Vannak olyan filmek, amiket gyerekkorunkban láttunk, és felnőttként már csak halvány emlékként derengenek agyunk valamely hátsó zugában. Amikor aztán újra eszünkbe jut a film, és izgatottan leülünk, hogy évtizedek múltán újra megnézzük, és átéljük azt a varázslatos hatást, amit korábban gyakorolt ránk, gyakran csalódottan kell tudomásul vennünk, hogy a film abszolút nem olyan jó, mint amire emlékeztünk. Ismerős érzés? Olykor azonban a gyerekkori kedvenc film felnőttként is ugyanúgy el tud varázsolni. Én így voltam a Gung Ho című, nyolcvanas években forgatott amerikai vígjátékkal.
Korunk világa globális: az áru, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő egyre szabadabban áramlik országok között, a multinacionális vállalatok kiterjesztik egyik országból a másikba egyes tevékenységi területeiket, integrálódást látunk mind gazdaságban, politikában, kultúrában, de a tudomány területén is. Aki ebben a bonyolult és ellentmondásokkal bővelkedő viszonyrendszerben el szeretne igazodni, annak a gazdasági és politikai ismereteken túl azt is tudnia kell, hogyan lehet tárgyalni, együtt dolgozni és úgy általában együtt élni egy távolról érkező emberrel.
Hogy jön mindez a bevezetőben elhangzottakhoz? A Gung Ho-ban épp ezt a szituációt láthatjuk egy kisvárosi autógyár történetében: amit egész életünkben alapfeltevésnek gondoltunk (talán olyannyira, hogy el sem gondolkodunk azon, hogy mit is jelent az, hogy „alapfeltevés”) egy másik kultúrából érkező ember számára lehet, hogy teljesen értelmezhetetlen vagy gyökeresen mást jelent.
Jönnek a japánok!
A japán gazdasági csoda az 1980-as évekre teljesült ki, melyben jelentős szerepet játszott a gépgyártásban, például az autógyártásban elért siker, többek közt a fegyelmezett és precíz menedzsmentnek és a mi szemünkkel nézve iszonyú erős munkamorálnak köszönhetően. Ezt a lehetőséget ismeri fel egy amerikai autógyár termelési menedzsere, aki a főnöki szerepén túl egyben az ott dolgozók jó barátja is. A kis városka lakóinak utolsó esélye a munkalehetőségre, ha Japánba látogat, és egy ottani autógyár vezetőit meg tudja győzni arról, hogy érdemes felvásárolniuk a néhány hónapja bezárt amerikai üzemet, hogy a munka újraindulhasson, vagyis immár közösen folytatódhasson tovább.
A történet ezzel az elsőre kudarcosnak tűnő, ámbár mégiscsak sikeres üzleti úttal indul. A kulturális különbségek egyébként már itt szembetűnőek: főhősünk teljesen félreérti a helyzetet, a japánok eltérő tárgyalási stratégiája és a visszafogottságuk miatt úgy érzi, teljes csődöt mondott. Hamarosan azonban kiderül számára is, hogy a megbeszélés valójában sikeres volt.
Az amerikaiak és a japánok elkezdenek tehát együtt dolgozni, először mindkét fél a saját mentalitása alapján. El kell telnie némi időnek, hogy rájöjjenek: ha görcsösen ragaszkodnak a saját álláspontjukhoz és világnézetükhöz, abból semmi jó nem sülhet ki. Mindkettejüknek engedniük kell a gőgből és az önnön feljebbvalóságának mítoszából, hogy az együttműködésük gyümölcsöző lehessen.
A történet valós alapja
Milyen is az a Japán gazdaság és munkamorál, amely a nyugati embernek oly szokatlan? Japán 1868-tól, a Meiji-féle reformok óta arra törekszik, hogy utolérje és lehagyja az iparosodott nyugatot. Ez kezdetben nagyhatalmi ambíciókkal kapcsolódott össze, úgymint területi hódításokkal Ázsiában. Mivel erre a vesztesen végződő második világháború után már nem volt lehetőségük, így a fejlődést a civil ágazatok felé irányították.
Az a régóta jelenlevő vállalati modell uralkodik az országban, melyet számunkra meglepően erős vállalatközi együttműködés jellemez. Az úgynevezett keirecu rendszerben a nagyvállalatokhoz a néhány ipari vállalkozáson túl egy bank és egy kereskedelmi cég is tartozik, mindezt egy nagy holding fogja össze, ami a birtokolja a hozzá tartozó cégek részvényeit (így működik például a Mitsubishi is). A pályakezdő, valamint a nyugdíjhoz közeledő munkavállalók pedig elsősorban a beszállítást ellátó kisvállalatoknál dolgoznak („gyermek-cégek”), szerényebb fizetésért, és csupán néhány munkafolyamatot végeznek. A munkavállalók többsége (elsősorban az állami vállalatoknál) egész életükben egy cégnél dolgozik, és szinte a szüleikkel egyfokú lojalitással gondolnak a vállalatukra. A hűséges, kőkemény munka egyrészt a gazdasági siker egyik fontos alapja, ugyanakkor a munkamánia (workaholic) hátrányairól és veszélyeiről is sokat hallhatunk. A film elején például egy japán menedzser megszégyenítő vezeklését láthatjuk egy vezetői képzésen, mert hibát vétett a munkavégzése során.
A vállalatok tehát szorosan összekapcsolódnak, és ez kedvez a nemzeti célok közös erőfeszítéssel történő előbbre vitelének. Sokan ezért az egész országot szarkasztikusan „japán részvénytársaságnak” nevezik. Ugyanakkor ennek a szoros összefonódásnak az előnyökön túl negatívumai is vannak: a vállalatok közti keresztfinanszírozások átláthatatlan rendszere volt többek közt a felelős az 1992-ben kirobbant válság tartós elhúzódásáért: másfél évtizedig, a 2000-es évek közepéig tartott.
Egy tehetséges pojáca: Michael Keaton
A film főszereplője a menedzsert alakító Michael Keaton, aki a nyolcvanas években elsősorban vígjátékokban szerepelt, ugyanakkor (meglepetésre és akkoriban sokak megrökönyödésére) ő alakította a Tim Burton-féle Batman filmekben az álarcos főhőst.
Újabb szerepei között is találhatunk figyelemre méltókat, például a McDonald’s tulajdonosi viszonyainak alakulását bemutató „Az alapító”-t.
Érdekes figura ő, mivel általában túljátssza a szerepeit, de valahogy mégsem zavaró ez a filmjeiben, mivel mindig beleillik abba a helyzetbe és szerepbe, amit alakítania kell. Ebben a filmben is jól hozza a laza, szabad szájú, kevésbé elméleti, inkább a gyakorlatban improvizáló főnök többsíkú szerepét. Egyrészt kissé fennhéjazó, a teljes igazságot nem minden esetben vállalni képes (ami az egyik fő konfliktusforrás alapja lesz), és a világot a saját szemszögéből látó ember. Másrészt az esetek többségében a japánokkal képes eredményes tárgyalásokat folytatni a maga módján, valamint könnyen szót ért a beosztottjaival is. Például le tudja csillapítani őket, olyan kínos helyzetekben is, amikor a japánok egy számukra röhejes újítást vezetnek be: a munka előtti közös reggeli tornát.
Kelet találkozik Nyugattal
Egy alkalommal az mondja a japán főnök: „nem értem az amerikai munkásokat. 5 perccel később jönnek, 2 perccel korábban mennek, ha betegek nem dolgoznak”. Később az amerikai menedzser számon kéri rajtuk, hogyha annyira tökéletesek mindenben, akkor miért az USA a világ vezető gazdasága? A munkamorál különbségén túl máshogyan étkeznek, beszélnek, tárgyalnak, másként látják magukat a világban (inkább individuumként, mint az amerikaiak vagy egy kollektív csoport tagjaként, mint a japánok), és ki tudja mi minden, előre talán nem is sejthető különbség feszül a két ország között. Hogy végül képesek lesznek-e feloldani az ilyen és ehhez hasonló ellentéteket, és megtalálják-e az összhangot, alighanem előre sejthető egy vígjáték esetében. Mindenkinek ajánlani tudom a kultúrák összecsapásának eme humoros és tanulságoktól sem mentes bemutatását.
Írta: Habib Dániel
Gung Ho (1986), amerikai vígjáték, rendezte: Ron Howard
Andor László (2008): Összehasonlító gazdaságtan, Globális szemléletben, L’Harmattan
Képek forrása:
https://www.imdb.com/title/tt0091159/mediaviewer/rm2734398720
http://www.digitalspy.com/movies/batman/news/a857400/michael-keaton-batman-callback-commencement-speech/
Gung Ho film