Egyikünk fiatal, másikunk idős, a legkülönbözőbb élethelyzetekben vagyunk, de van egy közös élményünk, amiért ujjongunk és hálát adunk: Isten szeret minket.
A mai napon (július 2.) van Sarlós Boldogasszony ünnepe. Hivatalos egyházi megnevezése Szűz Mária látogatása Erzsébetnél. Különleges magyar neve, amely nincs összefüggésben az egyházi megfelelőjével, az év ezen szakában szokásos aratási munkálatokra utal. Ma arra emlékezünk, hogy Mária, mikor megtudja, hogy idős rokona, Erzsébet is gyermeket vár, sőt már a hatodik hónapban van, elmegy hozzá, és vele tölti az utolsó három hónapot Keresztelő Szent János születéséig.
Ez az ünnep egy nagyon kedves találkozásról szól: a kismamák találkozásáról. Az egyik már előrehaladottabb állapotban van, a másik pedig akkortájt tudta meg, hogy ő is babát vár.
Erzsébet a korabeli megítélés szerint már egy idős nő lehetett, hiszen azt tudjuk, hogy férjével, Zakariással egész életükben vágytak arra, hogy gyermekük legyen, de már lemondtak róla. Egy zsidó ember számára, az akkori időszakban, a gyermektelenség egy nagyon nehéz állapot volt, mert fontos volt, hogy legyen valaki, aki tovább viszi a család nevét. A gyermekáldás azt jelentette számára, hogy az Isten odafigyel rá, megáldotta őt, fontos az ő neve, érdemes arra, hogy fennmaradjon. Úgy élték meg, hogy akinek nincs az életében gyermekáldás, annak nem marad fönn a neve és ezzel ő maga is elveszik.
Nem rég láttam a Coco című animációs filmet, ahol egy picit hasonló gondolat jelenik meg. Ez a történet Mexikóban játszódik, ahol van egy olyan nap, amikor az elhunyt hozzátartozó fényépét kiteszik egy kis házi oltárra és gyertyát gyújtanak – így emlékeznek rájuk. Arról szól a film, hogy egy kisfiú belép a halottak országába, akik csak addig léteznek, amíg emlékeznek rájuk. Amikor elfelejtik őket, akkor teljesen és véglegesen eltűnnek, a nevük és mindenük elveszik.
Számomra valami hasonló dolog jelenik meg a bibliai zsidóság gondolkodásában. Ha nincs senki, aki tovább viszi a nevemet, akkor eltűnök véglegesen, én és a családom is. Zakariás és Erzsébet istenfélő emberek voltak. Zakariás a papi rendhez tartozott. Ott volt a templomban, imádkozott, végezte a szolgálatot és mégsem jött a gyermekáldás. Milyen szép, hogy idős korukban, amikor már teljesen lemondtak erről, mégis megadatott nekik. Ábrahámmal és Sárával is ugyanez történt. Már ők is lemondtak arról, hogy természetes úton gyermekük szülessen, és akkor kaptak egyet. Erzsébetben ott volt ez a fajta öröm. Mária viszont ilyen szempontból teljesen más helyzetben volt, hiszen ő ekkor még egy nagyon fiatal, szűz lány volt. Az ókori keleten a házasság és a gyermekvállalás nem úgy működött, mint manapság nálunk, hogy kitolódik akár harmincon túlra, hanem tizenévesen már férjhez adták őket. Mária is valószínűleg tizenéves lehetett. Két különböző életkorú nő, hasonló élethelyzetben találkoznak egymással.
Mi az, ami az áldott állapoton kívül még összeköti ezt a két kismamát?
Erzsébetnél akkor indul el az élet, amikor már nem lehetett volna, Máriában pedig nem-emberi módon. Csoda történt az életükben. Mindketten az élet csodájának örülnek és így találkoznak egymással a belső öröm tapasztalásával. Erzsébet ekkor mondja, hogy „Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse! Hogy lehet az, hogy Uramnak anyja jön hozzám? Lásd, mihelyt meghallottam köszöntésed szavát, az örömtől megmozdult méhemben a gyermek.” (Lk 1,42-44)
Erzsébet örömujjongása után közvetlenül pedig Máriából kitör a Magnificat:
„Lelkem magasztalja az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben, mert rátekintett szolgálója alázatosságára. Íme, mostantól fogva boldognak hirdet minden nemzedék, mert nagyot tett velem a Hatalmas, és Szent az ő neve. Irgalma nemzedékről nemzedékre az istenfélőkkel marad. Karja bizonyságot tett hatalmáról: szétszórta a szívük szándékában gőgösöket, letaszította trónjukról a hatalmasokat, az alázatosakat pedig fölemelte. Az éhezőket javakkal töltötte el, de a gazdagokat üres kézzel küldte el. Gondjába vette szolgáját, Izraelt, megemlékezve irgalmáról, amelyet atyáinknak, Ábrahámnak és utódainak örökre megígért.” (Lk 1,46-55)
A mindkettejükben jelen lévő öröm pedig a magzatokra is átragad.
Te hogyan képzeled el ezt a találkozást?
Amikor szemlélem ezt az egymásra találást, el tudom képzelni, hogy, mint általában a kismamák, ha találkoznak, örömmel mesélik egymásnak, hogy kivel mi történik éppen vagy akár, hogy várandósága elején lévő Mária hogyan kérdezi a már előrehaladottabb állapotban lévő Erzsébetet. Úgy írja a Szentírás, hogy Mária három hónapig volt Erzsébetnél, tehát János születéséig ott maradt vele. Végig élte az utolsó trimesztert annak minden nehézségével és szépségével, sőt talán a szülésnél és a szülés utáni időszakban is ott maradt még segíteni.
Ennek fényében még izgalmasabb rálátni Mária magányára, amikor Jézust megszüli az istállóban. Persze az is egy kérdés, hogy miként történt Mária szülése, de ha Jézusról, mint valóságos emberről beszélünk, akkor valóságos szülésnek kellett lennie. Mekkora bizalom és erő volt ebben a fiatal lányban, hogy nem a nyomorúságos körülményekkel foglalkozott, hanem azzal, hogy megszületett a gyermeke!
Ez csak egy gondolatjáték, mert nem tudunk ezekről, de Mária belépett Erzsébet otthonába és három hónapon keresztül ott lakott Erzsébetéknél. Nem tudjuk, hogy József vele ment-e vagy sem. Mindenesetre Mária egészen közelről látott egy családi életet. Belépett a másik otthonába, belépett a másik életébe, rácsodálkozhatott arra, hogy vele mik történnek, hogy ő hogyan csinálja a dolgokat. A mi hétköznapi életünkben is szép dolog, ha valakinek be lehet lépni az otthonába, ha megengedi, hogy az életébe lássak. A kérdés az, hogy tudok-e osztozni a másik örömében? Értem-e a másikat? Mária és Erzsébet értették egymást.
Ez az ünnep akkor egy kicsit a másikkal való együtt örülés képességének az ünnepe is?
Ez is benne van. Azzal hogy beléphetek a másik életébe, belátást nyerek a gondolataiba. Benne van az osztozás szépsége, az hogy értem a másikat, értem, hogy ő miért örül és együtt örülök vele.
És milyen jó, amikor valaki tényleg tud örülni a másikkal és nem irigyli a boldogságát.
Igen. A kérdés megint csak az, hogy milyen oldalról közelítek. A saját hiányomra fókuszálok, vagy a másik örömére? A közösen megtapasztalt élmény – a két nő számára itt az, hogy Isten valami jót tett az életükben – képes összekötni bennünket. Tulajdonképpen a misén is olyan emberek jönnek össze, akiknek az Isten valami csodálatos dolgot tett az életében. Együtt vannak, hálát adnak. Az „eucharisztia” szó maga is örömet, hálaadást jelent. Gyakorlatilag mi mind elimádkozhatnánk a saját magnificatunkat a misében, hogy milyen jó, hogy ezt tette velünk az Isten. A találkozás és a közös élmény összefűz minket. Egyikünk fiatal, másikunk idős, a legkülönbözőbb élethelyzetekben vagyunk, de van egy közös élményünk, amiért ujjongunk és hálát adunk: Isten szeret minket.
Szerencsés Dorka
Nyitókép: Fra Angelico: Szűz Mária és Erzsébet találkozása