Vasárnap (június 3-án) Úrnapját ünnepeltük.
Úrnapja Krisztus Szent Testének és Vérének, az Oltáriszentségnek az ünnepe. Mielőtt beszélgetnénk arról, hogy mi is az Eucharisztia, tisztázzuk, hogy mit is jelentenek a szentségek. Miért fontosak nekünk, katolikusoknak?
Amikor szentségekkel találkozunk, akkor alapvetően szeretetjelekkel találkozunk. Olyan jelekkel, amiket azok, akik ebben a fajta gondolkodási körben mozognak, értenek. Pont úgy, mint ahogy egy szerelmes pár számára szavak, jelek, szimbólumok üzenetet hordoznak, mert mind a ketten értik őket. Vagy ilyenek egy ifjúsági csapatban alkalmazott különböző jelzések is. Akik benne vannak a csapatban tudják, hogy ezek mit jelentenek vagy miért fontosak. Nekik egyértelműek ezek a jelek, egy kívülálló számára viszont nem. Ezekhez hasonlóan a szentségek nekünk, hívő embereknek jelzik egyrészt az Istennel való kapcsolatunkat és annak elmélyülését, másrészt pedig az Egyházhoz való tartozásunkat. Ebbe a sorba helyezkedik bele az Oltáriszentség vagy más néven Eucharisztia.
Az Oltáriszentség olyan, mint egy szerelmesnek a kedvesétől kapott ajándék, ami azt üzeni: fontos vagy nekem, értékes vagy. Olyan, mint az éhezőnek egy szelet kenyér, ami azt jelenti: ma sem fogok éhen halni. Sok olyan példát lehetne hozni a mindennapi életből, ami azon túl, hogy hétköznapi történés vagy cselekvés, belső üzenetet is hordoz magában. Számunkra az Oltáriszentség azt a jelentést hordozza, hogy Isten szeret bennünket és azt akarja, hogy éljünk. Ehhez pedig egészen hétköznapi jeleket használ föl: a kenyeret és a bort, az enni-, és innivalót.
A XII. században egy cseh zarándok pap misét mutatott be az itáliai Bolsenában. Az átváltoztatáskor szívében kétséggel vette a kezébe az Oltáriszentséget, nem hitt benne igazán, hogy a kenyér Krisztus testévé a bor pedig a vérévé válik. Ekkor azonban megtörtént a csoda: a megtört ostya vérezni kezdett és a lehulló cseppek vörösre festették az oltárterítőt. A véres korporálét aztán Orvietóba vitték, hogy megmutassák az éppen ott tartózkodó IV. Orbán pápának, aki ennek hatására rendelte el az Oltáriszentség ünnepeként Úrnapját. – olvashatjuk a csodáról.
A mai napig kérdés maradt katolikus és nem katolikus keresztények között, hogy hogyan van jelen Jézus a kenyérben. Mi katolikusok azt mondjuk, hogy amikor kiejtjük Jézus szavait, hogy „Ez az én testem, ez az én vérem”, akkor onnantól kezdve a kenyér és a bor bár külsőleg ugyanaz marad, mint ami előtte volt (úgy mondjuk, hogy a kenyér és a bor színe megmarad), de a lényege megváltozik és onnantól kezdve már nem kenyérről és borról, hanem Jézus testéről és véréről beszélünk. Ez a transzszubsztanciáció. A lényeg megváltozása, átlényegülés.
Nekem megadatott az, hogy Orvietóban misézzek, ahol ezt a bizonyos oltárterítőt őrzik. Nagyon izgalmas volt papként úgy misézni – kimondani Jézus szavait –, hogy közben a hátam mögött, a falra felfüggesztve ott volt ez a korporálé. Nem mertem nem kételkedni…
Úrnapjához kapcsolódik a körmenet szokása, melynek során a pap a hívek kíséretében négy stációt jár végig az Oltáriszentséggel, mind a négy állomásnál áldást osztva az égtájak felé. Mi ennek a szokásnak az üzenete?
Úrnapján alapvetően az istenség kerül előtérbe. A körmenetnél az Urat mutatjuk meg és tiszteljük. Felhívjuk a figyelmet valamire, ami számunkra fontos. Olyan ez, mint amikor elmész valakihez vendégségbe, aki megmutat neked valami számára nagyon értékes dolgot: „Figyelj! Ez a mi családunk féltett kincse!” Úrnapjában ez is megjelenik. Kilépünk a templom falai közül, kimegyünk a hétköznapi életbe és megmutatjuk a mi nagy kincsünket és örömünket. A kérdés csak az, hogy tudjuk-e úgy kommunikálni, hogy ez másoknak is kincsként jelenjen meg. Ez már a mi feladatunk, felelősségünk. Önkritikaként szoktam mondani, hogy a népénekeknek nagy része, amiket a körmenet során szoktunk énekelni inkább gyászéneknek hangzik, mint az örömeink meghirdetése, ezért akár gyászmenetnek is látszhat az, ami valójában az örömöt hivatott kifejezni.
Úrnapján a körmenet alatt ugyanúgy hintjük a virágszirmokat, mint például egy esküvőn, jelezve, hogy itt valami csodadolog történt. Ahogy egy házasságkötéskor többek között azt ünnepeljük, hogy megváltozott emberek élete, úgy ilyenkor az előtt hintjük a virágot, aki megváltotta, vagyis megváltoztatta az emberek életét. Az áldások a különböző állomásoknál azt mutatják, hogy Jézus szeretete kiárad az egész világra. Ez mind benne van az úrnapi körmenetben, de leginkább az istensége kerül előtérbe. A szent kijön a hétköznapokba. Ez az ünnep erről szól.
Az Oltáriszentség lehetőséget ad egy nagyon személyes találkozásra Jézussal, de egyben közösség formáló erő is, aminek révén megélhetjük azt, hogy összetartozunk.
Nekem az áldozás a végtelen fókusza. Az a pillanat, amikor találkozom Jézussal. Ugyanazzal a Jézussal, akivel a templomban lévő többi ember is találkozik. Valóban közösségformáló erő, csak ebbe nem nagyon gondolunk bele. Általában individuálisak maradunk az áldozásban. ÉN találkoztam Jézussal és ennek a közösség tekintetében nincs következménye. Ha viszont belegondolnánk abba, hogy azok az emberek, akik ott vannak a templomban ugyanazzal a Jézussal találkoznak, mint én, annak onnantól kezdve az a következménye, hogy egyek vagyunk. Szent Pál apostol fogalmazza ezt meg a Galatáknak írt levélben:
Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban. (Gal 3,28)
Ha az Oltáriszentség lényegére tekintünk rá, akkor igazából azt kellene megélni, hogy itt már nem az a kérdés, hogy hány éves vagy, családos vagy-e vagy egyedül jöttél, hogy vagy, ki vagy, hanem az, hogy itt Jézussal találkoztál és közöd van a másikhoz. Nincs jogod arra, hogy megkritizáld a másikat vagy morogj a másikra sem a misén, sem utána, ha találkozol vele a hétköznapokban. Ha mi katolikusok komolyan vennénk a katolikusságunkat és azt, hogy az Oltáriszentségben egyesülünk, akkor ennek nagyon komoly társadalmi következményei lennének, de kényelmesebb ez az individuális „én találkoztam Jézussal” gondolkodás.
XVI. Benedek is azt fogalmazza meg, hogy ahol az emberek komolyan veszik ezt a fajta Jézushoz való tartozásukat, ott ebből közösség jön létre. Ahol egyház van, ott Eucharisztia van. Katolikusként gondolkodva azt mondhatjuk, hogy ahol nincs Eucharisztia, ott ilyenfajta közösség nem jöhet létre. Nekünk ezért is fontosnak kell lennie az Eucharisztia ünneplésének. Az Oltáriszentségen keresztül a teljes egyesülés jön létre Jézussal, nemcsak bennem, hanem mindenkiben és ez egyben össze is köt bennünket.
Szerencsés Dorka
Az illusztrációk Pesti Réhel alkotásai