Beszélgetés Kanyó Zsolt a Biokontroll Hungária Nonprofit Kft. fejlesztési részlegvezetőjével
A jelenlegi vidékfejlesztési támogatási rendszer legnagyobb problémája – a túlbonyolított és elhúzódó bürokratikus eljárásokon túl – az ágazati szintű tervezés és piaci szabályzás teljes hiánya. Sajnos nagyon kevés az olyan méretű gyümölcs-, vagy zöldségtermelő, akinek saját feldolgozó üzeme van, a kicsik pedig képtelenek összefogni. Így a rugalmasságra való elméleti képességnek nincs hozadéka, mert igazán meg sem nyilvánulhat – állapította meg Kanyó Zsolt a Biokontroll Hungária Nonprofit Kft. fejlesztési részlegvezetője az öko piaci témában adott interjúban.
Van-e állami szándék arra, hogy az ökogazdálkodás súlya növekedjék?
Igen, egyértelműen van. Az ellenőrzési rendszerbe vont területek növelése és az ehhez szükséges támogatás pénzügyi keretének előteremtése deklarált és részben már most megvalósított célkitűzés. Más kérdés, hogy ez önmagában elegendő lesz-e az ökológiai gazdálkodás súlyának tartós növeléséhez. Megint más kérdés, hogy a szaktárca apparátusában elegendő szakember foglalkozik-e ezzel a területtel.
Fogyasztóként mennyire bízhatok meg az ellenőrzésben?
A folyamatos hatósági felügyelet és felülvizsgálat alatt lévő Tulajdonos kreditált ellenőrzési és tanúsítási rendszer a lehető legnagyobb mértékben garantálja a tanúsítással érintett tevékenységek és termékek megfelelését a szigorú elvárásokkal szemben. Rendkívül kifinomult – már-már szőrszálhasogató dokumentációs (jelentési, előzetes engedélyeztetési, stb.) előírásaink, a folyamatos kapcsolattartás ellenőrzött partnereinkkel, az éves átfogó és a visszatérő (bejelentett és be nem jelentett) ellenőrzéseink meglehetősen szűk mozgásteret hagynak a véletlen vagy szándékos eltérésekre. Ezt egészíti ki a gyanúra alapozott, illetve a kockázatelemzési rendszeren keresztül végzett mintavételi és vizsgálati programunk.
Hol és hogyan indult ez az egész történet?
A Biokontroll tulajdonosa a Magyar Biokultúra Szövetség, amely jelenleg az ökológiaigazdálkodás hazai ernyőszervezete (az IFOAM EU tagja), egyesületként a nyolcvanas évek elején kezdte működését kertbarátok egyfajta szakmai gyülekezeteként. Olyan gyakorló szakemberek alapították, akik elutasították aziparszerű növényvédelmet, a műtrágyázásra alapozott tápanyag-utánpótlást, és szintetikus adalékanyagokra és tartósítószerek felhasználására alapozott élelmiszer-előállítást. A nyolcvanas évek végére próbálkoztak megtermelni a – hollandiai szakmai segítséggel – elindult az üzemi léptékű termeltetési és ellenőrzési program, ami kizárólag a nyugati (holland, német, svájci) export piacokra termelte az élelmiszeripari alapanyagokat. Anno az elején ez legfeljebb 200 hektárt érintett, most viszont már 200 ezer hektár fölött van azellenőrzött ökológiai gazdálkodás összterülete. Harminc év alatt ezerszeres növekedés.
Hogyan látja a hazai öko élelmiszerek jelenlegi piacát?
A lehetőségekhez képest nagyon szolid a belföldi piac és annak bővülése alig érzékelhető. Az EU nyugati felén másfél évtizede elemzik az öko élelmiszer-piac változását. Az EU élelmiszeriparának éves bevétele nagyságrendileg 1100 Mrd €. Az öko élelmiszerek forgalma ennek mintegy 4%-a, 40 Mrd €. Idehaza ez a mutató a kimutathatósági küszöb alsó határán pislog (<1%). Az EU öko élelmiszerpiacának átlagos bővülése évi minimum 10% százalék. A globális öko élelmiszerpiac volumenét jelenleg mintegy 90 milliárd euróra becsülik, és ez stabil növekedési pályán van immár másfél évtizede. Nem lehet tudni, ez a tendencia mikor ér el hazánkba is. Annyi bizonyos, hogy sok termelőnk – éppen a szükséges piaci kapcsolatok hiánya, a termelési vagy tárolási kapacitások korlátai és/vagy a nem megfelelő idegen nyelvi ismeretek és kommunikációs képességek okán – „kombájn alól”, esetenként konvencionális áruként értékesíti a terményét. Az öko élelmiszerek iránti gyenge kereslettel rendelkező volt keleti blokk országaiban – a Baltitól a Fekete tengerig – ez egy általános probléma, amit talán megszüntetne a belföldi fogyasztás növekedése. A Biokontroll öko tanúsítványával értékesített nyers mezőgazdasági termények 80-90 százaléka az EU nyugati piacaira, főként Németországba, illetve – külön feltételek teljesítése esetén – a svájci piacokra kerül.
Az utóbbi években jelentős mértékben nőttek a magyarországi bérek, ez sem segített?
A lakosság pénzügyi helyzete ugyan stabilabb lett és a reáljövedelmek is emelkedtek valamelyest, de a jövedelemszerkezetben nem történt változás. Az élelmiszerekre fordított kiadás egy átlagos magyar család teljes vásárlói kosarának 30 százalékát teszi ki továbbra is. Németországban ugyanez az érték vásárlói kosárnak 10 százalék. Ehhez adódik a növekedés másik korlátja, az extra magas bio felár.
Külföldi útjaimon azt láttam: sem a kiskereskedelmi láncok, sem a termelői piacok polcain nincs akkora árkülönbség a konvencionális (nem ökológiai termelésből származó – (a szerk. megjegyzése) és az organikus (ökológiai, bio, biológiai, öko – a szerk. megjegyzése) tételek között, mint idehaza. További probléma, hogy a magyar élelmiszer kiskereskedelmi láncokban alig látni bio élelmiszereket. Mintha a hazai kereskedők kockázatvállalási kedve is alacsonyabb lenne. A külföldi tulajdonú üzletláncok áruházaiban ezzel szemben már megjelentek az „importált” bio élelmiszerek (zöldség, gyümölcs, tejtermékek). Jellemző, hogy a magyar tej és tejtermékek piaca is furcsán működik: a hazai tejtermékek irreálisan magas áron jelennek meg a polcokon.
Ezzel szemben kiváló minőségű osztrák vagy német tejtermékek dömpingáron ömlenek a hazai kiskereskedelmi láncokba. A nyers és feldolgozott bio zöldség és gyümölcs élelmiszerszegmensben ugyanez a helyzet. Hazai bio hús és bio hal szegmensről nem is beszélhetünk. A láncokba való bekerülés nélkül pedig a tömeges bio élelmiszer fogyasztás növekedése nem lehetséges. E mögött pedig elsősorban a hazai termelő és feldolgozó kapacitások és logisztikai képességek hiányosságai állnak.
A biotermékek iránt tehát Nyugaton növekszik a piaci igény. Belföldön nem. Mi az oka ennek?
A helyzet az, hogy nem csak Nyugaton, de Keleten is kezd növekedni a vásárlói igény, és ez alatt most kifejezetten nem Kelet-Európát értem. A Biokontroll ökológiai tanúsítási rendszerét világszerte elfogadják és elismerik. Csakhogy az itthon működő feldolgozó vállalatok az ökológiai termelésből származó nyersanyagok feldolgozásában rejlő lehetőségeket – kevés kivételtől eltekintve – még nem ismerték fel. A bio termelők alacsony szervezettsége és gyenge együttműködési készsége kiegészülve a tőkehiánnyal és a speciális technikai problémákkal (pl. fejletlen tárolási és logisztikai kapacitások) egyik oldalról, a tudatos vásárlói réteg rendkívüli alulreprezentáltsága a másik oldalon sajnos összeadódik, és szinte gúzsba köti az egész öko agrár-élelmiszer ágazatot. Azért vannak figyelemreméltó kezdeményezések is, sajnos még csak báb-állapotban.
Ha nagyok nem is, talán a kicsik rugalmasabbak.
Vannak olyan próbálkozások, hogy néhány millió forintos költségvetéssel (EU támogatásból és banki hitelből) megvalósuló kisüzemi beruházásban létesített új feldolgozó kapacitásokban elkezdenek a konvencionális alapanyagok feldolgozása mellett, külső forrásból vásárolt bioalapanyagokból feldolgozott bio élelmiszereket készíteni és megpróbálják ezt valahol értékesíteni. Az öko termelők számára ez nem jelent érzékelhető és főként nem hosszútávon tervezhető felvevő piacot. Ha ezt az öko gyümölcs szektorra vonatkoztatjuk, akkor világosan látható, hogy ültetvényt nem lehet az ilyen rövid távú piaci résekre alapozni. Az ilyen próbálkozások legfeljebb piaci zavarkeltésre alkalmasak. A jelenlegi vidékfejlesztési támogatási rendszer legnagyobb problémája – a túlbonyolított és elhúzódó bürokratikus eljárásokon túl – az ágazati szintű tervezés és piaci szabályzás teljes hiánya. Sajnos nagyon kevés az olyan méretű gyümölcs-, vagy zöldségtermelő, akinek saját feldolgozó üzeme van, a kicsik pedig képtelenek összefogni. Így a rugalmasságra való elméleti képességnek nincs hozadéka, mert igazán meg sem nyilvánulhat.
Az mindenki számára látható, hogy Nyugaton folyamatosan bővül a nyersanyagfelvevő piac.
Ennek hátterében az áll, hogy az EU nyugati felében egyfelől az agrár-élelmiszeripari szektor általános értelemben vett integrációs foka, másfelől a feldolgozó kapacitások technológiai színvonala és kapacitása olyan termelési és feldolgozási volument képvisel, ami talán a globális élelmiszerpiac igényeit is képes lenne kielégíteni. Magától adódik tehát, hogy az e kapacitásokra épülő kereskedelmi láncok – fejlett logisztikai rendszereik és bolthálózataik révén – azonnal rátelepedtek a keleti bővüléssel megszerzett újabb piacokra, ahol ők egy teljesen új vásárlási kultúrát képviselnek. Az EU multi kereskedelmi láncai egy átgondolt növekedési stratégiai mentén egyre újabb termelési-termeltetési láncokat hoznak létre Európa szerte, sőt ennél is tágabb földrajzi keretekben. Nem csak a nyugati termelők nyersanyagait dolgozzák fel és forgalmazzák például Magyarországon is, hanem globális beszállítói és ellátási hálózatokat építenek. A hazai termelők előtt ez a beszállítási lehetőség is adott. Máskérdés, hogy nem veszik észre, vagy nem tudnak belépni ezekbe. A magyar élelmiszeripar ebben a globális folyamatban egyre inkább marginalizálódik. Még a volt KGST piacokon belül is érzékelhető a lemaradás. A hazai (nem csak bio) gyümölcs ültetvények pedig egyre fogynak. Talán nem tudunk kilépni az évszázados klisékből?
A biogazdálkodást mostanában méltatlan támadások érik a sajtóban.
A megfogalmazott – mondani sem kell, teljesen alaptalan – vádak a szakértelem hiányáról, a tények szándékos ferdítéséről és a rosszindulatról tanúskodnak. Mintha abban bíztak volna a – mondjuk, hogy spontán – kampány tervezői, hogy a nyájas olvasó az év végi fáradt hajszában úgy sem lesz képes a részletekre odafigyelni. Mintha egy rosszul felmért szélirányba kívántak volna egy rongyos vitorlát befogni, és azzal saját – kívül csillogó-villogó, de belül rozoga szerkezetű – hajóikat előrébb sodortatni az ökológiai gazdálkodás presztízsének rontásával. Mindezt kifejezetten szenzációhajhász címekkel. Pedig az ilyen lejárató versengésre semmi szükség. Mindenki keresi a saját igazát (befektetései megtérülését), és időnként nehéz beismerni, hogy nem jó úton halad.
Baj van az élővizekkel, baj van a talajjal, baj van a természetes élőhelyekkel, baj van a méhekkel, a madarakkal, az élelmiszereinkkel… Ezeket vajon beleszámították a „kutatók” az új modellekbe?!
Ami a magyar bulvársajtóban tavaly év vége óta fel-felbukkan, az egy nonszensz. Öntsünk tiszta vizet a pohárba! A konvencionális gazdálkodás „csúcsa” a GMO növényfajtákra, a totális gyomirtó szerekre és az intenzív műtrágyázásra épülő agrotechnológia. A politikai konszenzusnak köszönhetően Magyarországon tilos a GMO növények termesztése. Sok országban – köztük néhány EU tagállamban is – azonban megengedett. A trópusi övezetben a „korszerű” agrotechnológia zászlaja alatt esőerdőket irtanak, hogy újabb szántóterületekhez jussanak, vagy újabb ültetvényeket telepítsenek. Ezeket az újonnan termelésbe vont területeket később agyonműtrágyázzák, hogy a szükséges – gyorsan hozzáférhető – makro tápanyagok elérhetők legyenek a kultúrnövények számára. Egyik ilyen agráripari „siker sztori”, hogy olyan gyapot, len, repce, szója, kukorica, stb. fajták csávázott vetőmagjait vetik, amelyek a világon legelterjedtebb (vitatott egészségügyi kockázatokat hordozó) növényvédő szer hatóanyagra rezisztensek, majd a vetéssel egy menetben és utána is több alkalommal kiszórják a totális gyomirtó és egyéb növényvédő szereket. Semmi egyébbel nem törődnek. Aki GMO fajtákat vet, az mérgezi önmagát és a környezetét is. Aki ilyen terményt importál, profitérdekből vagy tudatlanságból ezzel eteti a jószágot, vagy ezt keveri bele az élelmiszereinkbe, az hibát követel, és morális értelemben lenullázza magát. Ennek megvan a lokális és globális, társadalmi léptékű következménye. Nem meg lesz. Meg van. Benne élünk. Már most katasztrofális a népegészségügyi helyzet: a nem bizonyított eredetű és hátterű, neuro-humorális és immunrendszert érintő működési zavarokkal élők arányának soha nem látott mértékű növekedése.
Ha a teljes élelmiszerláncot tekintjük (a növénytermesztéstől az állattenyésztésen keresztül az élelmiszerek előállításáig), a földtől nem csak az asztalig, hanem az emberig(!), és a konvencionális rendszer mellé odarakjuk az ökológiai gazdálkodás rendszerét, akkor szembetűnik a két gondolkodási-, érték-, és eszközrendszer közötti óriási különbség. A két rendszer egy-egy apró szelete nem összehasonlítható. Az ökológiai gazdálkodás a talajt, a növényt, az állatot és az embert is magába foglaló logikai körben értelmezhető. A talaj termékenységének megerősítésére és fenntartására, a növények által a rendszerből „kivont” elemek természetes visszapótlására alapoz. Vagyis egy talajvédő és talajépítő gazdálkodási mód. Az alapelveket az EU egy összetett rendeleti keretrendszerben rögzíti. Nem kétséges, hogy gazdálkodó őseink igazi biogazdák voltak. Ugyanakkor ez nem egy ortodox, nem egy elavult paradigma. Hanem inkább egy szilárd erkölcsi és szakmai elveken nyugvó, szakmai értelemben vett folytonos útkeresés, fejlődés és megújulás. Az ökológiai gazdálkodás élő talajokkal dolgozik, amelyeknek illata van. A másik oldal műtrágyával és növényvédőszerekkel lepusztított néhai talajainak legföljebb csak vegyszer szaga. Bonyolult elméleti modellek és szabadföldi műszeres mérések is igazolják, hogy az ökológiai gazdálkodáskarbon lábnyoma nagyságrendekkel kisebb, mint a konvencionális agrikultúráé. És ezt egyre többen felismerik. Ahogyan azt is, hogy élő talajok, élő vizek és beporzó rovarok nélkül az Ember számára itt a Földön nincs jövő.
Valkó Béla