Úgy-e, milyen jó lenne, ha ez az esztendő a nyugalomé lenne? Békéé, munkáé, megbecsülésé. Gyarapodásé. Az érveké. Mindenki a maga területén megmutatná, mit tud. Nem akarná legázolni a másikat, s még meghallgatni is képes lenne. Egyetlen főszabály létezne: a haza, a nemzet fényre derülése. Hasson, alkosson, aki alkotni tud, akar és képes rá. Ha nem megy, akkor se legyen harag, csak egy legyen a törvény: ártani, rombolni, pusztítani ne lehessen. Vesse ki magából a közösség az ártó, önös szándékokat. Megvetéssel, gúnnyal, erővel, ha kell. Nem erőszakkal, de erővel. Nagy különbség! A törvény, szokás, rend erejével, az életösztön erejével. Úgy-e milyen jó lenne egy kis béke már, vidám dal, egy kis lelkesedés! Ringani a tavon: mese-ország.
Jó lenne bizony, mert harminc éve szabadon fenekednek egymás ellen az emberek minálunk. Tényleg ez lenne a szabadság?! A fogcsikorgatás, ökölrázás? A feszült arcok, a stressz, a teljesen felesleges harcok? Üzenem a fiataloknak, soha nem volt aktuálisabb jelszó: Szeress, ne háborúzz! Ne engedjétek, hogy belétek manipulálják a háborús géneket. Az ember békére vágyik, ha szeretni tud, ha van kit szeretni, s ha viszont szeretik. Ölelésre, simogatásra, nem háborúra. „Béke és szeretet legyen a szívben/ Ez állt a zöld csillag jegyében.” Ez volt a forradalom az osztályharcos diktatúra és az indokínai napalm világában. És azóta sincs egy percnyi nyugalmunk, békénk ezen a Földön. És nem csak Vietnamra, Afganisztánra, Irakra, Líbiára, Szíriára, a Balkánra gondolok. Inkább arra, hogy a békességet, a szeretetet, a csendességet mintha leárnyékolta volna valami eszetlen, elvadult eufória. A jóindulatú emberek így váltak bigottokká. A szép eszmék így silányultak üres jelszóvá, mocskos pénzharcokká.
A zöld csillagot elfelejtették rég. Nem éneklik, csak a megszállott ifjú vének. Mára oda jutott a világ – volt már ilyen korszak -, hogy az ifjúság hátán jutnának mindig magasabbra az álarcos szélhámosok. Már talán tudják ők is, hogy ennek nem lesz jó vége, de nincs már visszaútjuk. Túl messzire mentek. Fogja őket a „kötelék”, a pénz, amit már felvettek, talán már el is költöttek. Pedig nekik is milyen jó lenne már egy kis békesség. De jön a pénz, jön a siker, s belebolondulnak, beleőrülnek a szinte faji harcokba. A bigott nyitott, torz agyak nem menekülhetnek már. Én nem vehetem le róluk a béklyót, a felelősségtől sem mentesíthetek senkit, legfeljebb megbocsáthatok. Feltéve, ha letennék a fegyvert. Nem előttem, nem. Nem kell kapitulálni. Csak abbahagyni, békében szétnézni itt e földön. Zenét írni, kalácsot sütni, képet festeni, szoftvert fejleszteni, verset, regényt írni, beteget ápolni, gyógyítani, unokáknak mesélni, s ha nincs kinek, a haragos hörgést abbahagyni. Végre elmosolyodni. Kiengedni az ökölbe szorított kezeket.
Úgy-e, milyen jó lenne egy kis békesség. Legalább egy esztendő. Kevés? Konrád György és Esterházy Péter már régen tudja, hogy kár volt. Kár volt az egész felesleges háborúságért. Ha jó volt, amit írtak, megmarad, ha nem, kihullik. Más távlatok intézik ezt. Ez rám éppen úgy vonatkozik, mint mindenkire, aki volt olyan botor, hogy a gondolataival akart maradandót alkotni. Még magára Kölcseyre is.
Igen, a békesség, a megértés. De hát ennyire nem vagyok naiv. Jön, jön a keverés-kavarás. Leginkább kívülről jön, de azért megvan itt a talaj ehhez. Nevelgetjük, dédelgetjük a bigottság kaktuszait. Az ügynökök egészen átlátszóan szánalmasak. Itt látom a „legnagyobb közösségi megosztón” néhányukat. Óh, de jó ez a kifejezés, hála néked, magyar nyelv: „megosztó”. Oszd!- írják. Oszd! Vagyis, oszd meg! Nem tudom, hogyan csinálják: jön egy utasítás? Vagy tudják ösztönből, mi a feladat? Aztán jön az utalás. De mindegy is. Az nagyon szórakoztat, hogy, időnként ezek az „ismerőseim” nagy körutakat tesznek az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában. Olyankor nincs bejegyzés a hajléktalanokról, menekültekről, pedofil papokról, magyar „oligarchákról”, Putyinról, Paksról, Orbán Viktorról, Trumpról, a klímavilágvégéről, az éppen ügyeletes kulturális ellenségről, aki eltért a „független” politikai nézetektől stb. Da van Grand Canyon, Niagara, San Francisco, New York, oh, a seafood, a homár, terített asztal, nagy fekete zongora. Ilyenkor reménykedek, hogy eltűntek, de mindig „belép” helyükre valaki más, s megjönnek, jöhet a folytatás. Soha egyetlen jó szó, szép gondolat, de hát kár ezen csodálkozni: „A bigottság embert ölt, milliót,/ az emberiesség nem ölt soha!”
Jó ez a kis békesség. Érzem magamon, ahogy megmártózom a megértés sós medrében, s ahogy kiemelem fejem a vízből finom sópára pihen a szempillámon. Másként is látom a világot. Sósan. Óvatosan pislogok, mint aki fél, hogy a következő pillanatban eltűnik a látható világ. Elsötétül minden, s maradnak az emlékek. S lehet, hogy az emlékek megcsalnak. Felborul az egyensúly. Lehunyom a szemem, kinyitom a szemem! Sötét van. De békesség is, nyugalom. Talán nem is volt igaz, hogy az a régi kedves hang, az a szép arc a bigottság jegyében gyűlölködő, torz lett. Félreértés, hogy az okos szó, hirtelen hazuggá vált. Hogy a szép gondolatok, nekibuzdulások, érzések eltűntek az idők ködében. Talán az idő tündérek visszahozták őket! De sajnos igaz volt. S milyen másként fáj minden szemnyitásom! Eltemetném én is szemem látottjait. Jótékony sópárába burkolóznék, de hiába.
Vajon sikerül-e megteremteni a békét, nyugalmat? Talán. Legalább elmondhatjuk, hogyan megpróbáltuk. Homályban, fényben, erdőben, hegygerincen. Gyermekek tekintetében. Szerelmek ölelésében. Tudományos tételekben, regényekben, versekben, esszékben, képletekben, színdarabokban. Bő termésben, új épületekben, gyors lovakban, mély, őszinte gyászokban. A régiek is így tettek. Nekünk több a lehetőségünk, és paradox módon sokkal kisebb a hatásunk. Nem tudunk úgy örülni már az életnek, ahogy kellene. Túl nagy lett a világ, túl sok a tudás, s ezzel arányosan kevesebb a hit. A jövő azok kezében van, akik szelektálnak, s azt a tudást engedik az új nemzedékekhez, amit ők hasznosnak gondolnak. De kik ők? Ez a lényeg. A szelektálás joga melyik athéni vagy római akadémiáé, pápai bulláé, zsinaté, szerzetesi elhivatottságé, jezsuita, piarista, kálvinista iskoláé? Szabad vagy őrült filozófusé? A szelektálás joga kié? Túl sok megoldást ajánlottunk. Ezért a hisztérikus hangulat. A bizonytalanság miatt. Kell, hogy ebben a felfoghatatlan végtelenben, amit már sejtünk, érzünk, s teremtünk, de felfogni még nem tudunk, legyenek fogódzóink.
Nem kell elolvasnunk minden könyvet, nem kell betéve tudni minden tételt, nem kell minden pillanatban alkotni, nem kell minden hibát észrevenni, s a magunkéit nem kell állandóan rejtegetni. Nem kell mindig versenyezni, a másiknál mindig okosabbnak, vonzóbbnak lenni, nem kell hajszolni semmit az életben, leginkább nem a pénzt és a sikert. Néha bizony jó a szegénység, az éhség, jó sírni is, jó, ha bántanak. Jó egyedül. Jézus legtalányosabb, s legnehezebben követhető parancsa volt, hogy szeressük ellenségeinket. Ne ítélkezzünk, bocsássunk meg, ha arcul ütnek, tartsuk oda másik orcánkat is. Úgy bánjunk az emberekkel, ahogy szeretnénk, hogy velünk bánjanak. Aki ezt be tudja tartani, az mondhatja el magáról, hogy keresztény elvek alapján él. S már meg is lelte a legfőbb fogódzót az életéhez. Nem önfeladás ez, egyáltalán nem kapituláció. Megingathatatlanná teszi ez az erő az embert, családot, nemzetet. Tudom, hogy milyen ádáz szörnyek fenekednek a szeretet ellen. Dúlt hitek, lerombolt templomok, megingatni vágyott egyház, szétverni akart család, értelmetlen harc – ez jellemzi ma a Várost és a Világot. Mi azért csak próbáljuk meg a szeretet tanítása szerint élni, más erővel már azt hiszem, nem boldogulhatunk. De tartsuk a törvényt is és tartsuk észben az igét is: „Mert nincsen jó fa, mely rossz gyümölcsöt terem, sem rossz fa, amely jó gyümölcsöt hoz.” S ha ezt tudjuk, meglelhetjük nyugalmunkat is. Legalább erre a valami titkot tartogató új esztendőre.
Szerencsés Károly
Forrás: Magyar Hírlap