Szájukat leragasztva álltak a hölgyek és urak a plenáris ülésterem felső karéjában, hogy a kamerák számára jól pozicionálható képet mutassanak.
Lehettek vagy negyvenen, kezükben sebtében összetákolt papírlapot tartottak, magyar újságok fejléceivel. A papírlap keresztben vörös „censored” felirattal volt áthúzva. A performanszot az Európai Parlament bolsevik kisebbsége adta elő, a frissen életbe lépett magyar médiatörvény ellen demonstrálva. Orbán Viktort várták, aki az unió soros elnökeként a magyar elnökség programját jött bemutatni. A karvezető a vörös Danny volt, Daniel Cohn-Bendit, aki hol német, hol francia színekben, de mindig a zöldeket képviselte Strasbourgban. A hangos kisebbség fütyüléssel, huhogással, bekiabálásokkal zavarta a magyar miniszterelnök és a mellette hozzászólók beszédét, a magyar program láthatóan nem érdekelte őket.
„Erős Európa” – ez volt a magyar elnökség mottója 2011-ben, amire a 2008-as válság után szüksége is volt az uniónak. Orbán a válság kezelésére állandó krízisalap felállítását és a munkaalapú társadalmat ajánlotta. Egy jól kidolgozott romastratégiával, a mintegy nyolc–tízmilliós európai cigányság integrálásával kívánta az öregedő Európa munkaerőgondjait megoldani.
A romastratégia az elnökség elmúltával ment a kukába, a munkaerőgondokat Nyugaton a migrációval akarják orvosolni. Pedig az európai cigányok keresztények, nincs nyelvi problémájuk sem. Megfelelő képzéssel és hozzáállással előbb válik belőlük akár szakképzett munkaerő, mint a más földrészekről importált iszlám hitűekből.
„Közösen. Európát újra erőssé tenni.” Ez a 2020. július 1-jén kezdődött német elnökség mottója. Nagy kihívások előtt áll az európai közösség, hangsúlyozta a rutinos német kancellár, le kell győznünk a világjárványt és annak mindenkit sújtó gazdasági következményeit. Ez csak összefogással működik, közös újjáépítési terv és közös pénzügyi keretek kellenek. Európa akkor lehet erős, ha az itt élőknek jó életlehetőségeik vannak, és ha az európai eszmék, alapértékek befogadásához szívük van. Védenünk kell Európát, szuverén módon és felelősségteljesen meg kell őriznünk, mert Európa az egész világért felelős. Közösen, mi, európai polgárok, Európa együtt, folyamatosan többes szám első személyben, ezek voltak Angela Merkel beszédének visszatérő elemei.
Szó, szó, szó, mondaná rá Hamlet. Mert a célokról sokat beszélt, az oda vezető útról viszont keveset. Taktikusan kell eladnia a magországi stratégiát, a 750 milliárdos, nagyrészt közösen vállalt hitelekre épülő koronasegély elfogadtatását.
A kommentátor erős, érzelemgazdag beszédnek nevezte a merkeli antrét. A beszéd tiszteletet ébresztett az európai parlamenti képviselőkben, szűnni nem akaró tapssal jutalmazták. A járványra való hivatkozással csak a képviselők egyötöde, a kiválasztottak ülhettek a teremben, a szájukat a kötelező maszk takarta. Nem is volt rendzavarás, hacsak nem tekintjük annak a német kétfarkúak, a Die Partei EP-képviselője, Martin Sonneborn szatirikusnak szánt beszédét. Viccpárti identitásából következően próbálta nevetségessé tenni Merkelt és ezzel az egész német elnökséget. Szerinte a német kancellár hatalma egyedül csak a Bundesligában ismer korlátokat, amúgy egy szavára betiltják a klímaváltozást, legyőzik a migrációt, megszűnik a világjárvány. „Európa elnyomhatatlan vágyat érez, hogy végre német vezetés alá kerüljön. Miért csak most és nem nyolcvan évvel ezelőtt tette ezt?” – kérdezte nagy komolyan. Egyperces hozzászólásából nem maradhatott ki a magyar miniszterelnök említése sem: „Ha jól értem, Frau Merkel azt tervezi, hogy a koronavírust sok pénzzel fojtja el, pedig sajnos ez az EU-nak a vírusnál semmivel sem visszataszítóbb »Viktator« Orbánnal szemben sem sikerült”.
Mondott még más, tréfásnak szánt dolgot Sonneborn, de a jelenlévők többsége nem honorálta a német humort. Mindenesetre a viccpárti elnök felszólalása a véleménynyilvánítás európai szabadságát demonstrálta. Mint a momentumos Cseh Kataliné is, hiszen szegénynek csak az EP-ben van joga/lehetősége az orbáni diktatúra ellen felszólalni, és ha már felszólal, igazi európaiként azonnal a pénzcsapok elzárásával büntettetné saját országát.
Az uniós politikai aréna tíz éve a magyar belpolitikai csatározások színterévé vált. Semmi más nem érdekelte 2011-ben a bal- vagy milyen oldali progresszív EP-képviselőket, mint az általuk diszkriminatívnak tartott friss magyar médiaszabályozás. Orbán Viktort beszéde előtt és a vitában is emiatt kritizálták, hiába kérte őket a magyar miniszterelnök, hogy a magyar belpolitikával kapcsolatos akcióikat ne keverjék össze a soros EU-elnökséggel kapcsolatos ügyekkel.
(Aki még emlékszik rá, az tudja, hogy a CLXXXV/2010 médiatörvény az 1986-os antidemokratikus sajtótörvényt helyezte hatályon kívül. A 2011-es Alaptörvény elleni brüsszeli támadássorozat is ennyire volt megalapozott, hiszen az 1949-es, a rendszerváltás után módosítgatott kommunista alkotmányt cserélte fel európai alkotmányjogászok által példaértékűnek nevezett alaptörvényre. Ugyanilyen az MTA ötvenes években, szovjet mintára létrehozott struktúrájához való makacs ragaszkodás is. Nem a demokratikus jogállam leépítése, hanem – akár tetszik, akár nem – a felépítése zajlik, sajnos csak húsz-harminc évvel a rendszerváltoztatás után.)
Természetesen az érdekorientált képviselők meggyőződéssel olvasták a kezükbe adott lózungokat, személyeskedő megjegyzéseket. Kongatták a vészharangot, el akarták vitatni Magyarországnak az EU-elnökséghez való jogát, hetes cikkelyért kiáltottak. Az angol fordításon még alig száradt meg a festék, de a LIBE-bizottság rendkívüli ülésén már aggályokat fogalmazott meg a magyar médiaszabályozással kapcsolatban, Barroso bizottsági elnök pedig Budapesten tárgyalt a törvény visszavonásáról. Ezen állt vagy bukott az „Erős Európa”, a gazdasági, pénzügyi és strukturális gondokkal terhelt Európa jövője.
A mostani német elnökség kezdete előtt két héttel fogadta el a Bundestag a gyűlöletbűnözés elleni törvénycsomagot, ami a közösségi hálók cenzúrázását, „a gyűlöletposztolók” büntetőjogi felelősségre vonását írja elő. A törvény a 2017-es internetes szolgáltatókat ellenőrző NetzDG azaz a közösségi hálók állami ellenőrzésének kiterjesztése. A német ellenzéki pártok nem szavazták meg a törvényt, de senki nem szaladt Brüsszelbe árulkodni, hogy vége a világnak, oda a véleménynyilvánítás szabadsága Németországban. Merkel fellépésekor nem volt tiltakozó performansz Strasbourgban, piros lap vagy szankciók felemlegetése, pedig ezek a törvények az uniós alapértékeket sértik meg.
„Hogy gondolják önök, hogy az internet korában Magyarországon vagy Európa bármely országában bárki képes lenne a vélemények szabad áramlását korlátozni?” – kérdezte Orbán Viktor 2011-ben a magyar médiaszabadságért aggódó európaiaktól. Tévedett. Nemcsak a német internetes törvények korlátoznak. A világháló üzemeltetői folyamatosan tisztogatják a hálót, nyomják elénk vagy éppenséggel tüntetik el a politikai megbízóik számára kívánatos vagy nem kívánatos tartalmakat.
Orbán 2011-ben azon is elcsodálkozott, hogy a komoly, tiszteletnek örvendő európai parlamenti képviselők mennyire tájékozatlanok, mekkora tárgyi tévedésekben vannak a magyar médiatörvénnyel (mondhatnám, bármivel) kapcsolatban. „Önöket félrevezették!” – mondta. Nekem akkor a liberális Lambsdorff grófnak adott személyes válasza tetszett a legjobban. „Tisztelt Lambsdorff úr – mondta Orbán Viktor –, úgy beszélek önhöz, mint európai az európaihoz, mint egy magyar beszél a némethez. Az önök médiatörvénye egy jottányit sem demokratikusabb, mint az új magyar médiatörvény, és ha ön ezt kétségbe vonja, akkor kérem, tárgyszerű vitában tegye meg. És nem fogadom el sem a németektől, sem senkitől, hogy csak azért, mert mi diktatúrában éltünk negyven éven keresztül, most bárki megkérdőjelezze a magyar nép demokratikus elköteleződését.”
Németországban éltem akkor, magyaros büszkeséggel vártuk a magyar elnökséget. A botrányos kezdetet nem hagyhattuk szó nélkül. De erről majd legközelebb.
Rab Irén
(A szerző történész)