Vajon úgy éljük-e az életünket, hogy azt bármikor büszkén és őszintén vállalni tudjuk mások és önmagunk előtt? Számot tudunk vetni a hibáinkról? Ha vétkeztünk, szembe tudunk-e nézni tévedéseinkkel? S képesek vagyunk ezáltal tanulni és épülni belőle, jobb emberré, másokkal szemben megértőbbé válni? Tudunk-e haladni ezen az úton, s tudjuk-e egyre jobban szeretni a családot, hazát, vagy akár az egész emberiséget?
Vagy félünk szembenézni saját magunkkal és inkább azt hazudjuk magunknak, hogy mások felelősek a bajainkért, miközben egy páncélt próbálunk magunk köré építeni? Sziklaszilárdnak mutatkozunk, holott tudjuk, hogy a kemény váz alatt recseg-ropog az ingatag önképünk?
Hogyan tudnánk szembenézni azzal, ha tárgyiasulna, megelevenedne előttünk az a személy, akire bűntudattal gondolunk? George Orwell 1984 című világhírű negatív utópiájában, a 101-es szobában minden embernek az a személy, tárgy vagy állat jelenik meg, akitől vagy amitől a legjobban fél. Kicsit hasonlóan borzongatóan, de a rettegés és megtörés célja helyett a félelemmel szembenézés a lelki épülés lehetőségét is magában rejti a Stanisław Lem Solaris című könyvében leírt utazás, ahol a bűntudattal és bűneinkkel kell szembenézni az űrben található Solaris plazmaanyag közelében. Mit lehet ezzel kezdeni? Szembenézni vele, elismerni a bűneinket és hibáinkat, vagy az öngyilkosságba menekülni? A döntés az utazó kezében van. Persze csak annyira tartja a saját kezében, amennyire erős a lelki tartása, amennyire döntést bír hozni a jövőjét illetően.
A Solaris című tudományos fantasztikus könyvből három film készült. Az első, szovjet film a leginkább könyvhű, s a történetet a tudomány oldaláról meséli el. A harmadik, egy amerikai film Steven Soderbergh rendezésében, mely a szerelmi szálat ragadja ki a történetből. A kettő között jelent meg az elsőhöz hasonlóan szovjet, Andrej Tarkovszkij által rendezett film, mely a lélek, a bűnbánat és a lelkiismeret érzékeny témakörét járja körül a sci-fi keretei között. Tarkovszkij maga is rendkívül érzékeny ember volt, aki a filmet a szó legnemesebb értelmében filmművészetként értelmezte, és sajátos formai nyelvvel dolgozott. Nem értett egyet a már a filmtörténet kezdeteikor népszerűvé vált Eisenstein-féle montázstechnikával, vagyis a vágások által új jelentést adó, és a különböző beállításokat összeütköztető eljárással. Helyette kevesebb vágással, több merengésre teret adó jelenetekkel az időt szerette volna a filmjeiben megörökíteni, megragadni. Ezáltal történetei jelentősen lassabbak, mint a mai, hollywoodi, olykor őrült sebességgel rohanó filmek. Filmjei közhelyektől mentesek, igazán mély gondolatokat tartalmaznak, de ezek a mélységek az esetek többségében nincsenek közvetlenül kimondva, ehelyett a nézőt késztetik gondolkodásra, hogy a befogadó ítélje meg egy adott cselekmény vagy párbeszéd erkölcsiséget vagy mondanivalóját. A Solaris című film nem követi hűen a könyv tartalmát, s leginkább a film vége felé, az utolsó jelenetekben éreztem úgy, mintha Tarkovszkij teljesen a sarokba dobná a könyvet, s leszűrné a történet tanulságát a saját világszemlélete alapján.
Mi emberek olykor hajlamosak vagyunk oly nagyra tartani magunkat, hogyha megértettük a világ egy kicsiny szeletét, legyen az közgazdaságtan, irodalom vagy épp mérnöki tudomány területe. Viszont ha belegondolunk abba, hogy a világegyetem milyen hatalmas, ráeszmélhetünk arra, hogy mi ebben csak egy parányi babszem vagyunk a Földünkön. Körülvesz minket a végtelen univerzum, mégis vajmi keveset tudunk róla. De ha nyitottak maradunk arra, hogy több ismeretet szerezzünk a világegyetem működési mechanizmusáról, tulajdonságairól (s ezt a megszerzett tudást nem csak a saját mohóságunk kielégítésére használjuk), az mindenképp hozzáadhat egy követ az emberiség épüléséhez.
A történetben ilyen lehetőséggel kecsegtet a Solaris megismerése. Ebben a történetben a kutatók ezt az űrben lebegő plazma-anyagot évtizedek óta tanulmányozzák, s e cél érdekében egy külön tudományágat dolgoztak ki, a szolarisztikát. De az utóbbi időben nem haladnak előre vele, stagnál a szolarisztika, a vizsgálatoknak nem találják az újabb ösvényeit. Így a főszereplőt, Chris-t küldik fel az űrállomáshoz, hogy írjon jelentést: érdemes-e egyáltalán folytatni ezt a kutatást?
Egy fizikus azt mondta egyszer, hogy a világegyetem működését nem akadályozzák az emberi gondolkodás és tudás korlátai. Az a tény, hogy a Solaris szembesíti a közelében levő embereket a saját bűneikkel, vajon gonosz tett a részéről? Hiszen ezt a kínt nem mindenki képes elviselni, s olyan is van, aki végül az öngyilkosságba menekül. Ugyanakkor lehet áldásos tett is, hiszen ezáltal válhat az ember szabaddá. Bűnei megbánásával felszabadulhat annak terhei alól, újra szabadon élhet, s lehetősége nyílik egy őszintébb jövőre. A hívő emberek ismerik ezt, a katolikusok például a gyónás szentségében hasonló lelki feloldozásban részesülnek. Bizonyos értelemben gyónás ez az utazás is. A kérdés az hogy Chris maga fel van-e készülve erre az utazásra? Vajon fel lehet készülni egy ilyen utazásra? Vajon mi képesek lennénk-e kitárni a lelkünket, hogy bűneinket feldolgozzuk, túléljük és tanuljunk belőle? S nem csak az egyén szintjén, de fel van-e a készülve egy nemzet, vagy akár az egész emberiség egy ilyen gyónásra? Radnóti azt írta: „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép” Valóban tudjuk, miben vétkeztünk? Valóban kibékültünk a lelkiismeretünkkel? Be tudjuk-e fogadni a másik embert, s magát a világot is a maga tökéletlenségével? Képesek lennénk-e befogadni Isten érkezését?
A Solaris nem emberi teremtmény, ezért nem is emberi mércével mér. Lehetséges, hogy fejlettebb értelmi és érzelmi intelligenciával rendelkezik, mint a nála esendőbb emberek. Nem lehet tudni, hogy ez egy eleven lény, vagy csak egy furcsa, hallucinogén látomásokat okozó anyag – nem derül ki teljesen egyértelműen. A hangsúly a tudományról az emberi belsőbe helyeződik át, így a tudomány is emberi léptékűvé válik, emberi mércével lesz mérhető. A történelem során leginkább a huszadik században tapasztalhattuk, hogy milyen az, amikor a tudomány elszakad az emberi erkölcstől, s a tudósok nem, vagy rosszul mérik fel egyes találmányoknak az emberiségre gyakorolt potenciális negatív hatásait. Ilyen értelemben tehát emberi léptékű a történet, hisz a tudományos fejlődésről áttevődik a hangsúly a belső fejlődés lehetőségeire és korlátjaira. Lehetséges, hogy előbb az embernek kell megtisztulnia, hogy végre emberi dolgokat kutathasson és alkothasson. Így végül a fő kérdés már nem is az, hogy érdemes-e folytatni a szolarisztikát, hanem hogy képes-e Chris emberségesebb emberré válni. S már nem is számít, járt-e egyáltalán az űrben?
Írta: Habib Dániel
Forrás:
Andrej Tarkovszkij (1972): Solaris, film
Andrej Tarkovszkij (2002): A megörökített idő, Osiris, Budapest
Képek forrása:
https://cultura.hu/szub-kultura/andrej-tarkovszkij-vilaga/
Solaris c. film