A múlt héten az isteni kegyelemről és megbocsátásról kezdtünk el beszélgetni Gábor atyával. Ma arról gondolkozunk, hogy hogyan történik a megbocsátás köztünk, emberek között és miért van nagyon fontos szerepe az életünkben.
Azt gondolom, hogy a megbocsátás egy folyamat, hogy egy út eredménye és nem varázsütésre jön létre.
Igen, a teljes gyógyuláshoz egy sokszor igen fájdalmas út vezet el. Azt szoktam mondani, hogy a megbocsátás egy döntés, a gyógyulás pedig egy folyamat. Minél mélyebb a seb, annál hosszabb ideig tart ez a folyamat. Azok a bántások, amiket elszenvedünk egymástól, újra meg újra felidéződhetnek és kikerülhetetlenül sajogni fognak. Normális dolog, hogy fáj a bántás emléke. Ezzel szemben a megbocsátás az én egyszer meghozott – és sokszor megerősített – döntésem, amivel azt mondom ki – legfőképpen önmagamnak -, hogy én nem akarom hordozni a megbántottságot.
Lehet, hogy furcsán hangzik, de a megbocsátás ilyen értelemben egy önző dolog, mert nem is annyira a másikról szól, hanem magamról. Ha nem bocsátok meg, akkor magamhoz kötöm a sértettséget, a haragot vagy éppen a fájdalmat. Ezáltal pedig nem a másik szíve lesz nehéz, hanem az enyém. Lehet, hogy soha életemben nem fogok már találkozni azzal, aki megbántott, és lehet, hogy az a bántás, amit elszenvedtem is csak egy egyszeri történés volt, de ha nem engedtem el, akkor úgy hordozom a szívem mélyén, mint egy zárványt…
Ha a szervezetbe méreg kerül, akkor három útja van, hogy kezdjen vele valamit. Az egyik, hogy minél gyorsabban megszabadul tőle (hányás, hasmenés). A másik a zárványkészítés (betokosodás). A méreg ilyenkor ott maradt a testben és bár nem mérgez tovább, de zavarja a rendes működést. A harmadik, a legdurvább, amikor egy rákosodási folyamat indul el. Egy alapjaiban rendellenes működés, ami – ha nincs rendesen kezelve – képes teljesen tönkretenni a testet, olyannyira, hogy akár bele is pusztulhat.
A „meg-nem-bocsátás” egy ilyen rákosodás. A „gondolat rák” hatására mindenkire úgy tekintek, hogy „ő is biztos azért ilyen velem mert…” Nem működik tisztán a gondolkodásom, mert valami történt velem és ez a valami bennem maradt, „rend-ellenesen” dolgozik.
A múltam titkai zárványként vannak bennem. Valamiért nem akarok tudni róluk és ezért lenyomom és bezárom őket. Azonban olyanok, mint egy vámpír. Amikor olyan helyzetbe kerülök, hogy valaki mond valamit vagy egy helyzet olyasvalamire emlékeztet, amit el akartam rejteni, akkor kinyílik a koporsó, kijön a vámpír és elkezdi szívni az energiámat. Amikor tudatosítom, hogy itt van, de nem foglalkozom vele, akkor szépen visszafekszik a koporsóba és az visszacsukódik. A megbocsátás nem más, mint hogy elhúzom a függönyt és a vámpír a napfény hatására elpusztul.
Pesti Ráhel alkotása
Tehát úgy tudunk elindulni a gyógyulás útján, ha szembenézünk a sebzettségeinkkel és kimondjuk, hogy mivel van probléma.
Igen. Ki kell mondanom, hogy mi nem működik bennem rendesen. Jézus azt mondja, hogy „nem az egészségeseknek kell az orvos”. Aki azt gondolja magáról, hogy minden rendben van, azzal nem lehet mit kezdeni. Ahogy egy gyógyulni akaró alkoholistának is az az első lépése, hogy ki kell mondania: „XY vagyok, alkoholista”, ugyanígy nekem is ki kell mondanom, hogy „XY vagyok és ezt a bűnt hordozom magamban.” vagy „Ezt a meg nem bocsátott dolgot hordozom magamban.”
Talán a legmegbotránkoztatóbb és legnehezebb része a jézusi tanításnak az ellenségszeretet. Ösztönös szinten ugyanis „szemet szemért, fogat fogért” elv alapján gondolkodunk, de a kereszténység arra hív, hogy haladjuk meg ezt az ösztönös szintet.
Azt hiszem a legnehezebb feladat a legközelebbi hozzátartozóinknak való megbocsátás. Különösen is, amikor ezt újra meg újra, napi szinten kell megtenni. Mit lehet tenni, ha az embernek nap, mint nap ugyanazzal a bántással kell szembenéznie? Teszem azt, ha a férj vagy a feleség folyamatosan elissza vagy eljátssza a család pénzét, vagy bántalmazza őket.
Ez egy nagyon nehéz kérdés, hiszen most azt kellene meghatározni, hogy hol van az a határ, amikor már nem kell megbocsátanom…
De kell egy határ! Van az a pont, ami után már az az egészségesebb, ha valahogy megpróbálok kilépni az adott helyzetből.
Ez igaz, de más a kilépés és más a megbocsátás. A meg-nem-bocsátás nem viszi előre a kapcsolatot és engem is beleköt egy állandóan feltépett sebbe.
Isten „alapgondolata” az „akkor is, akkor is!” Nem engedhetem meg magamnak, hogy nem bocsátok meg a másiknak. A Jézus által javasolt hetvenszer hétszer azt jelenti, hogy mindig. Az igazi kérdés persze az, hogy mit kezdek akkor, amikor már úgy érzem, hogy nekem ez már sok.
És mit lehet ezzel kezdeni?
Nem hazudhatok. Korábban beszélgettünk az igazság kimondásáról, vagyis ki kell mondani, hogy mi az igazság, hogy adott esetben piszok dühös vagyok már a másikra vagy tehetetlennek érzem magam. Fölvállalni önmagam előtt, hogy nekem ebből elegem van.
És amikor ez már megvolt, akkor mi a következő lépés? Elméletben nagyon jól hangzik, de amikor az ember benne van a szituációban és nagyon nehéz – akkor mit kezdjen ezzel?
Itt már tulajdonképpen az a kérdés, hogy van-e a megbocsátásnak határa, amikor már azt mondom, hogy nem bocsátok meg…
Lehet, hogy nem is az a kérdés, hogy megbocsátok-e. Megbocsátok, de azt mondom, hogy nem teszem ki magam ugyanannak a helyzetnek még egyszer, mert ez már az én egészségemet, vagy jóllétemet, olyan szinten kompromittálja, hogy nem tudok létezni tőle. Megbocsátok, de azt már többet nem tudom megengedni, hogy ugyanezt tedd velem. Eszembe jutott most Jézus és a házasságtörő asszony története a Szentírásból. Vajon mit csinálna Jézus, ha az az asszony, akit megmentett a megkövezéstől, minden nap újra és újra ott feküdne előtte. Jézus figyelmeztette ugyanis, hogy ne vétkezzen többet. Van egy olyan pont, amikor azt mondaná, hogy ebből elég?
Hogy leveszem rólad a kezem? Ez nagyon nehéz. Az ember meghúzza a kereteket és azt mondja, hogy „rendben, ez most megtörtént, de nem akarom, hogy még egyszer megtörténjen, és ha ez így folytatódik, akkor ezt én nem tudom többet fölvállalni.” Ha ezt kimondom az nem szeretetlenség, csak őszinteség. Ki kell mondanom a másiknak, hogy ezt én így nem akarom, hogy engem ez nagyon zavar. Megbocsátok neked – ez az irgalom, de az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy ezekkel a keretekkel tudom én ezt fölvállalni. Amikor ez egy házassági szituációban zajlik le, akkor az még nehezebb tud lenni.
Három irány látok a nehézségek megoldásában. Az egyik, a válás egy könnyű és gyors megoldásnak tűnhet, de egy másik kapcsolatba lépve ugyanúgy szembe kell nézni a nehézségekkel, hiszen egy működő kapcsolatért folyamatosan tenni kell.
A másik megoldás a bezárkózás – „én inkább többet nem mondok neki semmit”.
Ilyenkor jön a társas magány…
Igen. Lehet beszélgetni a gyerekekről, meg arról, hogy mi történt a munkahelyen, hogy milyen idő van, de „rólunk” nem. Az „akkor minek mondjam” is egyfajta védekezés. Egy idő után már a harag is eltűnik. Egy elgyászolt, elsiratott a kapcsolat létezik, amiben az egyik vagy mindkét fél beletörődik, hogy ez így nem működik. Apa és anyaként lehet közük egymáshoz, de a férj és feleség szerep már nem működik. Esetleg barátként vagy valamiféle társként, munkatársként, élettársként. Ez is egy út.
A harmadik, legnehezebb út annak a tudomásul vétele, hogy van egy nem-működő pontja a kapcsolatnak. Ha nem jut el a másikhoz az üzenetem, akkor én kezdek el ezen dolgozni. Megpróbálom picit jobban megérteni és megismerni a másikat, és elfogadni, hogy vannak dolgok, amiket nem fog tudni megcsinálni. Ettől még lehet a másik nagyon jó ember, szerethetem is őt, és akár még férj és feleségként vagy párként is működhetünk, de tudom, hogy van egy pont, ami a mi vakfoltunk és nem működik. Így és ilyennek szeretem.
Azt hiszem, van, amit nem lehet megváltoztatni az emberekben, de kiszeretni igen. Isten is ezt csinálja velünk…
Szerencsés Dorka
A címlapkép Pesti Ráhel alkotása