Felkaptuk a fejünket a fura hírre: lángra kapott egy kiállítási tárgy, az aranyba öltöztetett, rothadó halak kompozíciója a londoni galéria kortárs művészeti kiállításán. „A kiállítás idejére a halakat kálium-permanganátba tették. Habár ez az anyag nem tűzveszélyes, növeli más éghető anyagok gyúlékonyságát. A megnyitóig már csak pár óra volt hátra, a halakat már rég feltették a falra, de az utolsó pillanatban szakértők azt tanácsolták, hogy még a megnyitó előtt szedjék le őket onnan. Amikor a galéria dolgozói ezt megkísérelték, a rothadó halak lángra kaptak.”
Vajon túljutottunk-e a hír felszínén, a komikus helyzeten? Van-e valamilyen áthallásunk a kívül pompás, csillogó arany, belül a puffadó bomlás égető ellentétévek kapcsolatosan?
Vajon teljesebb boldogságot biztosít-e a káprázatos technikai fejlődés és az anyagi gyarapodás az emberek számára? Boldogabbá váltunk a fantasztikus mobiltelefonok, és a nagyobb teljesítményű számítógépek, kényelmesebb, biztonságosabb életünk révén? Vágyaink a korszerű technika következtében könnyebben célba érhetnének. Élünk a lehetőséggel. Sztereó, quadrofón hangzás. Azonnali elérhetőség szinte a világ minden táján, szabad információk tömegének áramlása az interneten keresztül. Élő kapcsolat a mobiltelefonok révén, a facebookon és egyéb csatornákon képekkel, hangokkal, videókkal. Soha nem látott képi megjelenítés a (házi)mozikban. Izgalmasabbnál izgalmasabb számítógépes játékok. Habzsolunk, lubickolunk a soha nem látott anyagi és technikai lehetőségekben.
Ráadásul a szabadságjogaink is kiteljesednek. Előtérbe került az egyéni boldogság és az önmegvalósítás lehetősége. A mai közbeszédben az intenzív szexualitás központi téma, csodálatos felszabadultság és nimbusz lengi körül. A szabadság eddig sosem látott kiterjesztése valósult meg, a mai nyugati társadalomban az azonos neműek összeházasodhatnak, és világszerte nem kell eltitkolniuk beállítottságukat, öntudatosan emlékeznek meg tömegfelvonulásokon a „büszkeség napjáról”. Számos országban a felnőttek és a gyermekek megváltoztathatják biológiai nemüket, sőt a „hagyományostól” eltérő nemet is választhatnak. A szabadság már nem szenvedheti a „tekintélyuralmat” a családban, az iskolában és az államban. A családfő vagy a tanító néni régi tekintélye már komikus és idejét múlt. Fel kell szabadulni az egyéniséget béklyózó, ostoba kötöttségek alól. Az eddigi otromba erkölcsi elvek már túlhaladottak. Az egyén boldogsága, önmegvalósítása mindennél előbbre való, s ezzel a megközelítéssel szöges ellentétben állnak az olyan fogalmak, mint nemzet, haza. A primitív vérségi-törzsi alapokon álló beállítódás, a nacionalizmus iszonyúan kártékony, számtalan véres háborút, tengernyi szenvedést okozott az emberiségnek. A nacionalizmusnak az írmagját is ki kell irtani. (Elgondolkodtató azonban, hogy a nemzetek közötti sportversenyek mekkora érdeklődést váltanak ki még a nyugati országok polgáraiból is. Gondoljunk csak a foci VB-re és az olimpiára.) Napjainkra már „lomtalanításba dobott ideológia” a vallás erkölcsi tanításaival és az abból fakadó, „áporodott szagú” követelményeivel. A kötöttségek erőteljes csökkentése együtt jár az ósdi „kötelezettség”, „hűség” és a maradi „felelősség” erkölcsi elvek leépítésével. Az egyén a történelem során még soha nem látott szabadsággal veheti saját kezébe saját sorsát. A tabuk elnyomása alól felszabadult egyéniség teli tüdőből szívhatja a szabadság friss levegőjét és pirospozsgás arccal, csillogó szemmel élvezheti az új szellők simogatását. Ezzel körbejártuk a felcicomázott, kiállított hal felszínét. Most hatoljunk mélyebb rétegekbe.
Vajon a felsorolt technikai vívmányok és a kitágult szabadság-lehetőségeink révén boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak vagyunk-e, mint elődeink?
Úgy tűnik, hogy a technikai fejlődéssel és az egyén nagyobb mértékű önmegvalósításával egyidejűleg valami felpörgette az embereket. Habár soha sem látott technikai vívmányokban részesülünk, és az egyén számos társadalmi konvenció alól is felszabadult, valami hiányzik. Habzsoló fogyasztókká váltunk. Még többet, még jobbat akarunk – és azonnal! Intenzívebbé váló, felgyorsult életritmusunkban, koncentráltabb, nagyobb és intenzívebb „élménydózisokat” veszünk magunkhoz.
Fülorvosok nyilatkozták, hogy Magyarországon mind több a hallássérült fiatal, amit a szakértők a telefonok és hasonló, walkmanszerű eszközök túlzott használatával magyaráznak. A „fejlett ipari államokban” egyre növekszik az elhízott emberek száma is, amit az indokolatlan túltápláltság okoz. Úgy tűnik, hiába az ismeretterjesztés, a meggyőzés, a beidegződés – a túlpörgetett habzsolás legyőzi józan eszünket. Túlpörgetjük idegrendszerünket hangosabb, feszesebb ritmusú, felkavaró zenékkel. Gyorsabbak, pergőbbek, akciódúsabbak, látványosabbak – de nem feltétlenül jobbak – a filmek. Szemünkre, agyunkra intenzívebben hatnak a verekedésekkel, robbantásokkal, ezernyi vágással és számítástechnikai trükkökkel teletűzdelt, látványos akciófilmek. A terroristák is felismerték ezeket a tendenciákat. Egyes kommunikációs szakértők szerint az Isis terrorszervezet brutális, lefejezős, tömeges kivégzéseket bemutató videói „kommunikációs bombaként” robbantak be a hírműsorokba.
Az egyik tévécsatornán émelyítő édességgel, mesterséges színezékkel ingerlő szappanoperák mennek. Egy gombnyomás, és a másik adón éppen egy autó robban fel, s a lángokban álló környezetből géppisztollyal lövik egymást a szereplők. A következő csatornán pankrátorok püfölik egymást, eggyel arrébb, a thrillerben egy megkötözött embert fenyegetnek, kínoznak a gonoszok, amott egy lélegzetelállító reality műsorfolyam megy, és így tovább. Sokszor ugyanígy járunk a médiával is, tele van „gyors erjesztésű”, érzékszervekre ható hírekkel, újságcíkkekkel, táncoló, szaxofonozó kutyákkal és politikusokkal. Már megtanultuk: nem az a hír, ha a kutya megharapja a postást, hanem ha a postás harapja meg a kutyát.
Tévézés közben „fogyasztunk”, vedeljük a sört vagy az erősen cukros, ragacsos üdítőitalokat, vagy éppen a szuperhiper dupla bomba energiaitalokat. Ropogtatjuk a csipszet. A csipsz összefoglalja a lényeget: ízes-fűszeres semmi, illúzió, nulla tartalom, amely nem laktat, legfeljebb eltöm egy időre. „Fogyaszd, élvezd azonnal, mert megérdemled!” – szuggerálják belénk a kereskedelmi cégek. „Habzsolj gazdaságosan!” – rikoltják a hirdetések, minél nagyobb mennyiséget vásárolunk, minél több dolgot halmozunk fel vagy tömünk magunkba, annál kedvezőbb árral kecsegtetnek. Nincs időnk, fő cél – „egy élet alatt száz életet megélni.
Szuperszonikus sebességgel fejlődő piac a gyógyszer üzletág, amely egyesek szerint a XXI. század gazdaságának egyik motorjává válik. Kiemelt cél, hogy a páciensből vásárló legyen, azaz gyógyszervásárlását ne csak az orvos határozza meg, hanem a vásárló saját döntése alapján is szedjen gyógyszereket, amelyeket önmaga finanszíroz. Ez már egyes szegmensekben megvalósulni látszik. A boldogtalanság, idegesség, szorongás szinte népbetegségnek számít. Sok millió ember szed a fejlettnek nevezett társadalmakban „boldogságbogyókat”, azaz depresszió elleni gyógyszereket. A lelki egyensúly megbomlása hatalmas méreteket ölt. A nyugtatók, altató tabletták forgalmazása bombaüzlet. Tömeges az igény pszichiáterre és pszichológusra, akárcsak az új vagy éppen a nagy hagyományokkal bíró csoportos és egyéni terápiákra. Jóga, bioenergia vagy agykontroll? – mindegy, csak segítsen! A lelki problémák enyhítésére, gyógyítására széles spektrumú ágazat nőtt ki tekintélyes jövedelemszerzési lehetőséggel.
Úgy tűnik, a káprázatos technikai-tudományos fejlődés és a példátlan méretű szabadság ellenére valamibe belerokkanunk.
Vajon, mi az a nyomás, amely összeroppant bennünket? Mintha nem lenne valami rendben, mintha kompenzálnunk kellene valamit. Valami hiányzik, kapkodunk érte foggal-körömmel. Pótcselekvésként idegesen zabáljuk az ételt-italt, habzsoljuk az élményeket. Időlegesen kielégül a vágy, elfedik villódzó videóink, habzsolásunk vagy a felturbózott semmi-se-történt Facebook-oldalak, de újabb és újabb inger keletkezik. Talmi kielégülés, az éhség végül is megmarad. Vajon mi hozna igazi megnyugvást? Végül is mi az az igény, amelyet kétségbeesetten, habzsolva igyekszünk kielégíteni? Zavarban vagyunk. Ott a kisgyermek biztonságban, a szép a Barbie-babák között, illatos, finom ruhácskában és riadtan sír. Meg nem tudja mondani, miért. Ha közelebbről nézzük, azt látjuk, nem gyermek van kétségbeesve, hanem mi felnőttek, játékaink pedig legmodernebb kütyüink. Egyáltalán hol vagyunk mi a saját történetünkben? Hogy is állunk mi saját magunkkal, ha lebontjuk a sok álságot?
Hoz-e boldogságot a technikai fejlődés, a repülő, a Holdra lépés önmagában? Vagy éppen a mobil telefon, internet? Fantasztikus a technikai, tudományos fejlődés – de az emberi természet konstansnak tűnik. Talán túl messzire kalandoztunk önmagunktól, merészkedtünk el a gyökereinktől. „Túl gyorsan haladtunk, le kell ülnünk, hogy bevárjuk a lelkünket” – mondták a bennszülöttek a közismert történet szerint. Leereszkedően megmosolyogjuk a természeti népek babonáját – de talán ők a bölcsebbek. A dolgok megélése helyett temérdek, felületes, intenzív élményt gyűjtünk be, észveszejtő sebességgel. Vajon nem veszítjük-e el önmagunkat lázas igyekezetünkben? Gyökértelenné váltunk felszínességünkkel és a „most azonnal, akarom” beállítottságunkkal. Nincsenek meg éltető gyökereink. Jól tudjuk, nem baj, ha egy diófa nem hoz termést két évig, ha a hajszálgyökerei leérnek a vízig, él és teremni fog. Lelkünkben nem ültetünk diófát.
Íme, a szemünk előtt dől romba a felszabadult, technikailag kiteljesedett ember mítosza. Napjaink csillogó felszínű, de bomladozó belsejű életformája nem tartható fenn hosszú időn át. A mai helyzet hasonlít a kívül gyönyörűen felékesített, kiállított halhoz, amely azonban belsejében bomlik és váratlanul, gyorsan elporlad.
Jády György