Szerző: Bozóky Balázs
A leghosszabb Anton Pavlovics Csehov darabot játssza ismét márciustól a budapesti Katona József Színház. 1990-től 5 éven át ment és 1995 június másodikán volt az utolsó előadása Ascher Tamás akkori rendezésének. A 2019-es verzió már nem a nagyszínpadon, hanem a Kamrában kapott helyett. A mostaniban Básti Juli nem sakkozik már Máté Gáborral, helyette Ónodi Eszter kokózik két férfival. De aggodalomra semmi ok! Biztosan csak lisztet rántanak fel az orrukba.
Meg egyébként is, teljesen felesleges összehasonlítani a két előadást. A rendszerváltás óta sok víz lefolyt már a Dunán. A terjedelmes művet Székely Kriszta laoszi kocsmahangulatú rendezése teszi egyedivé. Radnai Annamária fordítására Szabó-Székely Ármin kifejezetten pörgős, teljesen érthető szöveget alkotott.
Az első gondolatom a taps után az volt, hogy olyan élményben részesültem, mintha napjaink valamelyik kereskedelmi tévéje beszabadult volna Máté Gáborék 30 évvel ezelőtti öltözőibe és valóságshow-t gyártott volna az akkori művészbüfé pletykáiból.
Beakadt a lemez. Ugyanazt a számot halljuk visszatérni az este folyamán. A pszichedellikus hangulatot nemcsak a 60-as évekbeli muzsika varázsolja a pincehelyiségbe. A drog és az alkohol szintén hozzájárul ehhez. Csehov klasszikusa a mai napig érvényes. Az a meggyőződésem, hogy a szerző magáról ír művében. Nemcsak azért, mert a Platonov név a szerző teljes nevének anagrammája, hanem azért is, mert ez a leghosszabb, a legelső és a legutolsó, az alfája és az omegája Csehov univerzumának. Az alkoholba menekülő falusi tanító története ez, aki ki tudja lediplomázott-e, mindegy is, a nőkkel való relációiban próbálja túlélni kudarcait. „Egy szerelem karjaiból egy másik szerelem karjaiba menekül” – ahogy Bukowski fogalmaz. De nem igazi szerelmek ezek. Platonov életében a nő eszköz és kifogás. Kifogás arra, ha jó, kifogás arra, ha rossz, kifogás arra, ha semmilyen. A Platonov eltérően Csehov más darabjaitól egy karakter köré centralizálódik, és a címszereplőn kívül tényleg mindenki csak azért van, hogy felismerjük benne saját életünk figuráit, jobb esetben önmagunkat.
Önismereti talponálló
Az előadás díszlete egy hosszú bárpult, kék háttér, mellmagasságtól lefelé lambéria. Három bárszék, italok és poharak helyezkednek el a pulton a kétszintes játéktérben és egy ablak középen. Valójában ez egy sarok. Vagy inkább egy talponálló. Lelki bugyraink olyan fröccsöntője, ahol az elhibázott párkapcsolati döntéseink végzetes bosszút állnak rajtunk tunyaságunk miatt. A nézők a négyzet másik sarkában helyezkednek el, emeletesen felépített sorokból tekintve le a játékra.
Zöldségek
Ónodi Eszter ruhája sötétzöld és kiemeli testi adottságait. A gyűrűje is megy hozzá. A zöld szín a kék és a sárga keveréke, egyesül benne a hit és a tudás, a nő és a férfi. „Szemünk valóságos kielégülést talál e színben. Ha mindkét eredeti szín pontos egyensúlyban van a keverékben olyképpen, hogy nem lehet megkülönböztetni egyiket a másiktól, akkor szemünk és kedélyünk úgy pihen meg e keveréken, mint egy egyszerű színen. Nem kívánunk és nem is tudunk továbbmenni.” – írja Goethe a Színtan-ban (Goethe, Johann Wolfgang (2010) Színtan. Genius). Ónodi Eszter csakúgy, mint a zöld szín, pontos egyensúlyban van magával és alakítása túlszárnyalja karakterét. Nehéz nem őt figyelni, amikor színen van. Az érdem nemcsak Pattantyus Dóráé, aki más női szereplőnél is próbálta kiemelni az előnyöket. Felszabadító az a lazaság, amivel Ónodi jelen van a színpadon, mert attól válik egészen hitelessé alakítása, hogy teljesen elfedi a rendezői instrukciókból fakadó görcsösséget és semmilyen megfelelni akarást nem mutat. Bár a mű alapján az általa megformált karakter, Anna Petrovna 22 év körüli, mindannyian ismerjük azt a típust, akinek kora meghatározhatatlan, 18 és 65 között lehet, és van valami örök személyiségének játékosságában, amivel élete végéig elfedi a ráncait. Ónodi Esztert megtalálta az özvegy tábornokné szerepe, és kerülve a már jól bejáratott sablonos megoldásokat, újításokra képes. Változatos eszköztárat és gazdagon tálalt személyiséget formál meg.
Ugyanez elmondható Fekete Ernőről is, aki egy roppantul komikus Szergejt alakít alázatosan, néha már-már hisztiző női gesztusokkal. Nagy skálájú játéka egy percig sem unalmas.
Kocsis Gergely Platonovként tipikusan az a tanító, akit némely amerikai filmből ismerhetünk. Kavart ezzel-azzal, diákokkal, de ez persze csak pletyka, nem veti meg az alkoholt, és a szexuális jellegű viccelődésektől sem ódzkodik az osztályfőnöki órákon. Zakót, inget visel, alatta pólót. Ismét dicséret illeti a jelmeztervezőt, mert hibátlan….
Hatásvadászat contra egyszerűség
Ezek nem véletlen egybeesések. Székely Kriszta rendkívül jó emberismerő. Sok helyen mozgott, rengeteg országban, több mindent kipróbált. Pontos karaktereket állít a színpadra ebből merítkezve. Mégis úgy érzem, hogy sablonos, néha hatásvadász rendezői megoldásokat használ, mintha unta volna a munkát. Ilyen például az, amikor Bányai Kelemen Barna Kolja szerepébe bújva nőnek öltözve imbolyog, vagy amikor Kocsis Gergely Platonovja letapizza az ártatlan nagymellű Grekovát, és látom, hogy az azt játszó Staub Viktória szenved ettől a színpadon. Hatásosabb lett volna finom utalásokkal élni. Felesleges Platonovot minden hájjal megkent izzadtságszagú alkoholistának beállítani, aki diáklányokat csöcsörészik, és a legjobb barátjának leendő feleségével élvezi a testi örömöket a barátja házibuliján, miközben az az udvaron petárdázik és szerelemmel hiteget egy özvegyasszonyt. Ha a rendező finomabban dolgozna Platonov figurájával és jobban megértené a motivációit, akkor sokkal mélyebb és megdöbbentőbb előadás jöhetett volna létre. Annak hiányában egy közhelyekkel érvelő Platonovot hív életre.
Öncélúság vagy figyelmetlenség?
Miért nem teszi? Kicsit olyan mintha a rendező a nyíltan vállalt leszbikusságát magyarázná. Tessék ilyen a férfi! Ilyen A Platonov! Disznó mind testben mind lélekben és halálra van ítélve minden egyes mocskos cselekedete miatt. Ezért maradok én távol ezektől a minden hájjal megkent szörnyektől és választom a lányokat! (Lehet, hogy ez indokolta a Csehov mű címének módosítását is?) Székely Kriszta rendkívül nagy lehetőséget szalaszt el. A színészek remekül lettek összeválogatva, mindenki pályája csúcsán, rendkívül érvényes, szerencsés csillagállás alatt született a produkció.
Az előadás végén azonban Platonov úgy lesz öngyilkos, hogy egy fikarcnyit sem értjük meg választásainak mibenlétét. Tetszik a zene, jók a figurák, menő ez a buli, de mégis oktalan. Kocsis Gergely Platonovként minden női szereplőhöz közel kerül testileg, de éppen saját feleségével, Szásával nem jutnak el kapcsolati fordulóponthoz, ott is pusztán „kitapogatja” Pálmai Anna tűréshatárát. Ez érthető. Olyanok együtt, mint két idegen a villamoson. Klasszikus látszatkapcsolat az övék, melyben az önismeret vagy tapasztalat hiányából a férfi és a nő egybekel és társasmagányban él.
Pálmai Annának nincs nehéz dolga. Visszahúzódó mellékszereplőként járja le az előadást Platonov terhes feleségeként. Érdekesség, hogy édesanyja, Szirtes Ági is szerepelt a 90-es Platonov-ban, ráadásul ugyanezt a szerepet osztotta rá Ascher Tamás is. Székely Kriszta mire utal ezzel? Vagy egy egyszerű véletlen a szereposztás?
Dicséret illeti továbbá Nagy Ervin játékát, mert az általa megformált Oszip (30 éves forma fickó, lótolvaj, Csehov elképzelése szerint) végig humoros, feloldó betétje az előadás sokszor nyomasztó légkörének, még akkor is, amikor lábával Platonovot fojtogatja. Jól áll neki ez a „béna” szerep.
Itt jegyezném meg, hogy nagyon sok jelenetről lemaradtam, többek között az utóbb említetett is csak félig-meddig sikerült látnom a felső sorból. A jövőbeli előadásokban érdemes lenne átgondolni a dialógusok helyszíneit, minimalizálni a legalsó szint fekvő, mászó jeleneteinek számát, hogy a játék mindenhonnan látható legyen anélkül, hogy az embernek fel kelljen állnia a székéről. Ez megtöri az előadás menetét és rontja a műélvezetet.
Dér Zsolt Kirillje mind ruházatában, mind jelenlétében 5-ös, „lubickol” szerepében. Nem lepődnék meg, ha valami szólásmondás is kialakulna majd Pesten abból a jelenetből, melyben Párizst élteti és cinikusan megjegyzést tesz Oroszországra a buliba érkezve.
Bán János Glagoljeve halvány és sokszor nem találja a helyét, igaz ő csípőből is fergeteges tud lenni, ha akar, mint amikor megkéri Anna Petrovna kezét.
Jordán Adél rutinból hozza a hisztis, makacs, lelkiterrorban edzett Szofja karakterét. Szergej leendő feleségeként tökéletesen semmilyen. Platonovval való félrelépése után sincs érdemi változás: hasonló hanggal üvölti a döbbenetes semmit. Jordán Adélnek kiváló orgánuma van. A rendező helyében úgy motiválnám, hogy a saját dalait játszanám, sőt, akár az ismétlődő zenei betétet cserélném (John Lennon: Tomorrow Never Knows) az általa előadott verzióra, az eredetiség jegyében.
A Platonov minden tulajdonságában magában hordozza egy új aranykor eljövetelének lehetőségét a magyar színházi életben. Felelősséggel jár, ha az ember olyan színházban rendezhet, ahol kiváló színészekkel dolgozva korszakalkotó előadásokat hozhat létre. Nemcsak a színészek, de a rendezők is árgus szemekkel figyelik ezt az előadást, sőt, ezt a műhelyt, nem pusztán Magyarországon, hanem a határokon túlról is. Az elszalasztott lehetőség ellenére, eddig ez volt az évad legjobb és legszerethetőbb előadása.
SZEREPLŐK:
Platonov Kocsis Gergely
Anna Petrovna, özvegy tábornokné Ónodi Eszter
Szergej, a mostohafia Fekete Ernő
Szofja, a felesége Jordán Adél
Kolja Bányai Kelemen Barna
Szása, a húga, Platonov felesége Pálmai Anna
Glagoljev Bán János
Kirill, a fia Dér Zsolt
Oszip Nagy Ervin
Grekova Staub Viktória e.h.
ALKOTÓK:
Díszlet Tihanyi Ildi
Jelmez Pattantyus Dóra
Világítás Lohár Antal
Mozgás Bodor Johanna
Súgó Boncza Anita
Dramaturg Szabó-Székely Ármin
Asszisztens Hornung Gábor
Rendező Székely Kriszta