Close

Amikor Kant pofára esik Shakespeare-nél

Shakespeare kritika

Péterfy Orsolya Laura

“Immanuel Kant (1724-1804) azt állította, hogy az erkölcs legfőbb alapelve az ésszerűség normája, amelyet ő “kategorikus imperatívusznak” nevezett el. Kant a KI-t objektív, racionálisan szükséges és feltétlen elvként jellemezte, amelyet mindig követnünk kell, bármilyen természetes vágyunk vagy hajlamunk ellenére, amely ennek ellenkezőjére irányul. Kant szerint minden konkrét erkölcsi követelményt ez az elv igazol, ami azt jelenti, hogy minden erkölcstelen cselekedet irracionális, mert sérti a KI-t. Más filozófusok, például Hobbes, Locke és Aquinói is amellett érvelnek, hogy az erkölcsi követelmények a racionalitás normáin alapulnak. Ezek a normák azonban vagy a racionalitás instrumentális elvei voltak a vágyak kielégítésére, mint Hobbesnál, vagy külső, az ész által felfedezhető racionális elvek, mint Locke-nál és Aquinóiaknál. Kant egyetértett számos elődjével abban, hogy a gyakorlati ész elemzése feltárja azt a követelményt, hogy a racionális cselekvőknek instrumentális elveknek kell megfelelni. Ugyanakkor azzal is érvelt, hogy a KI-nak (egy nem instrumentális elvnek), és így magának az erkölcsi követelménynek való megfelelés mégis kimutatható, hogy a racionális cselekvőképességhez elengedhetetlen. Ez az érvelés azon a markáns tanításán alapult, miszerint a racionális akaratot autonómnak, vagyis szabadnak kell tekinteni abban az értelemben, hogy az őt kötő törvény szerzője. Az erkölcs alapelve – a KI – nem más, mint az autonóm akarat törvénye. Kant erkölcsök filozófiájának középpontjában tehát az észnek egy olyan felfogása áll, amelynek hatósugara a gyakorlati ügyekben messze túlmutat a szenvedélyek hume-i “rabszolgáján”. Sőt, ennek az önirányító észnek a jelenléte minden egyes emberben Kant szerint döntő indokot szolgáltat arra, hogy minden egyes embert egyenlő értékkel rendelkezőnek és egyenlő tiszteletet érdemlőnek tekintsen.”

A Stanford Encyclopedia of Philosophia honlapján az alábbi címmel jelent meg: Kant’s Moral Philosophy (First published Mon Feb 23, 2004; substantive revision Thu Jul 7, 2016) de mindez ismeretes mindenki számára aki vajmi keveset is de tanult filozófiát, mint ahogy Erdélyben a középiskolások jelentős része. 

Lássuk hát hogyan lép működésbe a kategorikus imperatívusz, megállná-e a kanti idea a helyét Shakespeare esetében, vagy sokkal inkább kerül az erkölcs önnön cáfolatának tárgyává, vagy éppenséggel önnön birálójának kategóriájaként jelenik meg a Hamlet-ben, ahogy a gúny tárgyává lesz a komédiákban (lásd Sok hűhó Semmiért, Ahogy tetszik).

Egyetlen jelenetet ragadunk ki a tragédiából, melyet az olvasók általában Hamlet szerelmi hűségeként emlegetnek, mikor a  sirban, Ophélia sirjánál (vagy a Q1 szerint “Hamlet a dán” sirba is ugrik) kijelenti, hogy szerette Opheliát. Kérdésünk a következő: rendelkezik-e Hamlet kategorikus imperativusszal egyáltalán, joga van-e ilyen kijelentést tenni, vagy már korábbi játékával minden hasonló jogtól önmagát fosztotta meg? 

Kezdjük hát az elemzést Northrop Frye-al. Mint ismeretes az ő könyve megkerülhetetlen a Shakespeare kutatók körében, oly nagyság, mint Kant maga a filozófia árjában.

“Ophelia says that Hamlet’s wooing has been “honourable”, and we gather later on that Claudius and Gertrude would have approved of the match and that Gertrude at least expected it. Polonius may be simply an obstinate ass, but it’s more likely that he’s rationalizing something, and that we have to add him to the Shakespearean fathers with grown-up daughters who won’t let go, except on their own terms. Laertes weighs in with a remarkably priggish speech about maidenly virtue, and Ophelia tells him, very politely and demurely, that he just might try to mind his own business and look after his own morals. “Oh fear me not”, snaps Laertes: sisters are not supposed to answer back. The point of this is, apparently, to establish Laertes as already suspicious of Hamlet.” (Northrop Frye, On Shakespeare, p. 91.)

Mindez magyarul annyit tesz: “Ophelia azt mondja, hogy Hamlet udvarlása “tisztességes” volt, és később kiderül, hogy Claudius és Gertrud jóváhagyta volna a frigyet, és hogy Gertrud legalábbis számított rá. Lehet, hogy Polonius egyszerűen csak egy makacs szamár, de valószínűbb, hogy valamit racionalizál, és hozzá kell őt is sorolnunk a shakespeare-i apákhoz, akiknek felnőtt lányai nem engedik el, csak a saját feltételeik szerint. Laertes feltűnően faragatlan szóhasználattal mérlegel a leányi erényről, mire Ophelia nagyon udvariasan és szerényen közli vele, hogy próbáljon meg a saját dolgával törődni, és vigyázzon a saját erkölcseire. “Ó, ne félj tőlem” – csattan fel Laertes: a nővéreknek nem szabad visszaválaszolni. Úgy látszik, ennek lényege valójában az, hogy Laertes már eleve gyanakvónak mutatkozzon Hamlet iránt”.

Mikor Hamlet a sirnal 40.000 testvér szeretetét felülmúlónak tartja saját érzéseit Opheliával szemben, érezhető a túlzás, mégha nem is gunyoros, de súlytalanok a szavak, Hamletnek már nem lehet hinni.

Shakespeare ha kortársa lett volna Kant-nak, elképzelhető, hogy részben tisztelője is lett volna, ám az is bizonyos, hogy az író kreativitása felülmúlta  a filozófus szellemi magasságait. Hogyan? Egyszerűen: Shakespeare az emberekről beszélt, az emberi lélekről, annak volt tanulmányozója, ahogy a hiányok, érzések, csalódások és újra fel-felismerések, a szerelem, az emberi kicsinyesség, a csalás és az örökös lélekörvény megfogalmazója, ahogy a komédiáiban oly szépen kidolgozta ezeket a lélektani tanulmányokat. Shakespeare remek színész lehetett, s mindaz amit a színpadon elsajatitott, szinte tanulmányokká nőtte ki magát irásaiban. Ha nem is tudnánk semmit a  pszichológiáról, Shakespeare-t olvasva rájövünk milyen is az ember, mily alantas vágyakhoz kötött, mennyire természetfelettinek véli magát olykor. A tragédiáiban pedig ennek a veszélyét dolgozta ki, a görög hybris mindig kiviláglik, s mindig tudjuk előre milyen következményekkel jár a hős esendősége. Nem Hamlet a representative man, nem is Macbeth, hanem az összes figura egyszerre támad fel olyan jelképpé, mely el kellene riassza az emberi ösvényen eltévelyedetteket, pedagógiai célzattal megirt darabok ezek. 

Mi lehet a mentség Hamlet számára?

A fizikai formát öltő kérdés a temető, ahol el tud beszélgetni a sírásókkal szemben az udvarral, mely lehetetlenné teszi az őszinte kommunikációt. A helsingőri látszatvilág helyett itt az őszinteség világával találkozik, amivel Hamlet is azonosulni tud, mert itt kimondásra találnak a titkok, mint amilyen az urak korruptsága vagy Ophelia törvénytelen eltemetése. (feltehetőleg katolikus volt.) A temetői jelenetben a sírásó magyarázza el Hamletnek az élet igazságát (újabb abszurd elem a tragédiában) mint ahogyan annak abszurd voltát is: „Az Úr meg kívül zúg, ha zúg és így nem az úré, én hazug sem vagyok benne, mégis enyém” (5.1.342.) Itt áll össze az arisztotelészi hármas egység az abszurd komponensek között a transzcendenssel: kell a hit, kell az isteni igazságszolgáltatás, ahogyan kell az erő is a sír megásásához, vagyis a lelki abszurdból való kitörési szándék. A királyfi saját választása volt eddig az abszurd, Ophelia halála a fordulópont, amikor már cselekvésbe lendül, tehát kitör az abszurdból. 

Az első felvonás második színében Hamlet „lelki szemével” érzi nemcsak a szellemet, de a bűnt is. Ugyanakkor még nem tudja a bűn elkövetőjét hideg logikával kezelni és nem tud viszonyulni a feltételezett bűnösökhöz. Túlterhelt lelke mindaddig nem lehet szabad, míg az igazságot ki nem deríti. Viszont, ha töprengései által cselekvőképtelenné válik, akkor éppen azoktól a kardinális jegyektől fosztja meg magát, amik őt férfivá teszik. Az abszurd az, ahol mindegy, hogy mi a cél, nemes-e vagy alantas, hogy férfi marad-e a férfi és nő-e a nő, hiszen az abszurd a lényeg, a helyzet, a zárt tér (elsősorban lelki értelemben). Ebben az esetben az abszurd dráma korai elemei: a helsingőri lelket nyomorító palota falai, melyek belső terében elvész a hamleti szabadságvágy, béklyóban találja magát a hamleti férfiasság, kifordul önmagából mind erkölcs, mind szellemiség. A bizonytalanság kerül előtérbe szemben a külvilággal, az emlékezés feledésével, mely még a királyi szerelmet is felborítja: a bitangot teszi meg félistenné és a halott, erkölcsös hőst ledegradálja egy leváltható férfivá, akit könnyen feledni és helyettesíteni lehet. Ezt a lelki rettenetet nem tudja Hamlet elviselni. Ez az a miliő mely kalodába zárja tisztesség érzetét, gúzsba köti tettvágyát, mintegy szimbolikusan kasztrálja. Ő maga is egyre bizonytalanabb, egyre kevésbé képes cselekvővé válni: a látszat-aktivitásból a valós tettek mezejére lépni. Az erkölcsös ember szembesülése ez a világ törvényeivel, de egy olyan világéval, ahol nincs még lelki értelemben vett szabadság sem. Így ígérete, melyet a szellemnek tett, újabb béklyót jelent számára.

Hamlet számára  a kategorikus imperatívusz szitja a bosszút apja halála iránt, azonban ugyanez az ember mintha skizoid lenne mikor a nőkről van szó, Ophelia számára csak játékszer, s bár tudja, hogy a lányt könnyűszerrel az erkölcstelen játékával az őrületbe kergetheti, a korabeli szokásoktól eltérően semmiféle tiszteletet nem mutat iránta már a lakomán sem, ahol szóviccekbe bújtatja erős szexuális vágyát, s ezzel kizárja  a lelki fejlődés lehetőségét teljességel. Ophelia ezt megérzi, nem tudatosul ugyan benne, mivel anya minta hiányában nem volt felkészülve a párkapcsolatokra, de érzi, hogy ez nem szerelem, s bár Hamlet rimekben páratlan esküdözések kiagyalója, tettekben mindent elkövet hogy a lányt elveszejtse. Lelki imperativusszal nem rendelkezik, s valójában a kategorikus imperativusza is igen gyenge lábakon áll, ha mindezt az öncélú játszmát megengedi magának, kérdés, hogy valójában ő mennyire szellemi vagy erkölcsös ember. Nyilvánvaló a kettő nem jár egymással, ki is zárhatja egymást, csak akkor értelmetlen az erkölcsi felhördülés Claudius iránt, ha a szerelmét kéje tárgyává tudja lefokozni. 

Na és itt jön Kant, aki szellemi magaslatokról nyilatkozik az emberi lélekről, s dobozokba varrja a lélek növekedését, racionalitása ketrecébe zárja, mintha  ő jobban tudná, olvasott elméje meg tudná határozni mi is az ember. De Shakespeare-nél ezt nem lehet meghatározni, Shakespeare folyamatos kérdéseket indukál és félbehagyott gondolatokat hagy az olvasóinak. Igy esett hát mikor Kant Shakespearrel szemben pofára esett. 

Felhasznált irodalom:

Hamlet– Arany János fordítása, Helikon, 1976.

Stanford Encyclopedia of Philosophia honlapján az alábbi címmel jelent meg: Kant’s Moral Philosophy (First published Mon Feb 23, 2004; substantive revision Thu Jul 7, 2016) 

Northrop Frye, On Shakespeare (Yale University Press: London, 1986.):  p. 91

Shares
scroll to top