Magyarország, és egyben Kelet-Európa egyedüli cannes-i életműdíjas színésznője a főszereplője ennek a könyvnek. A klinikai halál állapotából is visszatért Töröcsik Mari elpusztíthatatlanul, szilajan pattintja a söröket és anekdotázik közvetlen hangnemben a múlt századról és az életéről Velemben, a házában. A könyv nagyon mutatós, igényesen válogatták össze a képeket. Remekül illett az elegáns londoni szálloda szobájához, ahol olvastam. Egy reggel, amikor a felkelő nap bekukucskált az ablakon és odatévedt egy napsugár a dohányzó asztalon felejtett könyv hátsó borítójára, úgy éreztem, hogy rám mosolygott a művésznő jóságos, fekete-fehér portréja.
Bérczes László beszélgetős könyve életinterjú, ahogy a szerző fogalmaz. Az ember nagyobb hangsúlyt kap, mint a színésznő. Célja az, hogy az ő szemével lássuk a világot. Sikerül ez neki? A közvetlen hangvétel megteremti a bensőséges hangulatot. A történetek lebilincselőek tudnak lenni, de mégis érzek egyfajta tudatos távolságtartást. És ez nem az egyesszám harmadik személyben való megszólításból fakad (Mari azt tette.. – mondja a szerző), és nem is abból, hogy a művésznő konzekvensen bérczesezi az interjúztatót.
Megkérdőjelezhetetlenül a nép hőse ő, a pályi parasztlány, aki egykor kerek szemekkel bámulta a falusi mozivásznat gyerekként, majd csodával határos módon került be a színművészetire. Talpraesetten élte túl a fordulatokban gazdag 20. századot. Habár egy fél pár cipő áráért forgatta a Körhintát, autóért már nem kellett sorba állnia. Talán ezért is volt fontos a mindenkori regnáló hatalomnak. Talán ezért is tudott mindig támogatott maradni.
A szerző tudatosan csapong a régmúlt és a közelmúlt eseményei között a kérdezésben, alaposan felkészült, igényesen kidolgozott dramaturgiára építkezik. A túltervezettség ebben a műfajban nem szerencsés. Igaz, ki is vásárolna meg egy könyvet ennyi pénzért, ha nem szeretné a művésznőt? Teréz anya sem sulykolta, hogy őt mennyire szerették, és hogy ő mennyire szeretett mindenkit. Nem volt szüksége az önigazolásra. Biztosan akadtak pillanatok az életében amikor belerúgott mérgében egy macskába, vagy megbánta valamelyik tettét. Szép és humánus a könyv alcíme (Szeretni tudni kell), de vajon mi rejlik e mögött? Minden ember a saját igazát éli meg valóságnak, és mindenki próbálja magyarázni azt és kiállni mellette.
A halottak már nem tudják megvédeni magukat. Talán tényleg kézen kellett fognia Latinovits Zoltánt Cannes-ban, és vigyáznia kellett rá egész nap, hogy ne alkoholizáljon az esti díjátadóig. De vajon ez jobb emberré teszi őt, vagy rosszabb színésszé Latinovitsot? Gyakran előkerül egy beszervezett ügynök is – az adott időszak meghatározó színikritikusa. Utalásokban sokszor szerepel az első férje. Nem derül ki, hogy miért nem tudhatunk meg róla többet. A könyvben túlságosan nagy hangsúlyt kap a múlt, és előszeretettel válogat olyan biztos pontokat, témákat, amik megkérdőjelezhetetlennek tűnnek. Bár a világ bírája a történelem, sok a kérdőjel és az elvarratlan szál. A tévedések és a hibák belátása hiányzik. Ettől válik ez a könyv egyoldalúvá és sablonossá. Magasztos aurát gyárt a színésznő és az ember köré, szobrot emel neki a magyar színház székesegyházában. Kenetteljesen gyertyát gyújt, miközben a színésznő túl fényezett szobra kikacsint, bocsi még élek, mondja röhögve és pattint még egy sört. A kérdező nem egyenrangú partner, inkább egyfajta szellemi komornyik, habókos lakáj.
Bérczes László beszélgetőskönyvéről
Bérczes László
Európa Könyvkiadó, 2016.