Elméletileg az elit sport a szórakoztató ipar része, szabadidő sport pedig teljesen magán jellegű tevékenység. Ezeknek az aktivitásoknak nem lenne köze a politikához, helyenként mégis erősen érintkeznek a politikával.
– Mivel magyarázható ez a jelenség?
Kiszelly Zoltán: – Az elit sport rendkívül népszerű, ezért a politikusok szívesen mutatkoznak sikeres élsportolókkal. Az utóbbiak sikerében fürdenek.
– A sportsikerekre áttérve. Érdekes, hogy a befogadást és a toleranciát hirdető, a nemzetállamot nem preferáló Merkel kancellár szurkolóként számos német válogatott labdarúgó mérkőzésen vett részt. Sőt az is előfordult, hogy az öltözőbe is bement gratulálni a fiúknak. Nem ellentmondás, hogy a nemzetállami szemléletet elutasító miniszterelnök a nemzeti válogatott elkötelezett szurkolója?
KZ: A nemzeti válogatottak és olimpiai bajnokok egyesítik a nemzetet, sikereik erősítik azt a szimbolikus egységet, amely az egy néphez tartozó embereket összeköti. A legtöbb nyugati ország válogatottjában már rengeteg bevándorló játszik (a németben török, a franciában afrikai), így a multikulti hívei a „nemzeti” válogatott támogatásával a multikultit is támogatják, ezt a részt domborítják ki.
– A nemzeti válogatottak győzelmét különböző politikusok egészen eltérő módon kommunikálják. A 2000. évi labdarúgó EB-én a Hollandia- Szerbia (6:1) mérkőzés után egy nyugat-európai politikus kinyilvánította, hogy a holland győzelem valójában a demokrácia átütő diadala a Milosevics-diktatúra fölött. Franciaország 1988. évi világbajnoki győzelme kapcsán Chirac államelnök az ország eredményességét, egységét és harmóniáját hangsúlyozta, középpontba állítva Zidant, egy egyszerű algériai bevándorló fiát. „Olyanná tesszük Olaszországot, mint a Milant!” – hirdette Berlusconi, későbbi miniszterelnök, a sikercsapat tulajdonosa.
KZ: A politika nem csak az ünnepeket és évfordulókat, hanem más szimbolikus eseményeket is szívesen használ üzenete továbbítására, párhuzamok vonására. A sport terén elért nemzeti sikerek (olimpia, világbajnokság, stb.) fenntartják és összekovácsolják a nemzeti egybetartozás érzését. A sport többek között a szimbolikus politika egyik területe is. Az említett példák is ebbe a sorba illeszkednek és aktuális üzeneteket hordoznak. Az ilyen párhuzamok szerintem nem mindig szerencsések, mivel az aktualitás elmúlik, vagy a kényszeredett hasonlat könnyen visszaüthet. A holland példánál maradva, hogyan interpretálták volna, ha például egy diktatúra csapata nem sokkal később legyőzte volna a tulipános gárdát…
– Úgy tűnik, hogy a liberális demokráciáknak tartott, nyugati országok polgárai is önfeledten szurkolnak nemzetük válogatottjának. 30 ezer finn ünnepelte a világbajnok jégkorong csapatot. A belgákat egy közkeletű mondás szerint a király személye és a foci válogatott tartja össze. Minden nemzet kiemelten szurkol nemzeti válogatottjának a foci vb-én, az olimpia idején figyelik az éremtáblázaton elfoglalt helyüket. Ezek a mozzanatok a nemzeti önérzet meglétét bizonyítják, szemben a nemzetköziség eszményét hirdető államok ideológiájával.
KZ: A nemzetállamok megszüntetését, az Európai Egyesült Államokat támogató politikusok sem vonhatják ki magukat e több ezer éves hatások alól. A nemzeteket romboló törekvéseik lassan azért itt is megjelennek: homoszexuális vagy bevándorló sportolók arányának meghatározása a nemzeti válogatottban; többnemzetiségű csapatok és versenyek; nemzeti szimbólumoktól és büszkeségtől való tartózkodás a „nacionalizmus” (valójában sovinizmus) elleni fellépés jegyében.
– Érdekes, hogy az Európai Unióban még mindig erős maradt a kisebbségben élő etnikumok csapatainak támogatottsága. Látjuk ezt a Barcelona, Bilbao, Dunaszerdahely szurkolótáborán…
KZ: A sportnak kifejezetten erős közösségteremtő ereje van és legális szervezkedési lehetőséget, szimbolikus azonosulási pontot is biztosít. Az MTK a XX. század elején a zsidó emancipáció egyik eszköze volt, és ez ma is igaz egyes európai nemzetiségekre (katalánok és az FC Barcelona), amelyek autonómia törekvéseik megjelenítésére és népszerűsítésére is felhasználják a sportot.
-A kisebbségeknél maradva, érdekes a helyzet Franciaországban. A sport kapcsán is pregnánsan megnyilvánul az észak-afrikai kisebbség elkülönülése. Számos esetben kifejezték elhatárolódásukat a francia államtól és szimbólumoktól (pl. himnusz).
KZ: A társadalmi mobilitásban hátrányt szenvedő vagy asszimilációra képtelen, esetleg azt tudatosan elutasító kisebbségek is kialakítják a maguk szubkultúráját, amelynek a sport is része. A sportban ugyanis a tehetség és az eredmény számít, nem kell feltétlen a többségi nyelvet beszélni, vagy az oktatási rendszeren végigmenni ahhoz, hogy valaki sztár legyen. Franciaországban az afrikai arab és fekete bevándorlók azon része, amely nem tud/akar integrálódni a no-go zónák mellett egy párhuzamos univerzumot épített fel, amelynek a sport is része.
– Németországban ugyan nem ekkora a szembenállás, de érezhető a török kisebbség különállása.
KZ: Az előbb említett tényezők érvényesek a második és harmadik generációs török bevándorlókra is Németországban. Náluk annyi a különbség, hogy Erdogan Törökországa lassítja az asszimilációt és olyan struktúrák létrehozásán fáradozik Németországban, amelyek a törököket megtartja török identitásukban. A 3.000 németországi mecsetben 2.000 török imám prédikál. Ugyanennek a folyamatnak a része Özil látogatása Erdogannál, vagy Erdogan részvétele Özil esküvőjén. Az Erdogan-rendszer gazdasági hanyatlásával ezekre a törekvésekre kevesebb forrás fog jutni.
– Úgy tűnik, hogy a nagy, nemzetközi élsportszövetségek rendkívül elkötelezettek a hátrányos helyzetű embercsoportok támogatása iránt. Gondolhatunk itt a Nemzetközi Olimpiai Bizottságra pl. a riói olimpiai játékokon induló „menekültek csapatára”. Mindegyik nemzetközi sportszövetség rendkívül érzékenyek a homfóbiára.
KZ: A nemzetközi sportszervezetek a globalista befolyás alatt álló nemzetközi környezetben működnek, ráadásul a legnagyobb nyugati tagországok és befizetők is a politikai korrektség mellett elkötelezettek. A nemzetközi média és NGO-szektor nyomása (- bojkottfelhívásoktól való félelem, negatív imázs elkerülése -) ezeket a szervezeteket is a mainstream követésére készteti.
– A sportmozgalmakban bekövetkezett változások már korábban is lényeges fejezetet alkottak a női emancipáció történetében. Az egyenjogúság kiszélesítésének folyamata napjainkban is gőzerővel zajlik. Erőteljes a törekvés arra, hogy az olimpián résztvevő sportolók nemi aránya azonos legyen, illetve közel ugyanannyi versenyszámban szerezhessenek aranyérmet a nők, mint a férfiak. Másrészt nagy arányban fejlesztik a női sportolók létszámát és éremszerzési lehetőségeit olyan sportágakban, amelyek nem a hagyományos női eszményképet testesítik meg. Például ugyanannyi versenyszámban hirdetnek bajnokot súlyemelésben, szabadfogású birkózásban a nőknél, mint a férfiaknál.
KZ: Az 1968 utáni egyenjogúsági mozgalmak a feketék, nők, kisebbségek számára kvótákat harcoltak ki az egyetemeken, majd amikor az első generációk végeztek, az ő számukra — az 1990-es évek közepétől kormányra kerülő Zöld pártok által — kvótákat harcoltak ki a közigazgatásban és más szakmákban. Most a cégek vezetésében akarnak minimum 30% női kvótát. Ez az ideológiavezérelt gondolkodás figyelmen kívül hagyja, megerőszakolja a biológiai és a természeti törvényeket. A női sport(olók) ilyen felértékelése és a gender ideológia térnyerése mára oda vezetett, hogy magukat nőnek valló férfiak indulnak a női mezőnyben, mint pl. Laurel Hubbard 2017-es súlyemelő vb-n.
– Sokszor hallani, hogy elsősorban olyan országok vállalnak világméretű sportrendezvényeket, amelyek meg akarják mutatni erejüket, fejlettségüket a nagyvilágnak. Ilyen példáként említik a foci VB-ét rendező Katar, az olimpiát szervező Korea, Japán (– csak a legfontosabbakat említve).
KZ: A feltörekvő országok bizonyos nagyhatalmi eszközöktől, mint pl. az atomfegyver, nemzetközi jog által el vannak tiltva. A gazdasági sikert ezért más látványos módon kívánják a világ elé tárni, amire az olimpia vagy a világkiállítás rendezése a legjobb eszköz. Ezekre ugyanis szó szerint az egész világból érkeznek versenyzők, delegációk és a nemzetközi média is beszámol róluk. Egy látványos nyitórendezvényt akár százmillió – vagy éppen milliárdnyi ember is megnéz. Az ilyen beruházások általában nem térülnek meg, és csak legritkábban követnek olyan átgondolt városfejlesztési koncepciókat, mint pl. Barcelonában, ahol egy rozsdaövezetet újítottak fel olimpiai helyszínként.
– Számos sportolóból vált kiemelkedő politikus Klicskó, Schwarzeneberg, George Weah…
KZ: Egy sportkarrier hanyatló szakaszában, vagy az aktív szakasz után egy sportoló népszerűsége könnyen konvertálható (politikai) támogatottságra. Ez különösen akkor működik, amikor a „hivatásos” politikusi osztály leszerepelt a szavazók szemében és „kívülről keresnek hiteles embereket”. Ilyen politikus pl. Klicskó. Egy másik eset, amikor a politika kooptál sikeres embereket, pl. sportolókat, akik népszerűségükkel a politika hitelessége erősítik. Itt is igaz: egy sportoló rajongói nem 1:1-ben követik politikai nézeteit, rajongói legalább felét biztosan elveszíti, akik más politikai nézeten vannak.
– Új jelenség, hogy egyes amerikai sportolók nyilvánosan üzengetnek az elnöküknek. Az üzenetek tartalma negatív és hangneme sokszor meglehetősen közönséges…
KZ: Az amerikai sportolók beléptek a szimbolikus politika terébe, amikor az elnöknek üzentek a sportközvetítésekben. Ebben az esetben is a mainstream média és NGO-k elvárásának való megfelelést látjuk, amit csak a rajongók egy része fogad el.
– Churchill „no sport” megjegyzésével szemben, manapság számos sportos politikussal találkozhatunk. Ilyen például Obama, aki előszeretettel kocogott és kosárlabdázott, Schröder, a maratonista, Putyin, a küzdősportos. Mennyiben erősíti a politikus népszerűségét a sportos jelleg?
KZ: Az angolszász politikában nagyon fontos a vezetők egészsége, mivel hitük szerint csak egy egészséges test tud egészséges döntéseket hozni. A látványos kocogás, W. Bush biciklizése, vagy Trump elnök golfozása a rendszeres testmozgást bemutató tevékenység. A csapatsportok, mint a labdarúgás, a „csapatjátékosok” sportja, a focizó politikus együttműködő képet sugároz magáról. A sportból következik a fegyelem, szabálykövetés és a sportszerűség.
Jády György