Egy szép napos szombat reggelen, a világjárvány kellős közepén hasgörcsökre ébredtem. A családi kupaktanács vakbélgyanút vélelmezett, ezzel kórházba kell menni, nincs mese! Eddig jól átvészeltem a járványt és most bele a közepibe?
Zsúfolt folyosókon láttam magam hirtelen, ellátatlan fertőző betegek körében, órák hosszat várva a soromra, ahogy ezt az álközösségi média folyamatosan sugallja.
Minden belső tiltakozásom dacára délben – beutaló nélkül – besétáltunk a János kórházba, ott átadtak az ügyeletes orvosnak, és máris elzáródtam a külvilágtól. A sebészeten rögvest kaptam egy ágyat, elvégezték az ilyenkor szokásos vizsgálatokat, és délutánra nemcsak a diagnózis volt meg – súlyos, heveny vakbélgyulladás –, hanem a terápia is: azonnal műteni kell! Este hétkor már a műtőasztalon feküdtem, sikerült a stábot, három orvost és két szakasszisztenst összeverbuválni, és a rozzant János kórházban a kor legmodernebb eljárásával, a laparoszkópossal secperc alatt kiszedték belőlem a rosszalkodó appendixet.
Persze csak én gondoltam, hogy pillanatok alatt, mert hogy nem érzékeltem semmit a gondos orvosi háttérmunkából. Éjszaka a nővér kétóránként felébresztett, rám mosolygott, vasárnap éheztettek, hétfőn hazaengedtek. Azóta túl a lábadozáson, jelentem, egészségesnek érzem magam.
A kórházban szemlélődtem, beszélgettem és gondolkodtam az egészségügyre nehezedő feladatokon. Jelen esetben adva van egy százhúsz éve épített és nyolcvan éve halogatott, felújításra váró pavilonos kórházstruktúra. A belbudai lankákon sok hektáron elterülő egészségügyi monstrum. Nem véletlen fájt rá Gyurcsányék foga hatalmuk teljében, külföldi befektetőknek szánták az amortizált kórházat, villaparkot vizionálva a helyére.
Ez lett a sorsa a diliháznak, a svábhegyi gyermekkórháznak, ezt szánták a Sportkórháznak és még több tucat intézménynek, bezárás, értékesítés, magánosítás, külföldi tőke bevonásával. A 2007-es kórháztörvény harmincöt kórház bezárásáról és tizenhatezer ágy megszüntetéséről rendelkezett. A személyzetet szélnek eresztették. A János megúszta. Mára belőle lett az Észak-Közép-budai Centrumkórház, amelynek felújítására és bővítésére már kiírták a közbeszerzést. A János állami kórház, így a főváros nem gáncsolhatja el a megújulást.
De addig is létezni kell valahogy! Az óriás kórtermekben plexiből egyágyas szeparékat alakítottak ki, az ágy, éjjeli szekrény, mint a minőségi német szabvány, mozgatható, állítható. Járvány van, ennek megfelelő a higiénia. Ottlétem alatt kétóránként mosott fel a takarítónő, az ételt fedett tálcán hozták. Nekem mindez új, hisz a magyar egészségügyet eddig csak lesajnáló nyilatkozatokból ismertem. Az biztos, hogy szombati napon egy német klinikán a hasfájásomra legfeljebb egy görcsoldó injekciót kaptam volna és a jó tanácsot, hogy jegeljem, aztán majd jöjjek vissza. Ha magánbiztosított vagy, másként állnak a kérdéshez. Tapasztalatból tudom.
Pandémia van, az orvosok, ápolók emberfeletti munkát végeznek, miközben a fertőzésveszélynek ugyanolyan kitettek, mint bárki más. A személyzettől tudom, hogy a válsághelyzeti ellátás érdekében oda „vezénylik” őket, ahol szükség van rájuk. Jól megszervezett rendszer ez. A forgatókönyv az operatív törzs kezében, és a kirendelés a kórházban ápolt fertőzöttek száma alapján történik. A kirendelés nem személyre szól, a szükséges kvótát, hogy hány embert kell mozgósítani, a kórházigazgatók kapják kézhez. Először az megy, aki önként jelentkezik, aztán azok, akik nem veszélyeztetettek vagy nem pótolhatatlanok. A hátországi betegellátásban maradottak pedig a frontvonalban dolgozók helyett is helytállnak, hogy az ellátás zökkenőmentes legyen.
Orvosnak, ápolónak lenni eskühöz kötött hivatás, nekik eszükbe sem jut a gyógyítás megtagadása. Az csak a beteg politikusi agyakban, és az általuk felhecceltek tudatában fordul elő.
Például Korózs Lajos agyában, aki Kásler Miklós miniszternek az Országgyűlés népjóléti bizottsága előtt tartott éves egészségügyi beszámolóját elégségesre minősítette. „Engem nem hatnak meg a színes prezentációk, táblázatok és diagramok – replikázott Korózs az ATV stúdiójában. – Az egészségügy romokban, a pánikkormány kapkod, a járványt sem tudják kezelni!”
Korózst csak az álmentősök beszámolója és a hamis statisztika hatja meg, a kamuvideó meg a kamuhír, úgy érzi, hogy politikai közösségét és a közvéleményt ezekről azonnal tájékoztatnia kell. Hiszen ezért választották meg.
A „szakértelem” nemcsak Korózson kérhető számon. Az ellenzéki képviselők egytől egyig nagy vehemenciával támadják a magyar egészségügyet, a járvány elleni védekezést, miközben egy, azaz egy darab orvosi végzettségű sincs közöttük, hacsak a független Hadházy állatorvost nem számítjuk ide. Naponta hangzik el szájukból a magabiztos politikusi szakértelem, legjobban az óvónő Bangónéét szeretem, amikor kioktatja a nemzetközi hírű onkológust orvosi protokollból.
Kásler orvosprofesszort történelemfilozófiai érdeklődése miatt nap mint nap éri karaktergyilkossági kísérlet, és emögött elsikkad a lényeg, hogy ő az, aki még a kilencvenes évek elején megalkotta és a WHO-nál is akkreditáltatta a Nemzeti Rákkontroll Programot. Sok ezer rákbeteg köszönheti neki gyógyulását. Az onkológiai ellátó szolgálat országos kiépítésével bizonyította szervezői rátermettségét. Nem véletlenül őt választotta Emmi-miniszternek a kormányfő ebben a ciklusban, amikor a nagy egészségügyi fejlesztéseknek van prioritása.
Persze, a járvány most felülírja a fejlesztési folyamatot, most egy ismeretlen kórokozóval kell megküzdeni. Embert, rendszert, kormányt próbáló kihívás, ellendrukkerek gyűrűjében. Nemcsak Korózs Lajos kamutudósításai keringenek a neten, ő és szivárványos elvtársai tudják jól, hogyan kell manipulálni, heccelni és bomlasztani a társadalmat. Mindig akad egy-egy önkéntes, aki elmondja a saját „igaz” történetét, az ellátatlanságról, a fejetlenségről, kapkodásról, elhalasztott műtétekről, a fertőzöttek és halottak számának emelkedéséről. Hiszen a járványügyi mutatók is ezt erősítik. Hozzátenném, mindenütt a világban.
Ezért meséltem el a saját, valóban igaz történetemet. Néha úgy érzem, csak azért lettem beteg, hogy mint egyszerű átlagpolgár tesztelhessem és első kézből, hitelesen beszámolhassak arról, milyen a magyar egészségügyi ellátás a koronavírus járvány idején. Tapasztalatom szerint megnyugtatóan jó.
Rab Irén
(A szerző történész)
Forrás: Magyar Hírlap