Close

Istennek szentelt élet – Beszélgetés Tornyai Gábor atyával (9.rész)

hivatas 1

Húsvét negyedik vasárnapja – idén április 22. – a papi és szerzetesi hivatások világnapja. Ezen a napon az egyház azokért imádkozik, akik Istennek szentelik életüket. Gábor atyával a papi hivatásokról folytatjuk beszélgetésünket.

Sajnos Magyarországon, ahogyan egész Európában is, folyamatosan csökken a papok száma. Szerinted a cölibátus eltörlése megoldást jelentene a paphiányra?
Annyiban igen, hogy hirtelen sok pap lenne. Egy embernek sokkal több energiája lenne egy-egy helyi közösségre, jobban tudná működtetni őket. Erről az oldalról nézve tehát akár lehet megoldás is. A másik oldalról viszont újabb kérdések és újabb problémák jönnének elő. Ha bevezetésre kerülne, akkor valószínűleg úgy, mint a keleti egyházban, hogy felszentelés előtt nősülhetnének, tehát a fölszentelt papok már nem. A görög egyházban ez egy kialakult rendszer. Ott is vannak fiatal papnövendékek, akik addig nem szenteltetik fel magukat és várnak, amíg meg nem találják a párjukat. Azokban a papokban pedig, akik élik a cölibátusukat, de egyébként szívesen megnősültek volna, biztosan felmerülne a kérdés, hogy ha „Nekik lehet, nekem miért nem?”.

Valószínű az is, hogy ha meg lehetne nősülnünk, egy picit lejjebb kerülnénk – a „természetes” szintjére – az emberek fejében. Nem tudom, hogy jobb lenne-e.

És ha nők is lehetnének papok?
Nem tudom. Jelenleg már lelkipásztori munkatársként a nők is tarthatnak igeliturgiát. Ilyenkor kvázi papként vannak jelen az oltárnál. Innen már tényleg csak egy lépés lenne az, hogy ők is bekerüljenek a rendbe, de ez eddig nem volt benne az egyház gyakorlatában. Ebből azt hiszem nagy szakadás lenne, de ez már az emberi oldala a dolognak.

Egyébként szerintem nem pap hiány van, hanem hívő hiány. A kettő persze összefügg egymással. Ha nincsenek elkötelezett fiatalok a templomban, akkor honnan hívjon a Jóisten?
Ez egy kettős feladat nekünk, papoknak, hogy a saját utánpótlásunkon egy picit dolgozzunk. Bár igazából a saját utánpótlásunkon való dolgozás leginkább arról szól, hogy tudjunk létrehozni élő közösségeket, jobban mondva kialakuljanak közöttünk élő közösségek.

Nem elsősorban a hívők felelőssége az, hogy élő közösségek alakuljanak ki? Talán nekünk kellene odalépnünk egymáshoz és kezdeményezni, de ezt gyakran nem tesszük meg.
Azt, hogy miért nem megyünk oda egymáshoz, nem tudom. Az pedig, hogy egy plébános körül miként alakulnak ki közösségek, abszolút a személyiségétől függ. Én úgy látom, hogy akinek az életében nem voltak igazán meghatározó közösségélmények, és ebből fakadóan nem érzi azt, hogy ennek milyen értéke van, annak nehézségei lesznek ezzel. Látok olyan fiatal papokat, akik körül lennének közösségek, ahol lenne rá igény. Össze is jönnek, de az atya nem tud velük mit kezdeni, azért mert ő egy olyan közegből érkezett, ahol neki nem volt erről saját tapasztalata vagy élménye.

Miként segíti egy templomi közösség azt, hogy valaki a papi hivatást válassza?
Mi katolikusok ritkán használjuk a gyülekezet szót, de szerintem szerencsésebb lenne azt mondani a templomi közösségre, hogy az egy gyülekezet, amiben lehetnek közösségek. Nekem a közösség az egy sokkal zártabb, valamilyen irányba elkötelezett csoport. A gyülekezet tagjai azért jönnek össze, mert egy adott pillanatban összegyűjti őket a Jézusba vetett hitük, az, hogy Vele akarnak találkozni, ezt az utat akarják járni. De máskülönben nincs közük egymáshoz. Hogy ezen belül ki-hogy hallja meg a Jóisten hívását, hogy közösségből vagy gyülekezetből indult-e el, az már egy másik kérdés. Egészen különböző utak vannak. Van olyan paptársam, aki már gyerekkorától kezdve tudta, hogy ő pap lesz. Otthon miseruhája volt és misézett is. De van olyan is, aki dolgozott már és akkor kapta meg a hivatást, akkor érintette meg őt a Jóisten. Abszolút különböző utak, abszolút különböző tapasztalatokkal. Ebből következik, hogy nincs egységes papkép sem. Talán korábban sokkal markánsabban meg volt határozva, hogy milyennek kell lennie az Alter Christusnak, a Krisztust megjelenítő embernek. De akkor is hatalmas különbségek voltak papok és papok között. Ettől szép ez a hivatás. Egyszerre nehéz is meg szép is.

hivatas 2
Spányi Antal megyés püspök misézik a szélesfehérvári Magyarok Nagyasszonya templomban.
(
Forrás: Magyar Kurír)

Véleményed szerint milyen a jó pap?
Egyre kevésbé tudom. Van egy olyan csapdája a papságnak, hogy „mindenkinek mindene lettem”, mindenkinek meg kell felelnem, bár lehet, hogy ez inkább az én személyiségemből fakad. Van az a poén, hogy tökéletes pap nem létezik, mivel ha túl fiatal, akkor nem ért az idősekhez, ha túl idős, mit kezd a fiatalokkal, ha otthon a van a plébánián, akkor nem foglalkozik a közösséggel, ha családokat látogat, nem lehet elérni a plébánián. Valakinek mindig problémája lesz azzal, ahogy csinálod.

Aranyszájú Szent Jánosnál olvastam a prédikáció kapcsán, hogy nem azért kell a prédikációt jól megcsinálni, hogy megdicsérjenek érte és nem kell kétségbeesni akkor sem, hogyha nem dicsérnek meg érte, ha az egészet úgy csinálod, hogy azt Istennek csinálod. Istennek akarsz „megfelelni”. Ez az egész papságomra is igaz: kinek akarok megfelelni abban, amit csinálok?

Szent Ágoston mondta, hogy „értetek vagyok püspök, de veletek keresztény”. A papságom valami ilyesmi. Értetek vagyok pap, de veletek keresztény. A kereszténységemen nekem ugyanúgy dolgoznom kell, mint bárki másnak. Azzal, hogy én a szent közelében vagyok csak sokkal nagyobb a felelősségem, mert megszokottá válhat számomra a szent. Nem vagyok attól szentebb, hogy a szent közelében vagyok. Sőt!

Nekem az az örök kérdés, hogy mennyire vagyok krisztusi ember. Sokan jönnek azzal hozzám gyónni, hogy „atya, én nem tudok igazából mit meggyónni, mert nincs bűnöm”.  Ilyenkor mindig azt szoktam gondolni: „De jó neki!” Az első János levélben olvashatjuk, hogy aki azt állítja magáról, hogy Benne él, annak úgy kell élnie, ahogy Ő élt (lásd 1Jn 2,6). Azt szoktam mondani, amíg nem úgy élünk, ahogy ő élt, addig mindig van mit meggyónni. Amíg nem vagyok teljesen krisztusi ember, addig van mit formálni és alakítani rajtam. A papságom valami ilyesmiről szól. Próbálom megérteni Krisztust és valahogy megjeleníteni Őt azzal, ahogy benne vagyok a hétköznapokban. Az Istennel való kapcsolat mellett viszont szükség van a közösséggel való kapcsolatra is. Szolgálni kell a közösséget is. Itt jön elő az a probléma, hogy tudok-e például nemet mondani és nem az elvárások miatt megtenni dolgokat, hanem azért mert úgy érzem, hogy az előre visz. A lelkiatyám fogalmazta ezt meg úgy, hogy lehet mindenféle programot rendezni a plébánián, ha azok az üdvösségre vezetnek. Lehet kártyapartit is csinálni, de az akkor ne csak egy kártyaparti legyen, hanem valamiképpen vezessen az üdvösség felé.

Számodra mi a legvonzóbb a papságban?
Jó papnak lenni, de nem tudom megmondani miért. Egy csomó élményem van, ami a papságomból fakad. Ez valójában egy transzcendentális tapasztalat – hozzátartozik az is, hogy az a háttérben van. Nem tudom előre hozni, nem tudom szavakká formálni, de tudom, hogy van. Ez olyan, mint amikor egy pártól megkérdezik, hogy „miért szeretitek egymást?”. Dolgokat el tudok mondani, amiért szeretem a másikat, de hogy miért szeretem őt, azt nem tudom megfogalmazni.

Talán rossz is lenne, ha meg tudnánk mondani. Például, ha azt mondom „a kék szemedért szeretlek”, mindig jöhet valaki, akinek még kékebb.
Igen. Mindig vannak részek, amiket szeretek benned, de nem a részek egészéért szeretlek.

 

Szerencsés Dorka

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások:
Shares
scroll to top