A magukat civilnek nevező szervezetek hálózattá nőttek, és befolyásolják gondolkodásunkat. Anyagi gondjaik nincsenek, a háttérhatalom bőségesen jutalmazza aktivitásukat.
A marxizmus igazságának van akkora ereje, hogy önmagában hasson! A humánum, az intellektus és az igazság forradalma jegyében először vörös lobogót terítettek a fiatalok a Kálvária-dombon álló Krisztus-keresztre, aztán a sekrestyében pucér testükre miseruhákat húztak a lányok. Később a papi szemináriumban talált ósdi könyveket szórták ki egy kupacba az udvarra, majd a spontán felkapott kövekkel betörték az ablakokat. Semmi sem szent, pusztuljon a reakció, bármi áron!
Mindezt a haladás szolgálatában tették, mert ők a munkásság felszabadításáért küzdöttek. Internacionalista mozgalmi dalokkal, felszabadulva táncolták végig a tereket, provokálták a velük szemben egységes szürke masszát alkotó kispapokat. Azoknak egyetlen reakciója volt: a hallgatásba burkolt ellenállás. Nem akartak a kommunizmus és a kereszténység kérdéséről vitatkozni, nem akarták elmondani véleményüket az osztályharcról, nem árulták be társaikat. Tűrték a megaláztatást és a provokációt. Nem tudták, hogy ők a csönddel és toleranciájukkal provokálnak, mert az maga a sunyító, lapító békés fasizmus, ami ellen az egyetlen lehetséges eszköz az aktivitás, a forradalmi terror.
Most, hogy újra megnéztem Jancsó Miklós ötven éve készült játékfilmjét, a Fényes szeleket, nagyjából ezt láttam benne: forradalomnak álcázott kíméletlen erőszakot, a másként gondolkodók terrorizálását, a „demokrácia megtagadását a demokrácia ellenségeitől”, üres frázisokat. Mindazt, amivel ma szembesülök a világban. De azt is láttam, hogyan falja fel a forradalom önnön gyermekeit. Nemcsak a filmben, hanem a valóságban is. Pár év múlva a Fényes szelek nemzedékét, a népi kollégistákat saját elvtársaik bélyegezték meg, mert a tanulás, a tudás megszerzése révén kinyílt a szemük, egyre többen követték közülük az elítélt „úri, polgári magatartást”. Elhajlókká váltak. Így aztán a forradalom hűséges élcsapata velük szemben is alkalmazta a forradalmi terrort, „kitaszította őket soraiból”.
Lukács György legjobb tanítványa, a marxista esztéta és filozófus Fehér Ferenc szerint a film parabola, a forradalmi hatalom születésének, egyszersmind elidegenedésének folyamatát mutatja be. A népi kollégisták azért táncolnak és dalolnak, hogy demonstrálják életformájukat, örömeiket, hajlamaikat, hogy elfoglaljanak és meghódítsanak egy terepet, a nép vélt ellenségeinek terepét. A nép ellensége maga a defenzívába húzódó nép, mert csak hallgat, makacsul hallgat, és nem győzhető meg a valódi igazságról. Ez a passzivitás „a retorziók politikájára hajtja a kollégistákat” – írja Fehér a dühödt rombolásról, majd végső következtetésül hozzáteszi, hogy „a régi rend – morális és intellektuális tekintetben – semmit sem tud felmutatni, ami egyenrangú lenne az újjal”.
Hónapok óta a Nékosz-induló refrénje jár a fejemben: „Holnapra megforgatjuk az egész világot” – énekelték hittel, meggyőződéssel az akkori fiatalok. A háború után a társadalmi ellentétet a haladó és a reakciós erők, a gazdagok és szegények, az elnyomottak és elnyomók közé ékelték. Azóta indulók nélkül számos világfelforgató projektet élhettünk végig, az 1968-as diáklázadásból kinőtt anarchista aktivizmust, a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) és a Vörös Brigádok könyörtelen gerillaharcát. Ők az imperializmus ellen hirdettek harcot, hogy a harmadik világnak, a szegény afrikai, ázsiai, latin-amerikai országoknak elhozzák a balos, vörös szabadságot. Nem kérdezték, hogy azok akarják-e.
A RAF-osok sima terroristák voltak, akiket Palesztinában képeztek ki, és a kétpólusú világ szovjet feléről pénzeltek. Fiatalokat toboroztak, akiket lenyűgözött a nemes cél, a meglévő világgal szembefordulás és az egyenlőség ígérete. Észre sem vették, hogy szélsőbalos antifasiszta utcai harcos lett belőlük, akik barikádokat emelnek és kővel, benzinespalackkal dobálják a demokratikus rend őreit. Az idő múlásával megszelídültek, és zöldre átfestve magukat reálpolitikusi pozíciót vettek fel biztos állami jövedelemmel. Mai utódaik Brüsszelt színesítik, osztják a liberális igazságot, és építik a multikulturális, határok nélküli globális világot.
A következő ellenségképet a bolygónk erőforrásait pusztító ember személyében már az ő tekintélyelv nélkül nevelt gyermekeik, a fogyasztói társadalom mértéktelen habzsolói alkották meg. A világot hajtó antagonisztikus ellentét a klímavédők zöldutópiája és az ennek fittyet hányó többség közé ékelődött.
A klímavédők meghirdették az ökológiai és éghajlati válságot, elbizonytalanítva ezzel a hétköznapok átlagemberét. A magukat civilnek nevező, valójában sokfajta állami támogatást is élvező szervezetek nagy befolyású informális hálózattá nőtték ki magukat, és észrevétlenül manipulálják a gondolkodásunkat. Anyagi gondjaik nincsenek, a háttérhatalom bőségesen jutalmazza aktivitásukat. Új és új mozgalmak nőnek ki látszólag a semmiből. A Greenpeace a megújuló energiaforrásokra és a környezetrombolás látványos kipellengérezésére koncentrál, a Greta Thunberg-féle Friday for Future ifjú globalista aktivistái az állítólag előre felélt jövőjük miatt az idősebb generációval fordultak szembe. Az apokalipszishívők, az Extinction Rebellion követői pedig egyenesen a Föld, az emberiség és az összes élőlény kihalásával keltenek pánikot szerte a világban.
Most meg itt az új, rasszista indíttatású kibékíthetetlen ellentét, amelyben a fekete életek számítanak. Minden élet számít, mondom én, de a Black Lives Matter (BLM) mozgalomnak csak a fekete számít, hiszen minden baj okozója a mérhetetlen étvágyú, elnyomó fehér ember, egészen pontosan a fehér, keresztény, hetero, ez a „rémisztő képződmény”. (Úgy látszik, a nyílt társadalom propagandistáit egy közös tematika mentén képezik.)
Az aktivistáknak és a nagyvonalú szponzoroknak köszönhetően a BLM, csakúgy, mint a klímaharc, zsugorodó világunkban globális méretűvé nőtte ki magát. Ha egy fekete bőrű férfi rendőri erőszak áldozata lesz Minnesotában, annak következményeivel Budapesten is számolni kell, legalább egy progresszív tüntikézés erejéig. Az információk szabad áramlása miatt mindenhová azonnal eljut a kép és az üzenet.
Ezekben a mozgalmakban az a közös pont, hogy a marxi tanítás szellemében az ellentétes érdekek mentén szembeállít társadalmi csoportokat, elhiteti, hogy jó ügyet képviselnek, kihasználja a fiatalok élettapasztalat hiányából fakadó forradalmi hevületét, és manipulálja őket. Szabadságot hirdet, de közben korlátoz, véleményterrorral elhallgattat. Megbélyegez és kirekeszt minden másként gondolkodót. Könyveket éget és szobrokat dönt, mozgósít, tombol és rombol. Ha kell, tetszés szerint átírja a történelmet, és mindezt a haladás szolgálatában.
A mozgalmakat a háttérből egy szűk politikai-gazdasági elit irányítja. Őket egyetlen dolog érdekli: a lehető legnagyobb profitot előállítva gazdasági befolyást szerezni és a politikai hatalmat birtokolni. Bármilyen áron. Az ideológia hozzá hab a tortán, amit fizetségként a megvezetett tömeg arcába vágnak.
Nem véletlenül alapfilm a Fényes szelek. A háború utáni korszak, a kommunista hatalomszerzés konkrét konfliktusai és megoldási kísérletei ugyanis általános modellként alkalmazható, egyetemes kérdéseket feszegetnek. Minden ott van benne, amit ma látunk.
Csak az induló refrénjét ne énekeljék, mert abba beleborzongok.
Rab Irén
(A szerző történész)