Mivel Isten a szeretet, nem akarja, hogy szenvedjünk, de azt a lehetőséget megadja – pont a szeretet miatt –, hogy elutasíthassuk a szeretetét.
Legutóbbi alkalommal az örök életről beszélgettünk és arról, hogy nincs olyan, hogy valaki a semmibe hullik. Mi a helyzet a pokollal? Létezik?
Igen. Része a keresztény hitrendszernek. A történelem során igen színessé vált a pokol fogalma, bár valóságról beszélünk, mégis inkább pedagógiai, fegyelmező eszközként használták…
Elrettentésképpen, hogy „jó legyél, mert különben…”
Igen. Ennek lett következménye, hogy a pokolba kerülés lehetősége a jóság elleni lázadás szinonimája lett: „Inkább oda kerülök, mert ott nem kell jól viselkedni.” Eszerint a gondolkodás szerint azok vannak ott, akik elég bátrak voltak, hogy föllázadjanak a rend ellen, akik tudtak, mertek szabadon élni, önmaguk tudtak lenni. Ebből az elképzelésből sarjad aztán a sátán istenítése és a rend ellen való lázadás. Hiszen a rend megmerevít, nem engedi, hogy igazán szabad légy, hogy az legyél, aki lenni akarsz. Ezzel szemben áll a sátán, aki minden ellen lázad, ami a rendről szól. De közben ez egy nagyon nagy csapda. Legtöbbször a lázadás és a rend-ellenesség nem is igazán a rendnek szól, hanem annak, amit azok mutatnak fel, akik elvileg a rend oldalán vannak. Ez lehet egy teljesen jogos lázadás is. Érthető, hogy a rend egyfajta torz mását, amit a rendként akarnak feltüntetni, el kell utasítani. A rosszul mutatott jóban eltorzult istenkép, eltorzult emberkép és eltorzult szeretetkép van, amivel szemben érthető a lázadás. De a pokol akkor sem jó és a sátán akkor sem jó.
Isten döntése alapján kerül vagy nem kerül valaki a pokolba?
Az egyik atyától hallottam egyszer ezzel kapcsolatban egy gondolatot, ami nagyon bennem maradt. Abból indult ki, hogy, aki szeretetben van, az azt akarja, hogy akit szeret, annak jó legyen, az éljen. Nem akar neki rosszat, mert az pont a jó hiánya. Isten, aki a lét, aki az élet, aki a szeretet és aki szeretetből teremtett meg bennünket, bár megtehetné, de nem tudja akarni, hogy szenvedjen az, akit alkotott és rossz legyen neki. Ez lehet, hogy sokaknak megbotránkoztató, mert olyan kérdéseket vet fel, hogy akkor miért van annyi szenvedés a világon és miért engedi a rosszat az Isten?
Jézus szenvedésében az Isten azt mutatta meg, hogy Ő nem elveszi a szenvedést, hanem mellénk áll. Ha elvenné a szenvedést, akkor olyan szinten nyúlna bele az életünkbe, ami azt eredményezné, hogy az életünk már nem is a mi életünk lenne, hanem egyfajta „clear” lét, amiből ezt is, azt is kiszedegetnek. Mivel Isten a szeretet, nem akarja, hogy szenvedjünk, de azt a lehetőséget megadja – pont a szeretet miatt –, hogy elutasíthassuk a szeretetét.
Van olyan, aki miután találkozott vele, azt mondja erre a szeretetre, hogy én ezt nem akarom? Van egyáltalán valaki a pokolban?
Ez egy nagy kérdés. A sátánról és angyalairól mondjuk egyedül biztosan, hogy ők Istennel szemben döntöttek. Ők is teremtmények. Megvolt a lehetőségük arra, hogy mellette döntsenek, de ők nem ezt az utat választották. Azt, hogy ez pontosan hogy történt, nem tudjuk. Azt tudjuk, hogy velük jött létre ez az állapot. Én inkább állapotnak szoktam hívni a poklot. A szörnyűsége ennek az állapotnak az, hogy bezárkózom a saját önzésembe. Ez az, amitől szenvedek. Nem tud eljutni hozzám úgy a másik szeretete, ahogy az nekem jó lenne. Attól szenvedek, hogy vágyom arra, hogy szeretve legyek, de nem úgy kapom meg a szeretet, ahogy én akarom vagy ahogy szerintem meg kellene kapnom. Ebbe bele tudunk kóstolni rendesen itt a földön is. Nem ez a pokol, de lehet ennek az előíze. Ha úgy élem meg, hogy nem úgy kapom a szeretet, ahogy én akarom, akkor a szeretet utáni vágy egy idő után átválthat gyűlöletbe. Ez a szeretetnek a másik oldala. A gyűlöletben leginkább az jelenik meg, hogy nem-szeretést kaptam. Vágyom rá, de nem kapom a szeretet és ezért haragszom a másikra és nem szabok gátat a másik elleni haragomnak. Ezért akár mindent, amit ő jónak tart, tönkreteszek csak hogy fájdalmat okozzak neki. Ahogy a szeretet is úgy működik, hogy ki akar áradni, a gyűlöletnek is ez a célja. Szerintem ebben különbözik a haragtól. Nem csak indulatként van jelen, hanem egy annál sokkal mélyebb erő. A sátán gyakorlatilag ebben az állapotban van. Minden eszközt – még az illúziókat is – felhasznál arra, hogy a gyűlöletet kiárassza és tönkre tegyen mindent, ami az Isten szerint jó. Nem tud az Isten ellen cselekedni, de fel tudja használni a gyűlöletet, hogy elvakítson és ne jól lássak.
Tehát a pokol valójában nem egy hely, hanem egy állapot.
Egy szörnyűséges állapot. Egy iszonyatos kín. Le lehet úgy írni – ennyiben kötődhetünk a középkori képekhez – mintha tűz égetne és vasvillával szurkodnának. Jézus is mondja, hogy a férgük nem pusztul el (Mk 9, 48). Nagyon kemény kép, hogy a féreg szétrágja az embert. Nagy Heródes például így halt meg, hogy férgek rágták szét a testét. Iszonyatos kínok lehettek ezek. Jézus azért hozza ezt a borzasztóan kemény képet, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a pokol állapotában lenni iszonyatos kínokkal jár.
Belülről emészt fel téged valami.
Igen és a gyűlölet nem is szabadít fel. Ha hozzákötöd magadat a gyűlölethez, akkor nem leszel szabad. Csak a megbocsátás által tudsz szabaddá válni. De a gyűlölet nem akar megbocsátani. Pont az a lényege.
Akkor tulajdonképpen mondhatjuk azt, hogy csak magunkat tudjuk pokolba zárni?
Valaki úgy fogalmazta meg, hogy a pokol kapuja belülről van bezárva. Mert ha Isten tenné ezt, akkor hol van a szeretet? Ez ellentétes az Istennel.
Mi akkor az utolsó ítélet?
Ezt azért nehéz pontosan meghatározni, mert mi az időben létezünk. Van egy lineáris folyamat, amiben benne vagyunk. Ha csak a saját életemet nézem, megszületek és meghalok. Ha a történelmet nézem, van egy indulási pont és lesz egy beteljesedési pont. Teilhard de Chardin mondja, hogy van az alfa és az omega pont és a kettő között ott van Krisztus, aki a beteljesedés felé vezet. Ha a történelem szempontjából nézem, a lineáris gondolkodásban, akkor ennek helye van. Elindult, beteljesedik, az az utolsó ítélet. Ott válik nehézzé számomra ez a kérdés, hogy azzal hogy én meghalok, kilépek abból az időbeli síkból, amiben most vagyok.
Van az a fajta megközelítés, hogy az életem az érdemszerzés és az Istennel való kapcsolatmegélés lehetősége. A halállal lezárul az érdemszerzés lehetősége és akkor ez alapján következik utána a mennyország vagy a pokol. Így állandósul az az állapot, amit itt a földön kialakítottam magamnak. De ez egy torz dolog, mert az, hogy kikkel találkoztam, hogyan éltem az életemet, és milyen hatások értek nagyon befolyásolja azt, hogy milyen istenképem van. Nekem nagyon tetszik Boros László teológus megfogalmazása, hogy a végső, utolsó döntésünket a halálunk utáni pillanatban tudjuk meghozni, amikor már látjuk Istent, olyannak, amilyen – vagy ahogy Pál mondja, színről színre látjuk. Most még csak tükör által homályosan látunk, de akkor majd tisztán és világosan. Ekkor tudom majd meghozni a nagy döntésemet. Ez az én személyes ítéletem. De hogy vajon a kettő között, az Isten oldaláról nézve, van-e időbeli különbség, az már filozofálgatás. Emberi oldalról nézve az én halálom és az utolsó ítélet között eltelhet több milliárd év, de hogy az én halálom pillanata és az utolsó ítélet pillanata menyire válik szét, az megint csak kérdés. Majd odaát pontosan megtudjuk és megbeszéljük…
Szerencsés Dorka
Az illusztrációk Pesti Ráhel alkotásai.