Florian Weigensamer és Christian Krönes döbbenetes filmet készített a 15. Verzió filmfesztiválra, melyet három hete csütörtökön mutattak be a Toldi moziban.
Döbbenetes képek, szívszaggató történetek, a kosz és szemét tömeges lelket daráló ember és világ harcában ül a néző és csak ömlenek rá a képsorok: szakadt gatyában guberáló kisgyerekről, aki tudja, hogy a fémnek nagyobb értéke van, mint a műanyagnak, ezért eszközt készít, melyel a porból felszedi a fémhulladékot, akit mindjárt át is akarnak vágni, és nem akarják rendesen kifizetni, miközben lassan kiderül, hogy ő valójában lány, csak fiúnak adja ki magát a megélhetésért.
Koszban szülő anyák és szeméttel játszó gyermekek, orvostanhallgató, aki zsidó-muszlin létére a társadalom számkivetettje, és zacskókat gyűjt, melyekért egy kis vízhez tud jutni, vagy éppen a tévét néző nihil ötlik a szemünkbe, mikor pihenésképp a kalyiba elé kitett tv előtt bambulnak a szemétszedők, öreg vízhordó asszony, aki gyereklányoknak adja a vizet, hogy azok aztán a szénégetőknek vigyék és adják el…megannyi vibráló, élénk képsor, mozaikokként mutatnak be egy teljesen más világot: a világvége Európáját: hiszen ide kerül minden szemét Európából, Afrika börtönébe, Szodomába.
Az itt élők bár tudják, hogy élet-halál harcot vívnak, tudnak örülni, nótázni, zenélni, még zenét is írnak azoknak, akik először járnak erre, és nem félnek ezen a mocsaras vidéken élni, ahol naponta tűnnek el emberek a mindent átható szeméttel boított mocsárban.
Mintha egy groteszk dráma helyszínén lennénk, egy Nell A játszma végéből hiányzik itt nekünk, hogy közbekiáltson: ” A boldogtalanság a legviccesebb dolog a világon’.”
Abszurd ez a darab és ijesztő a közeg. Élhetetlen és egyszerre életért kiáltó. Sikolt a tűz mellett a férfi, aki égeti a szemetet, hogy rézre tegyen szert, és lángol egyre csak lángol a mocsaras szemét, égeti a bőrt, a húst, a csontokat…
A nappal sikolya ez egy véget nem érő éjszakában, ahol az ember is szemétté válik, a világ fölöslegévé, az emberiség kacatjává, amit majd talán valaki felfedez, kitúr, megfilmesít és vele ijesztgeti a világot az arcunkba köpve: ez a ti világotok emberek! Ilyen sorsban tartjátok az afrikaiakat.
Tekinthető lenne migráns propaganda filmnek is, amiben a néző sajnálatára és együttérzésére apellál a filmkészítő, azonban annyira megrázó képsorokat vonultat föl, hogy hitelesnek tűnik az egész.
Ez a ma társadalmának abszurditása: az ember, mint a társadalom szemete, esélyek nélkül, számkivetetten, kitaszítva a szeméthegyek között.
Vajon a morálfikozófia burkaiból kitörve tud-e Európa esélyt adni a ma társadalmának, melynek része ez a hatezres embertömeg, aki a szemétből él?
Vajon a merkellista willkommenskultur segithetne ezeken? Nem hiszem.
A film művészi értéke nem csupán pedagógiai célzattal állit felkiáltójeleket elénk, hanem előre is mutat: a jövő Európája égni fog koszos szeméthegyek között, ha nem változtatunk. A politikai felelősséget nem lehet elkerülni, a kitaszitottakat nem lehet mellőzni, mert fenn állhat a veszélye annak, hogy mi válunk ugyanilyen kitaszitottakká a saját hazánkban. Akarhatja-e ezt a közös Európa?