamlet, a beavatott művész, a látnok, itt egyúttal “szent” ember: pap, legalábbis a szó protestáns értelmében. Érdemes megfigyelni azt a folyamtot, ahogyan Hamlet eleinte, bűnei meglátására akarja rávenni anyját. Kérdései záporában kulcsszó lesz a szem. “Van szemed?”—kérdezi többször is.

(Fabiny Tibor, Ó, az én próféta lelkem, 10.)

Gertrud szeme felnyílik, már nem “áltatja lelkét”, a “csalóka írral”, hogy Hamlet “őrültsége” és nem “saját bűne” beszél. Itt változik meg Shakespeare karakterábrázolása, s nyeri vissza a királynő, klasszikus jegyeit.

“Elhidd, ha szó lehelletből leszen,

             S lehellet életből: nincs éltem arra,

             Hogy kileheljem a mondottakat.”

Megígéri, hogy teljesíti Hamlet kérését, és kerülni fogja a Claudiussal való érintkezést. Ahogy kezd rátalálni a Da-seinjára, úgy emelkedik fokozatosan, a fia által megtapasztalni vágyó, pozitív anya-kép felé.

A negyedik felvonás 7. színében (334.), pont annak a jelenetnek a végére érkezik, melyben Claudius és Laertes megbeszélik Hamlet megölésének részletes tervét, mely olyan “véletlennek ígérkezik”, hogy Claudius szavaival, “ még anyja is kimenti, vak—esetnek,/ tartván cselünket.”

Nem tudni, hogy az Ophélia halálhírét hozó Gertrud hallotta-e mindezeket vagy sem, de felfigyel arra, amikor Claudius mindenki szeme láttára, elismerése jeléül, túlzottan is nyilvánosan, a méreggel teli gyöngyöt Hamlet poharába teszi: 

Király:” Megállj! Bort adjatok.

Hamlet, ez a gyöngy a tied, fogadd,

Egészségedre—nyújtsátok oda.”

(5. felv, 2.szín, 354.)

“Hadd végzem e döfést, tedd félre addig”—mondja Hamlet, de Gertrud elkapja a mérgezett borral teli poharat. “Ez a királyné áldomása , Hamlet,

                                Szerencsédre iszik.—vagyis, érted iszom!”

                                “ Here, Hamlet, take my napkin, rub thy brows.

                                The Queen carouses to thy fortune” ( Hamlet, Arden. 5.2: 330, l: 294-295)

Claudius hiába szólítja fel “Gertrud ne igyál!”, az eddig mindig engedelmes, szófogadó királyné, először mond ellent, a darab folyamán, szabadon dönt, saját akarata szerint.

“Iszom, bocsásson meg, uram király.”  “I will, my lord, I pray you pardon me.” (Arden, 5.2: 330, l: 297.) Még anyai gondoskodással, megtörli fia arcát, majd összeesik. A király azt állítja, hogy a vér látványától ájult el, de Gertrudnak még van annyi ereje, hogy figyelmeztesse fiát:                     “ Nem, nem: az ital, 

                                                     Az ital—ó, édes Hamlet— az ital,

                                                      Az ital: megmérgeztek.”

 Ezzel adja tudtára, hogy életére törnek, de egyben az anya gyermekével szembeni végtelen szeretetét is sugallja, “édes Hamlet”—nek szólítván, halála előtt is, utolsó mondatában, Claudiust igazolva, aki a negyedik felvonás hetedik színében, (333.) azt mondja róla, hogy “él-hal fiáért”. Ha Shakespeare nem írja meg ezt a fordulatot a drámában, hogy Gertrud megissza a mérgezett italt Hamlet helyett, teljességgel értelmét vesztené a hamleti anyja iránti aggodalom, és talán a dráma egésze is. Azzal, hogy Gertrud kiissza a fiának szánt méreg poharat, visszahozza Hamlet régi anya-képét. Gertrud halálában nyeri el azt, amit életében elveszített: a valós identitását, mely a figura pozitív felemelkedését jelöli. A darab végén, a Dasein újra tudatosított formája másként hat, mint a Dasein filozófiája önmagában: Gertrud ezzel a tettével, végérvényesen elkülönül a Claudius féle gonoszságtól, és megmarad anyának.

Felhasznált irodalom: Shakespeare Complete Arden Edition. Bloomsbury: 2011.

Shakespeare Összes. Helikon. 1976

Fabiny Tibor: Ó, az én próféta lelkem

Barbara B. Stern, Deconstructive Strategy and Consumer Research: Concepts and Illustrative

 Exemplar Journal of Consumer Research, Vol. 23, No. 2 (Sep., 1996), pp. 136-147

Paul Ricoeur in Bókay Antal, Irodalomtudomány a modern és posztmodern korban (Budapest: Osiris, 2001): 283.

Shares
scroll to top